Frank J. Dinan, a Buffaloban található Canisius College biokémia professzora úgy véli: amennyiben a nemzetiszocialista vezetés bevetette volna a rendelkezésére álló tabun ideggázt a harcok során, más lehetett volna a háború kimenetele. Könnyen lehetséges például, hogy az előrenyomuló szövetségesek kénytelenek lettek volna visszavonulni. Azonban a második fronton előrenyomuló angol-amerikai erők kudarcának súlyos belpolitikai következményei is lettek volna, és meginoghatott volna Churchill brit miniszterelnök vagy éppen Roosevelt amerikai elnök pozíciója – véli a professzor. Mi több, szerinte az sincsen kizárva, hogy a nyugati szövetségesek vereségük esetén ledobták volna Németország területén az atombombát. Frank J. Dinan meg van győződve arról, hogy az ideggázzal az oroszok előretörése is megakadályozható lett volna.

A tabun elnevezésű ideggáz története 1936. december 23-án kezdődött, amikor az egyik neves német kémikus, Dr. Gerhard Schrader laboratóriumban egy újonnan létrehozott vegyület egy cseppje a padlóra hullott. A két technikus, aki a helyiségben dolgozott, elvesztette látását, légzési nehézségeik támadtak, és nem tudták összehangoltan irányítani mozgásukat. Pedig eredetileg a tabunt rovarok és más élősködők kiirtására kívánták kifejleszteni. Azonban a harctéren történő bevetése is lehetségesnek látszott.

A tabun valójában etil-dimetil-amido-foszfor-cianid vegyület, amely a gerincoszlop üzenettovábbító képességét blokkolja, ezért az áldozat elveszti kontrollját a saját teste felett. A pupilla összehúzódik, az emésztés és a szívverés megáll, a be és kilégzés nem történik meg, így a szervezet sejtjei mintegy „megfulladnak”.

A szert kifejlesztő I.G Farben cég vezetőit rövidesen Berlinbe rendelték, ahol is a hadsereg irányítóival megtárgyalták a gáz lehetséges alkalmazási módszereit. Rövidesen el is kezdődött a tabun tömeges előállítása. A kísérletek azt bizonyították, hogy a vegyület egészen kis mennyiségben is roppant veszedelmes lehet. A mérges gázzal kapcsolatos mindenfajta információt szigorúan titkosnak minősítettek. Még a nemzetiszocialista vezetők közül is csak kevesen voltak pontosan tisztában a halálos ideggáz kifejlesztésére irányuló program létezésével.

1943-ra több tízezer tonna tabun gáz állt a német hadsereg rendelkezésére. (Hogy pontosan mennyi, arra vonatkozóan 12 ezer és 250 ezer tonna között mozognak a becslések.) Miután sikerült kiküszöbölni az ideggáz harci felhasználásának útjában álló akadályokat, a tabun tüzérségi lövedékek és bombák révén történő bevetésére minden feltétel adott volt. A veszedelmes szer kifejlesztése körüli titokzatosság oly teljes volt, hogy a szövetségesek nagyon keveset tudtak a német vegyi fegyverkészlet létezéséről, melynek következtében aztán nem is volt hasonlóan hatékony harci gáz a birtokukban. Vagyis ha a németek a háború alatt bevetették volna a tabunt, ellenségeik képtelenek lettek volna hasonló minőségű vegyi fegyverrel ellencsapást mérni. (Ennek a ténynek azonban a németek nemigen voltak tudatában.)

Dr. Gerhard Schrader kutatócsoportja fejlesztette ki a 30-as évek második felében a szarin elnevezésű vegyületet is, amelynek összetétele metil-izopropoxil-fluorfoszfát-oxid. A kísérletezés során többen megsérültek, maga Dr. Schrader ideiglenesen a látását és a hallását is elvesztette. Ez a halálos ideggáz közönséges körülmények között víztiszta, átlátszó, enyhe gyümölcs illatú folyadék, a vízzel minden arányban elegyedik. Illékony, gyorsan párolgó anyag, ezáltal szabadba kerülése esetén gyorsan terjed. A szarin légzőszerveken keresztül, illetve bőrön keresztül felszívódva mérgez. Kis mennyiség esetén pupillaszűkület, fejfájás, majd mellkasi fájdalmak, étvágytalanság, álmatlanság jelentkezik, súlyosabb esetben – a mérgezést követő 6-12 órán belül - bénulásos halál áll be.

A szarin tömeges gyártását 1944-ben kezdték meg, és a háború végéig néhány ezer tonnát állítottak elő belőle. 1944-ben a német kémikusok hozzákezdtek a tabunnál egyes feltevések szerint 200-szor mérgezőbb harci gáz, az úgynevezett szomán kifejlesztéséhez, melynek nagy tömegben történő gyártása azonban már nem maradt elegendő idő.

Amikor a szövetségesek elfoglalták Németországot, megdöbbentette őket a németek birtokában lévő vegyi fegyverarzenál óriási mennyisége. Természetesen azonnal hozzákezdtek a német vegyészek kutatási eredményeinek alapos tanulmányozásához és felhasználásához. A „demokrácia” és az „emberi jogok” bajnokaiként fellépő győztesek rövidesen alapvetően módosították saját vegyi fegyverek kifejlesztését célzó programjaikat. (A német ideggáz készletek egy részét hajókra rakták és elsüllyesztették, de például az oroszok jelentős mennyiségre tették rá a kezüket.)

Természetesen a szövetségesek is jelentős vegyi fegyverarzenállal rendelkeztek már a háború kirobbanását megelőzően. Az angolok például birtokában voltak egy szerves foszfát alapú rovarirtószernek (DDT), illetve egy neves angol vegyész, Bernard Saunders kifejlesztett egy ideggázt, melynek összetétele diizopropil-fluorofoszfátból állt (DFP). Azonban mindkét vegyület sokkal kevésbé volt veszedelmes, mint a tabun vagy a szarin. Winston Churchill már 1939-ben azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben Németország vegyi támadást intéz Nagy-Britannia ellen, az angol légierő a „halál ködébe burkolja” a német városokat. Churchill egyébként már az első világháború idején is lelkes híve volt a harci gázok alkalmazásának. Állítólag Roosevelt amerikai elnök – aki egyébként nem lelkesedett a vegyi fegyverekért - is fontolgatta harci gáz bevetését Japán ellen, de végül tanácsadói lebeszélték az akcióról. (Ami annál is inkább sikerült, mivel Japán sem alkalmazott harci gázokat az amerikaiak ellen. Igaz, korábban a kínai hadszíntéren bevetettek harci gázokat.) Ezzel szemben egyes feltevések szerint vezető nemzetiszocialista politikusok – köztük Hermann Göring, Robert Ley, Martin Bormann – javasolták Hitlernek a vegyi fegyverek felhasználását, azonban a Führer nem hallgatott rájuk.

Vajon miért? Vannak olyan vélemények, hogy azért, mert a német hírszerzés tévesen ítélte meg az angolszász szövetségesek birtokában lévő vegyi fegyverarzenál nagyságát és minőségét. Magyarán: Berlinben esetleg azt hihették, ha mérges gázt vetnek be ellenségeikkel szemben, súlyos ellencsapásra számíthatnak, a vegyi háború kimenetele ezért kétséges. Ez az érvelés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis nem ad magyarázatot arra, hogy a háború legvégén, amikor már a Harmadik Birodalom veresége elkerülhetetlennek tűnt, miért nem használták a németek vegyi fegyvereiket? Nem lehetséges például, hogy sikerült volna lelassítani, esetleg megállítani a szövetségesek előrenyomulását a nyugati fronton? (Például elképzelhető, hogy a normandiai partraszállást is meghiúsíthatták volna, ugyanis az angolszász erőknek nem volt megfelelő vegyvédelmi felszerelésük.)

De feltehető két további, a hivatalos - vagyis a háború győzteseinek kizárólagos szempontjait tükröző - történettudomány számára roppant kínos kérdés is. Az egyik az, hogy vajon ha Adolf Hitler maga volt a megtestesült gonoszság, mint állítják, miért nem rendelte el Harmadik Birodalom rendelkezésére álló irdatlan mennyiségű harci gáz bevetését bármikor a háború folyamán? A másik, a hivatalos holokauszt-történészeket még inkább zavarba hozó kérdés pedig az, hogy vajon miért a ciklon B nevű rovarirtószert használták Auschwitzban a foglyok állítólagos tömeges meggyilkolására, amikor annál a több százszor mérgezőbb mérges gázokat is alkalmazhatták volna?

Perge Ottó