Az angol delegációt a nyolc kilométerrel messzebb fekvő Woronzow palotába helyezték. Amíg Roosevelt és Sztálin, aki a Juszupov palotában lakott, csak egy kőhajításnyira volt egymástól, Churchill távolabbra került mindkettőtől. Számító orosz rendezés volt ez: Sztálin elsősorban Rooseveltre akart benyomást és nyomást gyakorolni. De meglátogatta Churchillt is, aki úgy érezte magát a herceg otthonában, mintha Angliában lenne. Hiszen Woronzow, a cárok nagykövete az angol királyok mellett, Nagy-Britanniából vitt magának feleséget a krími tengerpartra, s a Lady angol ízléssel rendezte be a félig gót, félig mór stílusú palotát, amely mögött most, 1945 februárjában szikrázva ragyogtak a hófödte hegyek. Előtte a Fekete-tenger tükre csillogott, a parkban pedig délszaki növények és ciprusok enyhe zöldje integetett barátságosan. Még barátságosabb volt Sztálin, Churchill szerint szinte kísértetiesen barátságos. Sőt, gúnyos és szarkasztikus.

A brit Premier és az orosz diktátor a térképszobában diskurálgatott és Sztálin Budapest ostromáról beszélt. A magyar főváros ekkor már több mint negyven napja tartotta magát a szovjet támadásokkal szemben. De Sztálin szerint a németek nagy hibát követtek el, hogy tizenegy teljes hadosztályt küldtek Budapest védelmére, ezt a nagy erőt máshonnan kellett elvonniok. „A németek – mondotta Sztálin – elfelejtik, hogy Németország többé már nem nagyhatalom és nem tud mindenütt jelen lenni.” Később megint szó esett Magyarországról, mégpedig úgy, hogy Churchill valósággal meghökkent. Sztálin ugyanis könnyedén odavetette: mi lenne, ha Itáliából az angol hadosztályokat átvinnék a Balkánra, és Bécs végcéllal, Jugoszlávián és Magyarországon keresztül, a Vörös Hadsereggel egyesülve, a déli Alpok felől átkarolnák a németeket?

Churchill azért hökkent meg, s azért érezte úgy, hogy Sztálin gúnyolódik, mert a nyugati haderők balkáni partraszállási tervét, melyet korábban ő, Churchill javasolt, éppen a Szovjetunió buktatta meg. Churchill már régebben szorgalmazta, s Jaltában is szóba hozta, hogy „a szovjet keleti offenzíva támogatására” a nyugati szövetségeseknek az Adriai-tenger partján kellene partra szállniok, s a Balkánon kellene offenzívát indítaniuk a németek hátába. Churchill elgondolását azonban már a „Quincy” fedélzetén élesen ellenezte az amerikai vezérkar főnöke, Marshall. Így aztán a balkáni invázió terve Jaltában is éppen csak egy pillanatra vetődött fel, aztán villámgyorsan lekerült a napirendről. Ezért hökkent meg most Churchill Sztálin szavaira, amit az előzmények után csak incselkedő gonoszkodásnak tekinthetett. Sztálin már 1943-ban, a teheráni konferencián is megvétózta és megtorpedózta Churchill balkáni partraszállási tervét. Így hát Churchill nem replikázott, Sztálin cinikus szavaira nem reagált. Hanem, mint emlékirataiban feljegyzi: „Lemondtam arról, hogy szemrehányást tegyek. Csak azt feleltem: a Vörös Hadsereg valószínűleg már nem hagy nekünk időt arra, hogy ilyen hadműveleteket végrehajtsunk.” S feljegyezte még a sztálini „ajánlatra”: „Ezt mondania semmibe se került.”

Valóban, Sztálinnak semmibe se került ez a nagylelkű ajánlgatás, mert gyakorlatilag már birtokon belül volt. Ami Magyarországot illeti, a Vörös Hadsereg 1944 végén Budapest és néhány dunántúli megye kivételével nagyjából megszállta az egész országot s ekkor, 1945 februárjában már a főváros is a kapituláció előtt állt, hisz Pestet már január 18-án elfoglalták.

Jaltában aztán lendületesen folyt a konferencia, Németország és Lengyelország, az európai front és a távol-keleti helyzet problémáit tárgyalták, és szóba került a kis népek ügye is, nemcsak a zöld-, de a fehérasztal mellett is, vagyis a kellemes vacsorákon, pohárköszöntők formájában.

Az egyik első tanácskozás után Roosevelt látta vendégül a konferencia résztvevőit. A vacsorán kaviárt szolgáltak fel, marhahúst makarónival, édes süteményeket, vodkát és ötféle bort. Az elnök kíséretének egyik tagja, Bohlen a későbbi szovjet külügyminiszterrel, Visinszkivel került egy asztalhoz. A szovjet politikus egy kis kóstolót adott az amerikainak abból, hogyan képzeli el Moszkva a kis népek szerepét. Visinszki kifejtette: a Szovjetunió sohasem ismeri el a kis nemzetek jogát, hogy beleszóljanak a nagyhatalmak cselekedeteibe. Bohlen azt válaszolta: az effajta felfogással az amerikai nép sohasem fog egyetérteni. Visinszki türelmetlenül kifakadt: az amerikai népnek végre meg kellene tanulnia, hogy engedelmeskedjék vezetőinek. Bohlen igyekezett tréfás hangon válaszolni, de azért eléggé epésen azt javasolta: legokosabb, ha Visinszki az Egyesült Államokba utazik s e felfogását megérteti az amerikai néppel. Amíg ez a párbeszéd a mellékasztalnál zajlott, a főasztalnál is szóba került a kis nemzetek sorsa. Churchill emelkedett szólásra, a „kicsinyek” jogairól beszélt, s kifejtette, a nagyok is jól teszik, ha tiszteletben tartják a kisebbek jogait. Szemléletes képet használt: a sas engedje meg a kis madaraknak, hogy énekeljenek, és ne törődjék azzal, hogy milyen dallamban énekelnek...

Egy más alkalommal az amerikai elnök volt az, aki a közép-kelet-európai országok jövendőjével foglalkozott. Roosevelt nyomatékosan hangoztatta, hogy a közép-kelet-európai népek új kormányainak abszolút tiszta és szabad választások által kell megszületniök, s azt kívánta, hogy az ilyen választások első példája és modellje a lengyel választás legyen. „Azt akarom – mondotta –, hogy a lengyelországi választás minden gyanú fölött álljon, mint Ceasar felesége. Nem ismertem Ceasar feleségét, de azt mondják, erényes volt.” Sztálin megjegyezte: „Azt mondják, erényes volt, de mégis biztos, hogy sok bűnt követett el.” Byrnes volt amerikai külügyminiszter, a jelenet éles szemű megfigyelője, aki ráadásul szókimondó ember volt s Jaltát tárgyaló emlékiratainak is a „Speaking frankly” címet adta, később úgy kommentálta a két nagy dialógusát, hogy ha volt is bűne Ceasar feleségének, annyi semmi esetre sem, mint ahányszor a jaltai egyezményt megszegték.

De ezt Byrnes is csak később írta, mert ott Jaltában a nyugati delegációknak még nem volt kellő tapasztalatuk és nem volt meg a szükséges, egészséges gyanakvásuk a szovjet politika módszereit illetően. Még nem tudták, vagy legalábbis elhessegették maguktól a gondolatot, amit később Byrnes és vele együtt sokan mások már világosan meghatároztak, megjelöltek, mint Jalta rákfenéjét. A baj az volt – írja Byrnes –, hogy a fogalmak jelentése kétféle volt: a demokrácia, a választás fogalmát az oroszok úgy értelmezték, hogy ami az érdekeikkel megegyezik, az „demokratikus”, és ami az ő javukra üt ki, az „választás”.

És Jalta évében az oroszok úgy hitték, hogy a választás, amelyet Magyarországon rendeznek, az ő javukra üt ki. Ezért Magyarországra vonatkoztatva is aláírták a február 11-én kiadott közös zárónyilatkozatot, amely kimondja: „A felszabadított népeknek lehetővé kell tenni, hogy saját választásuk szerint demokratikus intézményeket létesítsenek. Az Atlanti Charta elvének szellemében minden népnek joga van olyan kormányformát választania, amely szerint élni kíván.” 

(Csonka Emil: A forradalom oknyomozó története – betiltva.com)