Mindenekelőtt szeretném leszögezni: nem vagyok profi politikus, sem politikai elemző, csak egyszerű Jobbik-szimpatizáns. Azért írtam ezt a cikket, mert van néhány kételyem, kifogásom, illetve ötletem a Jobbikkal kapcsolatban, amit szeretnék megosztani a nemzeti radikális oldal közvéleményével. Tisztában vagyok azzal, hogy mindaz, amit itt leírok, nagyon is vitatható. Annak is szántam, gondolatébresztőnek, vitaindítónak, mert úgy találom, hogy a nemzeti oldal írástudói túlságosan is sokat söprögetnek a más háza táján: túlságosan sokat beszélünk a Fideszről, más pártokról, külföldről, miközben alig találkozni a Jobbikot érintő konstruktív kritikával.
/Frissítés a cikk alatt./
 |
Én nagyra becsülöm a Jobbik politikusait, értékelem a magyarság érdekében végzett munkájukat, erőfeszítéseiket. Egy pillanatig sem vontam soha kétségbe a jó szándékukat, az őszinte segíteni akarásukat; de úgy látom, hogy a párt stratégiájában több olyan dolog is van, amit érdemes lenne újragondolni, mert ha nem változtatunk rajtuk, a párt végső sikerét veszélyeztethetik.
Az első ilyen dolog, avagy ami engem leginkább zavar a Jobbikban:
Az új erő nem aknázza ki kellőképpen a nemzeti tábor erejét. Azt hiszem, történelmi közhely, hogy minden jelentős radikális mozgalmat a híveinek aktivitása, áldozatvállalása vitt sikerre. A Jobbikról viszont egyelőre nem lehet elmondani, hogy a szavazótábora radikális mozgalomhoz illő mértékben aktív lenne. Ma a nemzeti oldalon még nagyon kevesen fejtenek ki érdemi tevékenységet, s én bizony úgy látom, hogy ebben a Jobbik is ludas, mert nem tesz meg mindent, hogy aktivitásra serkentse a híveit.
A probléma szerintem a Jobbik szemléletmódjában rejlik. A párt egyrészt bevallottan abból indul ki, hogy a radikális oldal munkájában részt venni megtiszteltetés, tehát ő a maga részéről nem igyekszik megfogni senkit; másrészt érezhetően csak egyféle emberfajtával tud (akar?) valamit kezdeni: az aktivista típusú, szuperlelkes, szuperáldozatkész, szilárd világnézetű önkéntesekkel. Az új erő szervezése ma lényegében annyiból áll, hogy kimazsolázgatja magának az ilyen azonnal használható embereket. A többieket meghagyja nézőnek.
Mi az a két lehetőség, amit a Jobbik ma kínál? A Jobbik-, illetve a Gárda-tagság. És mik a belépés feltételei ebbe a két szervezetbe? Nos, kimondva vagy kimondatlanul, de elvárás, hogy a tagjelölt:
- kiforrott, radikális világnézettel rendelkezzen,- önként jelentkezzen, kopogtasson a párt ajtaján, kinyilvánítva a belépési szándékát,- készen álljon komolyan elkötelezni magát, például letenni egy életre szóló hűségesküt (ld. gárdisták: bajtársaimat soha el nem hagyom),- hajlandó legyen már a kezdetektől jelentős anyagi és időáldozatot vállalni,- hajlandó legyen parancsokat teljesíteni, azaz esetről esetre végrehajtani, amit a vezetőség éppen kitalál.
Nyilvánvaló, hogy a fenti feltételeknek nagyon kevesen felelnek meg, illetve nagyon kevesen akarnak megfelelni. Mi lesz a fennmaradó százezrekkel? Ők soha nem fognak csinálni semmit? A párt leírta őket egyszer és mindenkorra, mint használhatatlanokat? Vagy abban bízik, hogy előbb-utóbb mégis megjön az eszük, és belépnek a Gárdába?
Vona Gábornak egy gárdista rendezvényen elmondott beszéde inkább ez utóbbit látszik megerősíteni. Vona szerint „a gazdasági válságban, a kormányzat által magukra hagyott embereknek a gárdamozgalom jelenti majd szinte az egyetlen támaszt és biztonságot”, és „emiatt egyre többen csatlakoznak majd az Új Magyar Gárdához, hogy segítséget és támogatást nyújtsanak honfitársaiknak”. Vagyis: a párt a maga részéről nem gondolkodik új szervezetek létrehozásában, vagy az emberekhez való bárminemű alkalmazkodásban. Az emberek fognak alkalmazkodni őhozzá, muszájból, ahogy nő rajtuk a nyomás.
Ez a fajta hozzáállás, azt hiszem, lassan hagyományosnak mondható a nemzeti oldalon. Már a MIÉP is hasonlóan kezelte a híveit. Emlékszem egy cikkre, amit tizenvalahány évvel ezelőtt olvastam a Demokratában, és ami gyakran eszembe jut, mert nagyon jellemzőnek érzem: a lap két fiatal újságírója végigjárta az összes akkori parlamenti pártot, és eljátszotta, hogy be akar lépni az adott pártba. Az SZDSZ-nél rögtön kávét kaptak és ígéretet, hogy állást szereznek nekik a közigazgatásban. Az MSZP-nél is tűrhető fogadtatásban részesültek. Az MDF-nél már kicsit megijedtek tőlük, a Fidesznél meg inkább csak hitegették, de bevenni nem nagyon akarták őket. Egyetlen helyen ütköztek kerek-perec visszautasításba: az akkori egyetlen (egyébként már erősen lejtmenetben lévő) radikális erőnél, a MIÉP-nél. A MIÉP-esek rögtönöztek nekik egy felvételi vizsgát, amelyen kiderült, hogy nem ismerik eléggé Szabó Dezső összes munkáit, így azonnal közölték velük, hogy nem alkalmasak a pártba való belépésre; menjenek haza, olvasgassák Szabó Dezsőt, aztán néhány hónap múlva próbálkozhatnak megint.
Természetesen minden pártnak szíve joga, hogy feltételeket szabjon, hiszen a párttagság bizalmi kérdés, meg kell szűrni a jelentkezőket. Ha a feltétel Szabó Dezső, hát legyen Szabó Dezső. De micsoda politikai dilettantizmus a jelentkezőket csak úgy, a kapcsolattartás vagy a segítség ígérete nélkül önképzésre hazazavarni? Milyen radikális erő az, amely nem tud legalább valami átmeneti, alternatív tevékenységet felajánlani? Képezzétek ki magatokat egyedül, aztán gyertek vissza, ha megütitek a szintet, amit mi elvárunk? Én nem tudom, hogy a MIÉP országszerte így viszonyult-e a szimpatizánsaihoz; de ha igen, akkor már csak ezzel kiérdemelte a sorsát.
A Jobbik persze nem a MIÉP; de nekem úgy tűnik – és ezért is írtam le a fenti történetet –, hogy a szimpatizánsokhoz való viszonyulásban ezt a „ti fogtok futni utánunk, nem mi utánatok” mentalitást bizonyos fokig sikerült átmenteni. A Jobbik eddig nem sok energiát fektetett a hívei győzködésébe, átnevelésébe. S borítékolható, hogy szervezés terén ugyanott fog megakadni, ahol a MIÉP: miután felszívta magába az összes kész, azonnal bevethető nemzeti radikálist, megtorpan, nem nő tovább, mert nem tanulta meg, hogyan lehet a tömegekből is kihozni valamit.
Az új erőnek meg kellene értenie, hogy ez a szemléletmód mennyire nem illik a mai magyar valósághoz. Elment mellette az élet. Miközben a magyar embereket már több mint fél évszázada nevelik arra, hogy visszahúzódjanak a csigaházaikba, és ne vegyenek részt semmilyen közéleti aktivitásban; miközben a világot uraló cionista rezsim az emberi közösségek szétverését a szemünk láttára fejleszti művészi tökélyre; miközben a média mind profibb módszerekkel mossa az emberek agyát – nem lehet tétlenül a tökéletes emberanyag felbukkanására várni. A magyar népnek, de azon belül még a nemzeti tábornak is gyógyterápiára van szüksége: segítségre, hogy újra felfedezze magában az egészséges civil kurázsit. S a gyógyterápia semmiképpen sem abból áll, hogy cseszegetjük a jobbikosok tömegeit, amiért szájkaratésok, vagy abban bízunk, hogy majd csak kapcsolnak maguktól; hanem abból, hogy kidolgozunk egy igényes stratégiát a megváltoztatásukra, és megpróbáljuk őket lépésről lépésre elvezetni a kívánatos mértékű aktivitásig.
Ha a Jobbik valaha is tömegeket akar megmozgatni, akkor:
- Be kell látnia, hogy időt és energiát kell szánnia a hívei átnevelésére, aktivitáshoz szoktatására, mert ezt senki nem végzi el helyette. Személyes felelősséget kell éreznie aziránt, hogy az emberek részt vesznek-e a közös munkában. Célul kell kitűznie, hogy minél több embert kapcsoljon be a nemzeti oldal vérkeringésébe.- Nem várhat arra, hogy a szimpatizánsok keressék vele a kapcsolatot. Erőfeszítéseket kell tennie a nemzeti tábor megismerésére, a hívei gondolkodásmódjának, aktivitási hajlandóságának felmérésére.- A hívei alaposabb ismeretében létre kell hoznia olyan új szervezeteket, amelyek képesek nagy tömegek felszívására. A Gárda erre nem alkalmas, mert természetéből fakadóan egy kis létszámú, elit jellegű szervezet. Sokan vannak, akik szeretnének részt venni a közös munkában, de nem akarnak belépni a Gárdába.- Megértően kell viszonyulnia azokhoz is, akiknek több időre, vagy fokozatos közelítésre van szükségük. Biztosítania kell könnyebb fajsúlyú aktivitásokat azon hívei számára, akik nem mernek vagy nem tudnak azonnal fejest ugrani egy elkötelező jellegű tevékenységbe.
Második kifogásom:
A Jobbik nem végez semmilyen rendszeres országépítő tevékenységet a civil társadalom szintjén. Sokunkat aggaszt, hogy a Jobbik egy teljesen lepusztított országot örököl majd, mire végre kormányra jut, és emiatt – hiába a tehetség meg a jó szándék – nem marad mozgástere az érdemi változtatásokhoz. A nemzeti táborban jól kitapintható ez az aggodalom. Úgy érzem, jogos a kérdés: muszáj nekünk tétlenül várakoznunk a kormányváltásig? Miért nem kezdjük el Magyarország újjáépítését már most?
Én rengeteg olyan feladatot látok, amihez már itt és most meglenne az erőnk. Csak néhány példa:
- Nekifoghatnánk a felvásárlók és a multik által kiszipolyozott magyar gazdák talpraállításának. Létrehozhatnánk olyan vásárlói köröket, amelyek egyenesen a termelőtől vásárolnak előzetes, éves megállapodás alapján, kiiktatva az értékesítési láncból az élősködőket. Az ötlet nem új, és nem az enyém. Hasonló kezdeményezést már számos nyugati országban sikerrel megvalósítottak. Az Egyesült Államokban, mint olvasom, például több tízezer család szerzi be az élelmiszert ilyen módon. Az elképzelés tehát működőképes, nekünk nem is lenne más dolgunk, mint tanulmányozni a külföldi modellt, és annak megfelelően megszervezni idehaza a termelői, illetve a vásárlói oldalt.- A magyar mezőgazdaság további erősítésére létrehozhatnánk egy kizárólag magyar élelmiszert forgalmazó bolthálózatot. Ezzel már sokan próbálkoztak, de a hibás koncepció miatt mind belebuktak: egyszerűen kinyitottak, aztán várták, hogy majd csak betévednek a vevők. Pedig egy ilyen kezdeményezést a mai magyar viszonyok között csakis úgy lehet sikerre vinni, ha megszervezzük a vásárlókat is – akkor viszont, véleményem szerint, minden további nélkül. Csak jó szervezés kérdése az egész. Megvalósíthatnánk például a következő formában: összetoborozzuk a vállalkozás iránt érdeklődő nemzeti radikálisokat, és kötelezettséget vállaltatunk velük, hogy minden hónapban levásárolnak egy meghatározott összeget a lakóhelyükhöz közeli boltban. Cserébe garantáljuk nekik, hogy a bolt árai nem lesznek megfizethetetlenül drágák (mondjuk, legfeljebb tíz-tizenöt százalékkal a normál piaci ár fölött), és hogy a profitot újabb boltok nyitására vagy a mezőgazdaság támogatására fordítjuk. A bolton belül az árak mellett meg feltüntetjük azt is, hogy mennyi jut belőle a termelőnek.- Szintén csak szervezés kérdése lenne egy nemzeti szaknévsor létrehozása a magyar ipar segítésére. Összegyűjthetnénk a nemzeti elkötelezettségű, kizárólag magyar alapanyagokkal, magyar munkaerővel dolgozó, jó minőségű terméket vagy szolgáltatást nyújtó magyar vállalkozásokat, és ingyenes reklámot biztosíthatnánk nekik egy internetes adatbázison vagy helyi szintre lebontott, nyomtatott szaknévsorokon keresztül. Emellett feketelistát vezethetnénk, illetve bojkottakciókat szervezhetnénk a minőségi magyar árut indokolatlanul mellőző, külföldi termékeket dömpingárakon kínáló cégek ellen (gondolok itt az olcsó dán sertéshúst, osztrák tejet kínáló áruházláncokra, a kanadai ásványvizet felszolgáló éttermekre stb.).
A fenti (vagy hasonló) akciókat persze csak egy komoly szervezőerővel az élen tudjuk megvalósítani. S ez – kizárásos alapon – nem lehet más, csak a Jobbik. A nemzeti oldalon csak a Jobbiknak vannak meg ma ehhez az eszközei: az országos infrastruktúra, a szervezésbeli rutin, az emberanyag, a befolyás, a média. Nem is hiányzik más a párt részéről, csak a szándék. Mert a Jobbik sajnos egyelőre nem érzi feladatának a civil társadalom szervezését. S úgy tűnik, ebben elég sokan egyetértenek vele a nemzeti oldalon. Mintha egyre több hazafi fogadná el, hogy a Jobbik tevékenysége tisztán parlamenti politizálásból áll. Többször hallottam, olvastam már olyan véleményeket, melyek szerint a Jobbiknak – úgymond profi politikai pártként – nem az a dolga, hogy az embereket szervezgesse, meg mindenféle civil kezdeményezéseket felkaroljon.
Én pedig állítom, hogy igenis az a dolga. Állítom, hogy – nem profi politikai pártként, hanem profi radikális mozgalomként – a Jobbiknak elemi érdeke bizonyítani a magyar közvélemény szemében, letenni valamit a magyar társadalom asztalára, különben a tömegek soha nem fognak hinni benne. Minden sikeres történelmi radikális mozgalom úgy kezdte, hogy a civil társadalom szintjén bizonyított, és csak utána jutott hatalomra, nem pedig fordítva. Egy radikális erőnél a bizonyítás, az erő megmutatása kulcskérdés: erre tanít minket a történelem.
Nézzünk meg olyan mozgalmakat, mint a kommunizmus vagy a nemzetiszocializmus! Mi volt a német nemzetiszocialisták egyik legelső ténykedése? Az, hogy rendet teremtettek az utcákon, megfékezték a városokat terrorizáló vörös csőcseléket. Az erő jele? Az bizony. Ahogy a kommunista mozgalmak világszerte megszervezett eredményes sztrájkjai, tömegtüntetései is azok. Egy radikális mozgalomnál nélkülözhetetlenek az ilyen erődemonstrációk, mert ezek ébresztenek hitet, lelkesedést az átlagemberben, ezek késztetik a mozgalomhoz csatlakozásra.
Ami pedig a profi politizálást illeti: bevallom, engem ez a „profi” jelző, ami a Jobbik jelenlegi tevékenységére látszik ragadni, meglehetősen bosszant. Amennyire én tudom, a Jobbik által követett stratégiával (azaz: hagyományos parlamenti politizálással kormányra kerülni, és ott radikális elképzeléseket megvalósítani) már rengeteg radikális erő próbálkozott és próbálkozik Európa-szerte, de említésre méltó sikert még nem ért el egyik sem. Akkor mi ebben a profi? Mitől olyan profi egy stratégia, ami még soha nem működött?
Szerintem a Jobbik által követett út a legjobb indulattal is csak bizonytalan kimenetelű politikai kísérletezésnek nevezhető. S bölcsebb volna talán a radikálisoknál soha be nem vált módszerek utánzása helyett ellesni egyet-mást a valóban sikeres történelmi radikális mozgalmaktól: például azt, hogy mekkora gondot fordítottak a híveik szervezésére, képzésére; azt, hogy mennyire igyekeztek imponálni a közvéleménynek az erejükkel; vagy hogy mennyire odafigyeltek arra, hogy mély gyökereket eresszenek a társadalomban.
Összegezve: A Jobbiknak kiemelt feladatként kellene kezelnie a civil társadalom szervezését, nagy tömegek megmozdítására és látványos eredmények elérésére törekedve, hogy ezáltal:
- felhívja a politikába belefásult magyar társadalom figyelmét arra, hogy itt valami gyökeresen új dolog kezdődik;- bebizonyítsa az erejét, a szervezőkészségét, és tekintélyre tegyen szert a közvélemény szemében;- aktivitási lehetőséget biztosítson azoknak a híveinek, akiknek (mint például e sorok írójának) a Gárda nem felel meg, de más jellegű tevékenységben szívesen részt vennének;- növelje a népszerűségét, a társadalomszervező tevékenységen keresztül olyan embereket is elérve, akik nem figyelnek a politikára, vagy akiket a párt mondanivalója egyébként hidegen hagy (csak mellékesen: több fideszes ismerősöm is úgy nyilatkozott, hogy a fent példaként említett mozgalmakhoz még ők is csatlakoznának);- és persze nem utolsósorban azért, hogy használjon az országnak, a lehetőségekhez képest megerősítve azt a várható gazdasági szabadságharcra.
A harmadik kifogásom:
A Jobbik indokolatlanul sok időt és energiát öl a parlamenti tevékenységbe. Az új erő már jó másfél éve próbálkozik azzal, hogy a parlamenti tevékenységével tegyen jó benyomást a magyar közvéleményre. Be kellene látnia végre, hogy ez a stratégia nem működik.
Persze, tudom, erősödtünk egy keveset a Parlamentbe jutás óta, amit ki lehet kürtölni hatalmas sikerként, vagy elővehetjük a kényelmes magyarázatot, hogy az összes közvélemény-kutató szándékosan alulmér minket; de én azt hiszem, mindkettő már az önámítás kategória. Az igazság az, hogy a Jobbik nem erősödik az elvárható ütemben, holott a politikai helyzet egyszerűen tökéletes lenne ehhez. A Fidesz gyengén kormányoz, és látványos vereségeket szenved még kommunikációs szinten is; a gazdasági helyzet, a közbiztonság folyamatosan romlik; a közvélemény hetvennyolc százaléka szerint rossz irányba mennek a dolgok; az MSZP meg nyolc év gyenge kormányzással a háta mögött, még mindig Gyurcsányba gabalyodva, magától hullik szétfelé. Mindeközben a Jobbiknak egy botránya, korrupciós ügye nem volt, nincsen a háta mögött szégyellnivalóan gyenge kormányzati teljesítmény, tisztességesen dolgozik, és még azt is lehet mondani, hogy ügyesen, komolyabb bakik nélkül politizál.
Ha a Jobbik így, optimális körülmények között nem kell a választóknak, akkor mikor fog? Mitől fog megváltozni az emberek véleménye, ahogy múlik az idő? Meggyőződésem, hogy a magyarázat a Jobbik tévesen megválasztott stratégiájában keresendő. A párt úgy gondolta, hogy a parlamenti ügybuzgó magatartással lemoshatja magáról a szélsőségesség bélyegét, ezt vélve a népszerűbbé válás egyedüli gátjának. Ahogy Vona Gábor mondta: „abban a pillanatban, amikor a magyar társadalom ezidáig félrevezetett tömegei rájönnek, hogy a Jobbik szélsőségessége nem létezik, csupán az ő fejükben, meg fog történni a politikai átrendeződés.” Szerintem a Jobbik vezére itt téved. Már eleve vitatható az is, hogy le lehet-e mosni a szélsőségesség vádját konstruktív parlamenti tevékenységgel – hiszen az emberek többsége oda se figyel a Parlamentre, vagyis észre sem veszi, hogy a Jobbik milyen konstruktív. Aki meg odafigyel, láthatja, hogy a Jobbik viselkedése tudatosan választott stratégia, tehát éppen nem garancia arra, hogy a párt kormányra kerülve nem fog megváltozni.
De ami ennél fontosabb, hogy – meggyőződésem szerint – a Jobbiknak nem is a szélsőségesség kérdésén kellene aggódnia. Én rengeteg fideszest ismerek, de nincs közöttük egy sem, aki félne a Jobbiktól, „szélsőségesnek” vagy a „demokráciára veszélyesnek” tartaná, vagy éppen a Jobbik eszmeiségével lenne problémája. (Nyilván erre gondolt Vona Gábor is, mikor azt mondta, hogy a fideszesek kétharmada lelke mélyén jobbikos.) Sőt többségük már éppen eléggé kiábrándult a Fideszből ahhoz, hogy másra szavazzon.
S hogy miért nem szavaznak akkor a Jobbikra? Azért, mert nem veszik komolyan. Azt tartják, hogy a Jobbiknak fogalma sincs a politikai realitásokról, és olyan dolgokról álmodozik, amelyeket nem lehet megcsinálni. Kormányra kerülve úgysem tudna semmit megvalósítani abból, amit most ígér, és csak csődbe vinné az országot.
Ajánlom mindenkinek, aki ismer fideszeseket, hogy puhatolózzon köztük ő is: mit gondolnak, mire lenne képes egy jobbikos kormány, és milyen esélyei lennének egy gazdasági szabadságharcban. Lefogadom, hogy az illető ugyanazt fogja tapasztalni, amit én: a Jobbiknak a fideszesek előtt semmi tekintélye nincs. Még a szerencsésebb eset, ha csak legyintenek rá, és nem gúnyolódnak vagy röhögnek rajta.
A Jobbiknak meg kell értenie: ha azt akarja, hogy a magyar emberek komolyan vegyék, nem kötelességtudást meg demokratikusságot kell bizonyítania, ahogy most teszi, hanem erőt: rendkívüli, imponáló vezetői, szervezői képességeket. Az embereknek látniuk kell, hogy a Jobbik nem csak a levegőbe beszél, hanem valóban képes lehet megvalósítani azokat az óriási célokat, melyeket kitűzött.
Erőt kell mutatni az embereknek, ahogy a radikális mozgalmak mindig is csinálták. S itt van a probléma a Jobbik stratégiájával: a Parlamentből, ellenzékből erőt mutatni nem lehet. A széles közvélemény soha nem fogja elfogadni a parlamenti eredményeket mint az erő bizonyítékát. Ugyan hol következik a Jobbik parlamenti tevékenységéből, hogy véghez tudja vinni mindazt, amit vállal? „A Jobbik igenis képes sikerrel megvívni egy gazdasági szabadságharcot, hiszen már most rengeteg jó törvényjavaslatot nyújt be, a parlamenti bizottságokban is érdemi munkát folytat, és az egyedüli párt, amely végigüli teljes létszámban az összes parlamenti ülést” – oda mernénk menni egy ilyen szöveggel orbánhívő ismerőseinkhez? Ugye hogy nem?
A magyar emberek kétségkívül szomjazzák a radikális változást, mert tele van a hócipőjük a jelenlegi állapotokkal, s a Fidesznek is a radikális változás reményében adtak kétharmadot. A körülmények tehát meglennének egy radikális erő sikeréhez. De ami egy fontos különbség Fidesz és Jobbik között: a Fidesznek elhitte az erőt is a közvélemény. A Fidesz húsz évig talpon maradt a politikában, kormányon is volt, és egyáltalán, a kétharmad közelébe tudott kerülni. Mindezeket végül is el lehetett fogadni mint az erő jeleit. A Jobbik viszont egyelőre semmi ilyesmit nem tud felmutatni az óriási célkitűzései mellé.
Én Vona Gábor fent idézett kijelentését a következőképpen módosítanám: abban a pillanatban, mikor a fideszesek ezidáig hitetlen és elutasító tömegei rájönnek, hogy a Jobbik tényleg meg is tudja csinálni, amit ígér, meg fog történni a politikai átrendeződés. De addig aligha.
Összegzésként a Jobbik parlamenti jelenlétével kapcsolatban:
- A pártnak be kellene látnia, hogy a parlamenten keresztül komoly népszerűség-növekedést elérni nem lehet, és a most folytatott tevékenysége még a tekintélyére is veszélyes. Ennek megfelelően racionalizálnia kellene a parlamenti munkát, azaz leépítenie, minimumra csökkentenie minden olyan tevékenységet, amely nem jár kézzelfogható haszonnal az ország vagy a párt számára. Ezzel egyidőben a képviselők egy részét is (tekintve, hogy a Jobbik szavazata amúgy sem döntő) fel lehetne menteni a rendszeres bejárás kötelezettsége alól. Az így felszabaduló energiákat pedig a társadalmi aktivitásra lehetne fordítani.- Mindezeket a változtatásokat nem hogy titkolni vagy mentegetni, hanem éppen ellenkezőleg: fennhangon hirdetni kell, hangsúlyozva, hogy a párt mindezt az ország érdekében teszi, átirányítva az erőit olyan területekre, ahol érdemben használni tud a magyarságnak. Ha ezt az újfajta, radikális mozgalomhoz jobban illő megközelítést sikerül összekapcsolni a civil társadalom szintjén elért eredményekkel, a kedvező fogadtatás a közvélemény részéről (ismerve a hagyományos parlamenti politika és általában a politikusok elutasítottságát) garantált.
Negyedik kifogásom:
A Jobbik messze túlbecsüli a kormányra jutás jelentőségét. Gyanítom, hogy mindaz, amit kifogásoltam a Jobbik tevékenységében, legalábbis részben erre az okra vezethető vissza. A Jobbik nem szervezi a saját táborát, sem a társadalmat, mert nem érzi szükségét – ugyan minek aprózná el magát ilyesmivel, ha belátható időn belül úgyis kormányra jut, és akkor majd rendbe tesz mindent, az államhatalommal a kezében? Hiszen csak egyszer legyen meg a választási győzelem, mindegy hogyan, ha csak egy százalékkal is, akkor majd megmutatja, hogy mire képes! Onnantól már a tettei, az eredményei magukért beszélnek, és szép lassan meggyőzik az egész magyar közvéleményt, hogy igenis érdemes egy nemzeti kormányt támogatni. Én érzek egy efféle gondolkodást a Jobbikon. Pontosabban szólva, nem is csak a Jobbikon, hanem az egész radikális táboron, hiszen rengeteg ilyen véleményt olvasni, hallani. S úgy gondolom, hogy ez az ábránd, a jobbikos csodakormány ábrándja a nemzeti oldal legnagyobb kerékkötője jelenleg.
Hogy miért? Először is azért, mert passzivitást gerjeszt a nemzeti táborban. Akik hisznek a hamarosan színre lépő, mindent megoldó jobbikos csodakormányban, azoknak a töredéke talán belép a Jobbikba, túlnyomó részük viszont egyáltalán nem csinál semmit. Ami, ismerjük el, részükről egy teljesen logikus következtetés. Végülis miért áldozza valaki most a kevés pénzét, szabadidejét olyan feladatokra, amelyeket a jobbikos kormány rövidesen úgyis megold? Miért vonjak el én ma egy-kétezer forintokat a családomtól például a magyar termékek támogatására, ha nemsokára jön a Jobbik a költségvetési ezermilliárdokkal meg a magyar ipart védő törvényekkel? Van így az én áldozatvállalásomnak bármi értelme?
Másodszor, ha túlbecsüljük a jobbikos kormány lehetőségeit, akkor elmulasztjuk a tisztességes felkészülést a magyarság előtt álló óriási erőpróbára, a gazdasági szabadságharcra. Úgy érzem, sok hazafinak illuzórikus elképzelései vannak erről a gazdasági szabadságharcról. Multik, bankok, pénzvilág megregulázása, újratárgyalt államadósság, újrafogalmazott viszony az Unióval, nemzeti önrendelkezésünk helyreállítása – közülünk sokaknak csak ezek ugranak be a gazdasági szabadságharc kifejezés hallatán. Pedig ez nem a szabadságharc, hanem a győzelem. Ide akarunk eljutni a gazdasági szabadságharcon keresztül. A gazdasági szabadságharc: magasra szökő munkanélküliség, infláció; külföldre menekülő magyar fiatalok; az államcsőd fenyegető réme vagy talán maga az államcsőd; ellenséges diplomáciai környezet és nemzetközi lejárató sajtóhadjárat stb. Röviden: minimum néhány kínkeserves esztendő az egész magyar nemzet számára.
A nemzeti oldalon mindenkinek meg kellene értenie, hogy súlyos tévedés összekeverni a harcot a győzelemmel; hogy bármilyen szabadságharc, még a gazdasági is, mindig szenvedést és áldozatvállalást jelent azért, hogy később, a harc után jobb legyen. A szabadságharc ideje alatt nem jobban fogunk élni, mint most, hanem majdnem biztosan rosszabbul. Higgyük el, az ellenségnek elég eszköze van ehhez.
S ezért nem látom sok jövőjét annak, amit a Jobbik most csinál: normál politikai eszközökkel (a kormány kritizálásával, a jobb kormányzás ígéretével) szavazókat gyűjteni, csak hogy minél előbb kormányra kerüljön. Hiszen nyilvánvaló, hogy az ilyen módszerekkel összeszedett szavazók csak azért fogják a Jobbikot támogatni, hogy az jólétet teremtsen a számukra. Ha nem ezt tapasztalják, ha a Jobbik nem hogy életszínvonal-emelkedést, hanem gazdasági nehézségeket hoz nekik, akkor úgyanúgy faképnél fogják hagyni az új erőt, mint ahogy most faképnél hagyják a Fideszt. Nem fognak a Jobbik mögött elvi alapon kitartani, és nem fogják neki megbocsátani a gazdasági szabadságharc okozta nehéz éveket. A Jobbik népszerűsége, ilyen szavazókkal a háta mögött, borítékolhatóan a béka segge alá fog zuhanni két-három év kormányzás után. Márpedig abban, remélem, mindannyian egyetértünk, hogy egy négyéves parlamenti ciklus nem elég az ország rendbetételére. Ha a Jobbikot nem választják újra, ha egy MSZP vagy egy Fidesz jön utána, és siet visszacsinálni mindent, amit a Jobbik elkezdett, hogy kiengesztelje a cionista rezsimet – nos, akkor megkérdezhetjük magunktól, hogy vajon érdemes volt-e ezért küzdeni.
Persze elképzelhetjük azt, hogy a Jobbik olyan ügyesen kormányoz majd, hogy egyszerre sikerül megvívnia a gazdasági szabadságharcot, elkerülnie az államcsődöt, és mindezzel egyidőben még jólétet is biztosítania a magyar emberek számára; de ez szerintem már tényleg a politikai naivitás csimborasszója, amire nem is vesztegetnék szót – ha nem élnék a gyanúperrel, hogy a Jobbik vezetése pontosan ebben reménykedik.
Ha nem így van, akkor elnézést, de nekem ez jön le a Jobbik viselkedéséből. Nem látom a párton semmi jelét annak, hogy egy nehéz és verejtékes gazdasági szabadságharc megvívására készülődne. Vona Gábor egyszer valami olyasmit mondott egy beszédében, hogy körülbelül másfél millió nemzetben gondolkodó ember él a Kárpát-medencében, s az ő feladatuk a magyarság megmentése – amivel én tökéletesen egyet is értek, ha azt jelenti, hogy ennek a másfél millió embernek aktívan tevékenykednie kell(ene) a magyarság megmentése érdekében. De hol jelenik meg ez a másfél millió a Jobbik stratégiájában? Nyilván Vona Gábor sem csak arra gondolt, hogy ez a másfél millió ember négyévente elmegy a Jobbikra szavazni?!
Nem, amennyire én látom, a Jobbik jelenleg csak a kormányra kerülésre készülődik, semmi többre, mert hisz abban, hogy a kormány nyújtotta lehetőségekkel képes lesz csodát művelni nekünk. S ez az ábránd életveszélyes a nemzeti radikalizmus jövőjére nézve, mert nagyon könnyen azt eredményezheti, hogy a Jobbik éppen kormányon, a cél kapujában fog széthullani.
Pedig lenne alternatíva. A Jobbik már most tehetne bizonyos előkészületeket a gazdasági szabadságharcra, mint például:
- Erősíthetné az országot a civil társadalom építésével, ahogy fent említettem, hogy ezzel is növelje a túlélési esélyeit a várható harcban.- Több energiát fektethetne a radikális világnézet terjesztésébe, az emberek átnevelésébe, lehetőleg minél több magyar embert meggyőzve a gazdasági szabadságharc elkerülhetetlenségéről.- Be kellene látnia, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen jellegű támogatás van mögötte. Nem csak a szavazók mennyiségére, hanem a minőségére is oda kell figyelnie. El kell érnie, hogy minél több szavazója támogassa elvi, világnézeti alapon, nem pedig rövidtávú anyagi előnyökért.- A nép átnevelésének munkájához össze kellene szerveznie, aktivizálnia a radikális értelmiség széles rétegeit, különös tekintettel a fiatalokra. Ehhez létre kellene hoznia a megfelelő értelmiségi szervezeteket.- Igyekeznie kellene minél több hívét bevonni valamilyen személyes kapcsolattartással járó aktivitásba. Akit személyes kötelékek, ismeretségek fűznek a nemzeti oldalhoz, az nehezebben morzsolódik le később.
Persze biztos vannak, akik úgy érzik, hogy nagyon sokat akarok rakni a Jobbik vállára. De ha nem a Jobbik vállára, akkor kiére? Magyarország sajnos nagyon legyengült állapotban van, és az ellenség borzasztóan erős – ha a kettőt összeadjuk, csak az jöhet ki belőle, hogy a magyarság megmentéséhez rendkívüli tettekre van szükség. Valakinek véghez kell vinnie ezeket a tetteket. A Jobbik célja bevallottan a magyarság megmentése, a lécet tehát ő rakta magának magasra – én csak azt próbáltam átgondolni, mi mindenre lesz szüksége, ha tényleg át is akarja ugorni...
Horváth Gábor
Frissítés: Másik olvasónk levele:
Kedves Horváth Gábor!
Cikkében nagyon sok jó észrevételt olvastam, mely megfontolandó, ugyanakkor több olyan megállapítás is van, ami – véleményem szerint – nem állja meg a helyét.
Az egyik ilyen, hogy a parlamenti tevékenységet le kellene építeni: nos, az mind igaz, hogy sok olyan kritika éri a Jobbikot, hogy belesimult a parlamenti környezetbe, hogy olyan párttá válik, mint a többi, hogy ez által veszített radikalizmusából stb. Valóban, ha összehasonlítjuk a Jobbik jelenlegi – két választás közötti – tevékenységét a kampányban kifejtett tevékenységével, észrevehetjük, hogy jelenleg más típusú tevékenységet folytat, mint a kampányban. Ennek elsősorban az az oka, hogy a kampányidőszak egy politikailag végletesen kiélezett időszak, melyben mind a tagság, mind a szimpatizánsi kör jobban mozgósítható rövid távú, belátható célok érdekében. Vagyis: tagjaink, szimpatizánsaink zöme tudja, hogy egy-két hónap „hajrászerű”, szívós munkával eredményt lehetett elérni, vagyis bejuttatni a Jobbikot az Országgyűlésbe. Azok az aktivistáink és szimpatizánsaink, akik a kampányban részt vettek, mind megbecsülést és köszönetet érdemelnek. (Gondoljon bele: nagyon sokan szabadságot vettek ki, családi ügyeiket tették félre annak érdekében, hogy részt vehessenek a Jobbik kampányában, mindeközben azt kockáztatták, hogy politikai színvallásuk miatt elveszítik munkájukat, megélhetésüket. Sajnos ez több esetben meg is történt.)
Ugyanakkor megfogalmazódott egy másik kritika is a Jobbikkal szemben, amit politikai ellenfeleink és ellenségeink folyamatosan hangoztattak: az, hogy a Jobbikra azért nem érdemes szavazni, mert nincs megfelelő szakmai színvonalon, nem rendelkezik potens szakértői gárdával ahhoz, hogy parlamenti munkát tudjon végezni. Azt hiszem, a minőségi parlamenti munkának köszönhetően ezt egyre kevesebb emberrel lehet elhitetni. A Jobbik – mint ellenzéki párt – nem elégszik meg azzal, hogy nemet nyom a „kétharmad” által támogatott káros döntésekre, hanem alternatívák százait mutatja fel ezekkel szemben. Nem véletlen, hogy a kormánypártban szinte már szokássá vált az, hogy a Jobbik javaslatait átvéve, bizonyos esetekben azon tompítva végül „saját ötletükként” adják el a korábban leszavazott jobbikos javaslatokat. (Ezzel azonban tulajdonképpen hallgatólagosan elismerik a Jobbik szakmai felkészültségét.) Vagy elég itt a frakcióvezetés legutóbbi akciójára gondolni, mely egy pillanatra ugyan, de megakasztotta a törvényhozási dömpinget, zavarba hozva ezzel a kormánypártot, mely fizetett szakértők garmadájával dolgozik. Mindemellett az a vád, hogy a Jobbik parlamenti munkája nem elég radikális, egész egyszerűen nem állja meg a helyét. Gondoljon bele: a Jobbik parlamentbe kerülésével hangzanak el olyan, eddig ki nem mondott igazságok, melyeket eddig el tudott hallgatni a média, és csak egy nagyon korlátozott közönséghez jutottak el. (Az államadósság fizethetetlensége, izraeli túlreprezentáltság a gazdaságban, gyarmatosítás, cigánybűnözés, a közoktatás minőségének szándékos és tudatos leépítése, közbiztonság folyamatos romlása stb.) Ezek fényében nem csak hogy nem lenne helyes, hanem egyenesen történelmi bűn lenne magára hagyni a parlamentben az elmúlt húsz év „politikai elitjét”, ezáltal megadni nekik a lehetőséget arra, hogy ők határozzák meg az Országgyűlés tematikáját. És erre nem az a válasz, hogy az Országgyűlés munkáját kevesen kísérik figyelemmel, hanem az - ami egyébként lehetne a kevésbé aktív szimpatizánsok egyik feladata -, hogy e-mailben, személyes beszélgetések kapcsán felhívják a figyelmet egy-egy jobbikos felszólalásra, egy-egy radikális megnyilvánulásra, hogy minél többekhez jussanak el a Jobbik Országgyűlésben megfogalmazott üzenetei is!
Mindezek mellett természetesen egyetértek Önnel abban, hogy országgyűlési képviselőink másik, legfontosabb feladata a mozgalmi életben való részvétel, a szimpatizánsokkal való kapcsolattartás. Bár személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy ebben is előrébb vagyunk más pártoknál: önkormányzati munkámmal kapcsolatban eddig több esetben fordult elő, hogy országgyűlési képviselőinkhez fordultam, és minden esetben azt tapasztaltam, hogy kérdéseimre még aznap megérkezett a szakmailag megalapozott, kimerítő válasz. Igaz ez mind Dúró Dórára, Z. Kárpát Dánielre, Rozgonyi Ernőre, Szabó Gáborra, Hegedűs Enikőre, sőt még az EP-képviselő Szegedi Csanádra nézve is.
Ugyanakkor azzal, amit arról írt, hogy a Jobbiknak szinte rá kellene beszélni az embereket a belépésre, vagy rá kellene erőltetnie magát bárkire is, egyáltalán nem értek egyet – de hozzáteszem, ez a magánvéleményem. A mozgalomnak – én még mindig elsősorban így tekintek a Jobbikra – nincs szüksége olyan emberekre, akiket nagy nehezen rábeszéltünk a munkára. „Inkább tíz oroszlán, mint ezer nyúl!” – mondta Dobó István az Egri csillagokban. Ezzel a mondással teljesen egyetértek. De ide kívánkozik egy másik mondás is: „A nemzet szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!” Akinek a nemzetszolgálat fáradság, és nem szívből jövő, elemi létszükséglet, és aki úgy érzi, hogy azzal a Jobbiknak, vagy Vona Gábornak, vagy akárki másnak tesz ezzel szívességet, nos, az gondolja át a nemzethez való viszonyát. Szerintem a Jobbiknak elsősorban lehetőséget kell biztosítania arra, hogy minél többen megismerjék tevékenységét helyi szinten is, és aki úgy gondolja, hogy köztünk a helye, azt szeretettel várjuk. Elkötelezettségének fokától függően mint szimpatizánst, pártoló tagot, vagy akár mint rendes tagot. Azt is hozzáteszem, hogy egyre több alapszervezet rendez családi napokat, egyéb, nyitott programokat, ahová szeretettel várnak minden érdeklődőt.
Ugyanakkor szeretném megköszönni építő jellegű kritikáját, a soraiból egyértelműen áradó jó szándékot. Sajnos többször tapasztaljuk ugyanis azt, hogy munkánkkal szemben éles, csípős hangvételű kritika az van ugyan, de amikor csilingelő hóesésben kell a kiadványainkat szórni postaládáról postaládára, vagy választóink problémáival foglalkozni – például megakadályozni egy-egy kilakoltatást – akkor bizony nincsenek ott azok, akik korábban nagy hangon osztották az észt.
Nyíri Márton,
Dunakeszi
Dunakeszi
(Kuruc.info)
A szerző korábbi írásai:
