„A nyilas uralom idején, Budapesten körülbelül 8 ezer zsidót gyilkoltak meg a nyilasok. További mintegy 9 ezer üldözött a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg, illetve önkezével vetett véget életének.” (Forrás)

„Saját kutatásaim alapján mintegy ezer főre teszem a Duna-parton és máshol a városban, a pártházakban legyilkolt áldozatok számát, akik golyó által vagy fulladás, illetve fagyás következtében vesztették életüket.” (Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944-1945 Móra Kiadó Budapest, 1998. 70. old.)

„A Duna-parton mindennaposak voltak a kivégzések, itt kb. 2600-3600 embert gyilkoltak meg, de tömeggyilkosságok történtek a Városligetben, a Rákos-patak mentén, a pártház kihallgatásokra is használt mosókonyhájában – ahol a kihallgatások után az alvadt vértől bedugult a lefolyó – vagy a városban cirkáló teherautó platóján végezték ki foglyaikat.” (Ungváry Krisztián: Budapest ostroma Corvina Kiadó, Budapest, 2005. 246. old.)

Tehát a holokausztmagyarországon.hu weboldal készítői úgy vélik, a nyilasok (1944. október 15. és február 13. között) 8 ezer zsidót gyilkoltak meg Budapesten, Gosztonyi véleménye szerint hozzávetőleg ezret, Ungváry ezzel szemben annyit mond, hogy 2600-3600 zsidót „lőttek a Dunába”, de mint írja, „más helyen is történtek tömeggyilkosságok ”. Könyvében másutt azonban közöl egy statisztikát, mely szerint Budapest ostroma és a nyilas terror idején 15 ezer zsidó polgári személy vesztette életét (de mint Ungváry írja, ebben a számban a „szovjet megszállás” során életüket vesztett emberek is beleértendők), akik közül 7000 halt volna meg a „kivégzések” következtében.

Megjegyzendő itt, hogy Veesenmayer rendkívüli német követ 1944. október 28-án azt jelentette Berlinnek, hogy Budapesten március 20-án hozzávetőleg 200 ezer zsidó tartózkodott. (Igaz, november végén egy újabb jelentésében 300 ezerre teszi a budapesti zsidóság számát, ami alighanem túlzás, de lehetséges, hogy ebben a számban a vidéki deportálások elől menekült zsidók, illetve a kikeresztelkedettek is benne vannak.) Közülük december elejéig 50 ezer munkaképes férfit az osztrák-magyar határhoz küldtek, ahol is erődítési munkálatokat végeztettek velük. Az ugyanekkor felállított pesti gettónak kezdetben 33 ezer, 1945. január közepén azonban már 70 ezer lakója volt. (Ugyanis az úgynevezett „csillagos házakból” is a gettóba hurcolták a zsidókat, továbbá mindazokat, akik a bujkálást megelégelve feladták magukat, vagy esetleg lebuktak.) Az Újlipótvárosban kialakított védett házakban (számuk kb. 50 lehetett) a külföldi államok menlevelének birtokában kb. 30 ezer fő tartózkodott (bár talán 50 ezren is rendelkeztek valamiféle menlevéllel), egyéb helyeken pedig további 35 ezer zsidó bujkált. (Minderre nézve lásd. Gosztonyi id. mű 63-66. old.)

Ha tehát a nyilasok hatalomra jutása idején Budapesten mondjuk 180 ezer zsidó tartózkodott (szerény becslés, hiszen számolhatnánk 300 ezer fővel is), akkor - amennyiben Gosztonyi áldozati számokra vonatkozó adatát fogadjuk el hitelesnek – a „tomboló nyilas terrornak” a zsidók 0,6%-a esett áldozatul. Ha pedig Ungváry hétezres adatából indulunk ki, akkor a „vadállati kegyetlenséggel öldöklő nyilas csőcselék” a fennhatóságuk alá került zsidók 4%-át ölte meg. (A holokausztmagyarországon.hu oldalon közölt adatok szerint pedig 4,5%-át.)

Mármost természetesen lehet azzal érvelni, hogy az 50 ezer munkára vezényelt zsidót eleve le kellene vonni az összlétszámból, mert azokat semmiképpen sem akarták a nyilasok megölni, ugyanis szükség volt a munkaerejükre. Ez esetben a zsidók 0,8%-át (Gosztonyi adata alapján), vagy pedig 5,5-6,2 %-át (Ungváry, illetve a holokausztmagyarországon.hu adatai alapján számolva) végezték ki a „tomboló nyilas terror” ideje alatt. Persze lehet azt is mondani, hogy a munkára vezényelt zsidók közül is nagyon sokan meghaltak, ami a nyilasok „bűne”, és lehet természetesen minden, a háború során meghalt civil és katona sorsáért a nácikat és a nyilasokat okolni, de a politikailag nem korrekt tény mégis a következő: a „gyilkos nyilas csőcselék” az uralma alá került zsidók 0,6%-át vagy 4-4,5%-át – más számítás szerint 0,8%-át esetleg 5,5-6,2%-át - végezte ki. Figyelembe véve, hogy a nyilas uralom idejére esett Budapest két hónapon át tartó ostroma, és a zsidóság egészében véve az ellenség győzelmében reménykedett (és sokan közülük ténylegesen is igyekeztek akadályozni a védelmi erőfeszítéseket), fel kell tenni a politikailag súlyosan nem korrekt kérdést: a fentebb közölt adatok alapján vajon beszélhetünk-e „tomboló nyilas terrorról”?

Érdemes összehasonlításokat végezni: a francia jakobinusok, vagy éppen Párizs védői 1870-ben, vagy Leningrád védői 1941-44 között, vajon milyen mértékű terrorral igyekeztek szorongatott hazájuk, városuk védelmét megszervezni?
„Az 1944. novemberi deportálások 50 000 főnyi érintettjén felül a nyilas gyilkosságok és gettó embertelen körülményei megközelítőleg 15 000 ember halálát okozták.” (Szita Szabolcsnak, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény munkatársának, a történettudomány doktorának írása)

Tipikus holokausztos csalással van dolgunk: Szita Szabolcs összemossa a kivégzett, illetve a betegségek, a háborús cselekmények, a hiányos táplálkozás következtében életüket vesztett emberek csoportjait. Az ostromlott város más lakóit is fenyegették a betegségek, nekik sem jutott elegendő élelmiszer, és rájuk is hullottak a bombák. Szita Szabolcs viszont azt a látszatot akarja kelteni, mintha minden haláleset a nácik és a nyilasok számlájára lenne írható. Ami csak akkor lenne igaz, ha a második világháború kitöréséért a felelősséget teljes egészében a németek és szövetségeseik nyakába lehetne varrni.

A képlet azonban ennél bonyolultabb. Ami pedig az 50 ezer, az osztrák-magyar határra küldött budapesti zsidót illeti, őket erődítési munkálatok végzésére akarták igénybe venni, és nem akarták mindegyiket legyilkolni. (Bár közülük sokan – nagyjából olyan arányban, mint a koncentrációs táborokba zárt foglyok – a háború poklában életüket vesztették.)

„A pesti gettót (időhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70.000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak….A nyilas banditák a fővárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül gyilkolták az üldözött zsidókat, az őket rejtegető magyarokat és az ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben (például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lőtték.” (Forrás) A Mazsihisz weboldalán a magyar zsidóság történetét összefoglaló tájékoztató szerzője (Orbán Ferenc) tehát nem árulja el, hány zsidót is öltek meg a nyilasok, ezzel szemben említi az Ungvárynál is szereplő hétezres számot, mégpedig abban az összefüggésben, hogy ennyien haltak meg a járványok és betegségek következtében a pesti gettóban. Elképzelhető, hogy így volt: ez esetben a gettó lakóinak 10%-a vesztette életét. De – miként azt más források is megerősítik - nem a „nyilas banditák” öldökléseinek estek áldozatul.

„A hullákat általában elrettentésül a helyszínen hagyták, a Városliget és a Stefánia út padjain már november folyamán hevertek holttestek, annyi, hogy a hullaszállítók nem is tudták egy nap alatt eltüntetni a meggyilkoltakat.” (Ungváry id. mű 247. old.) „Mikor megunták az elfogottakkal való „szórakozást”, a sötétség beállta után kisebb-nagyobb csoportokban a szerencsétlen foglyokat, legtöbbnyire egymáshoz láncolva, fegyveres nyilasok levitték a közelben lévő Duna-partra, és a rakpartról belelőtték őket a jeges folyamba. Így nem kellett elföldelésükről gondoskodni.” (Gosztonyi id. mű 64. old.)

Ungváry szerint tehát a nyilasok a „hullákat elrettentésül a helyszínen hagyták”, Gosztonyi véleménye viszont az, hogy azért lőtték a Dunába a zsidókat, mert így „nem kellett elföldelésükről gondoskodni”. Ez az ellentmondás persze talán feloldható, ha feltesszük, hogy rengeteg volt már a temetetlen halott, amelyek számát a nyilasok nem akarták tovább szaporítani, ezért inkább a „Dunába lőtték” áldozataikat.

„Az október 15-i kormányzói proklamáció, a háború és az üldöztetés végének reménye eufóriával töltötte el a budapesti zsidókat. Sokan leszaggatták a sárga csillagot, kitódultak az utcára, és ünnepeltek. Este azonban már Szálasi hadparancsát közvetítette a rádió. Az ezt követő órákban elszabadult a pokol a főváros utcáin. Nyilas karhatalmi egységek munkaszolgálatosokat hajtottak a Lánchídra és a Margit hídra, és onnan lőtték őket a Dunába.” (Forrás) „…A mentők eseménynaplója az első Dunába lövést november 23-án állapította meg, bár ilyen akciók már a kiugrás utáni naptól előfordultak” (Ungváry id. mű 243.) (A mondat második részében foglalt megállapításra semmiféle bizonyíték nincsen. Megjegyzem, a jeles történésznek kikiáltott Ungváry – meglepő módon – nem az eredeti forrásra hivatkozik, hanem egy bizonyos Lévai Jenő nevű szerző Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről című, Budapesten, az Officina Kiadónál 1946-ban megjelent írásának 128. oldalán található kijelentésre. Lévai és más bosszúszomjas zsidó szerzők munkáira, baloldali lapok cikkeire, a koncepciós népbírósági tárgyalások jegyzőkönyveire és különböző szemtanúk beszámolóira Ungváry roppant gyakran és minden kritika nélkül hivatkozik, ami alaposan megkérdőjelezi a könyvében foglalt állítások egy részének hitelességét.)

„Budapesten a pártszolgálatosok a gyilkolás új válfajaként a dunai rakpartokon csoportos kivégzéseket hajtottak végre. Az első ilyen vérengzés november 23-án történt. A későbbiekben a pártházakban, esetenként a fővárosi utcákon és tereken, a kórházakban és lakásokban éppúgy gyilkoltak, mint a Duna partján. Az öldöklés utóbbi válfaja addig tartott, míg a folyam partja az ostrom körülményei között megközelíthető volt.” (Szita Szabolcsnak, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény munkatársának, a történettudomány doktorának fentebb hivatkozott írása.)

Az egyik kérdés tehát a sok közül, amelyre Magyarország „vezető” történészeinek már régen meg kellett volna adniuk a választ: mikor kezdődtek tehát a tömeges Dunába lövések? 1944. október 15-én este, vagy csak november 23-án?

Végezetül szeretném leszögezni: a százalékok, számok, az „ostrom szükségletei” nem jelenthetnek felmentést az elkövetett bűncselekményekre nézve. Ugyanis Budapest ostroma idején valóban voltak súlyos vérengzések, melyek tényét az úgynevezett nyilas történetírók sem tagadták sohasem. Amit hangsúlyoztak, az volt, hogy az atrocitások (így például a Duna-parti kivégzések) nem a nyilas vezetés jóváhagyásával történtek, hanem azokat többnyire a zavarosban halászó bűnözők hajtották végre.

Koós Kálmán: Voltunk, vagyunk, leszünk című könyvében a következőképpen foglalta össze véleményét a nyilas uralom idején – és sajnos a hungarizmus nevében – elkövetett bűntettekről: „Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az emigrációs Hungarista Mozgalom a bűnök, a rémtettek elkövetőivel semmiféle közösséget nem vállal. Nem tartja őket a Mozgalom mártírjainak, még kevésbé a nemzet mártírjainak. Minden ilyen cselekmény ellenkezett a Hungarizmus eszmei tartalmával és ellenkezett a nemzet és a párt vezetőinek intencióival is. Más elbírálás alá esnek a felkoncolási parancs végrehajtói. A kiadott parancs jogos és szükségszerű volt, ennél fogva végrehajtása is törvényes tettnek minősül. Minden más, bármennyire is érthető tömeglélektani szempontból, nem nyerhet erkölcsi igazolást, vagy a Mozgalomtól fedezetet. Azok az emberek több kárt okoztak a Mozgalomnak, mint amennyi hasznot Budapest védelmének.” (Forrás)

Egy másik nyilas szerző, Fiala Ferenc: Zavaros évek című könyvében pedig a következő sorokat vetette papírra a „nyilasok vérengzéseivel” kapcsolatban:„…a zavart felhasználva, nyilas karszalagot feltűzve raboltak és fegyveresen járták a zsidóházakat és az elkülönített gettót. Tudták, hogy a gettóban élő zsidóság elég tekintélyes mennyiségű értékkel rendelkezett. Ezek voltak azok, akik rövid pár hét alatt diszkreditálták az utolsó magyar kormányt és annak működését. A Schreder Gyula vezetése alatt álló rendőrség mindent elkövetett, hogy megtisztítsa a fővárost ezektől a bandáktól, de az akkori káoszban ez szinte lehetetlen volt. A felszínre jutott alvilág fegyvert szerzett, csoportokat alakított és politikai színnel palástolta gaztetteit. Természetes, hogy az összeomlás után minden Népbíróság elé került volt fegyencet, betörőt az akkori idők hangulatának megfelelően a jobboldal számlájára írtak.” (Forrás)