Este van. Bárhová nézek, mindenütt csoportba verődött, színes bőrű férfiak lófrálnak a járdán. Egy buszmegállóban furcsa ruhás emberek pakolnak halmokba élelmiszereket, majd az egyikük a földre borulva imát kezd kántálni. Szutykos fiatal húz el mellettük üdítővel roskadásig megrakott biciklijén. Egy közeli krimóból keleti zene hangjai szüremlenek ki. Aki hasonló élményre vágyik, ne utazási irodához forduljon, és ne is Rejtő Jenő légiós regényeit porolja le, egyszerűen csak látogasson el Debrecenbe, a Sámsoni útra.

A menekülttábor közrettegésnek örvend a környéken. A város szélén van, mégis közel egy lakótelephez, egy kertvárosi övezethez és a debreceni „rózsadomb” pereméhez. Eredetileg háromszáz emberre kalibrálták a volt szovjet laktanyából átalakított muszájodúkat, mostanra azonban majdnem ötször annyian lakják. Ennek primer oka, hogy – az Európai Bizottságnak köszönhetően – január elseje óta Magyarországon nem lehet idegenrendészeti őrizetbe venni, vagyis elzárni olyan külföldit, aki menekültnek vallja magát. A jó hír szárnyakat adott az unió felé igyekvő gazdasági és bűnügyi migrációnak. Afgánok, pakisztániak, szerbek, koszovóiak, albánok, egyiptomiak, afrikai országok lakói, csecsenek, grúzok landolnak a sokágyas barakkokban. Egy helyi anekdota szerint a jugó válság idején egy elmegyógyintézet összes lakóját buszokra rakták, és mi szépen befogadtuk őket.

A portás szerint a Belügyminisztériumtól kell engedélyt kérni, hogy bemehessünk, és még az épületet is tilos fotózni. Félti az állását, úgyhogy felírja a rendszámunkat, illetve a mikrofonos biztonsági kamerák miatt jó hangosan utasítja vissza a szolgálat lejárta utánra megcsillantott sörözést. Odabent zsúfoltság, szinte csak férfiakat és gyerekeket látni. A tábor bejáratához több göngyöleg üdítővel tekerő bringás arab pénzt szeretne a róla készült fotóért. Rendőrök érkeznek, ideje menni.

Egy kőhajításnyira három afgánnal elegyedünk szóba. A 19-es buszt várják, az egyetlent, ami a táborig megy. Ezen osztoznak a helybeliekkel, utóbbiak nagy bánatára. Alsó hangon is legalább fél mázsa lisztet és több karton kólának hazudott cukros üdítőt pakolnak a járdára. Egyikük a tradicionális afgán öltözetet viseli az elengedhetetlen szakállal, a másik kettő kínai boltból származó „európaibb” cuccot. A beszélgetés csak azután indul be, hogy elfogadok egy datolyát a felém nyújtott papírtálcáról. Mint utóbb kiderül, a rögtönzött vendéglátás a Ramadán aznapi böjtjének megtörését is jelenti. Bevallásuk szerint mindannyian a tálibok elől menekültek hazánkig, két hónapja vannak Debrecenben, és eszük ágában sincs továbbmenni. Munkában reménykednek, ha megkapták a státuszt, no meg feleségben, ha lesz pénzük. Egyelőre a család gondoskodik az anyagiakról, mutatja egyikük a Western Union átutalást. Aztán olyat látunk, ami Párizsban, Londonban vagy Bécsben már megszokott dolog, Magyarországon azonban még bizarrnak mondható: a hithű muzulmán váratlanul letérdel a buszmegállóban, és nekilát a kötelező esti imának.

A megálló mögött közlékeny zöldséges, aki valaha nagymenő boltos volt, kilenc alkalmazottal, aztán szép lassan tönkrement. Amikor 2011 végén lehúzta a rolót, olcsóbb volt a tej, mint az első Orbán-kormány idején. Ma már csak őt tartja el a karcsú bevétel. Úgy beszél a menekültekről, mint aki beletörődött abba, hogy ez a pálya. Ahogy besötétedik, gyalogos vevőre már nem számít, de biciklis gyereket sem küldenek már ilyenkor bevásárolni a szülők. A vevők a „szerecsenektől” félnek, pedig szerinte a Balkánról súlyosabb figurákat fújt ide a szél. Amikor tömegben voltak, lopni is jöttek – mondja –, ami zsebbe belefért, azt vitték, aztán sokakat elszállítottak, így nála és a szemközti presszóban is a felé­­re esett vissza a forgalom.

Az említett vendéglátóipari egység igazából internetkocsma, amelyet 15 éve üzemeltet egy hatósági tolmácsként is funkcionáló, itt ragadt afgán. Minden becsülettel be van kamerázva, hátha visszatartó erőt képez a nem ritka atrocitásokkal szemben. A helyiség egyik felében közel húsz pici fülke monitorral, internet-hozzáféréssel, mikrofonos fejhallgatóval, hogy az otthoniakkal érintkezhessen a hazánkba szakadt családtag. Kint a teraszon prostituáltak társaságában üldögélnek a többiek. Egy transzvesztita kéretlenül is tájékoztatóba kezd, és tapasztalatait arra az időszakra alapozza, amikor két évig szociális munkásként ténykedett a menekültek között. Három kategóriára osztja a táborlakókat: gyilkosok, üldözöttek és gazdasági menekültek. Közülük sokan homoszexuálisok vagy különféle ajzószerek rabjai. Nőnemű kollégája tudni véli, hogy a táborba most vesznek fel 160 külsős, jobbára munkanélküli biztonsági őrt, akiket a BM fizet. A pultos lány eddig bírta. Gyakorlatilag kiseprűz minket a lebujból, miközben azt hajtogatja, hogy nem szeretné miattunk elveszteni az állását. Becsületére legyen mondva, megadja főnöke számát, aki másnap reggel interjút ígér a Heteknek, ám estére meggondolja magát, mondván: nem bízik az újságírókban. A debreceniek meg az afgánokban.

A hosszú évek óta menekültekkel foglalkozó rendőrségi forrásunk pedig feletteseiben nem bízik, így „fedett” helyen találkozunk. Sommás véleménye szerint a napi szintű megerősített rendőri jelenlét hatalmas energiákat és pénzt emészt föl, miközben csak a biztonság látszatát képes fenntartani, mivel a vendégek jóvoltából kezelhetetlen helyzetek jönnek létre. A táborlakók 90 százalékát közönséges bűnözőnek tartja, akik a vérbosszú vagy az igazságszolgáltatás elől menekültek nyugatra. Többségük olyan helyről jön, ahol vagy törvények nincsenek, vagy számonkérés. Döntően muzulmánok, akik elvárják, hogy toleráljuk, sőt dotáljuk a másságukat, és az olyan kulturális különbségeket is provokációként értékelik, amelyek egy átlag magyarnak semmilyen jelentéssel nem bírnak. (Ramadánkor belső rendőrségi körlevél megy a fogvatartás megváltozott szabályairól.) Ugyanakkor alkalmatlanok a beilleszkedésre, és sok szempontból száz évvel vannak lemaradva a mi civilizációnkhoz képest. Nem félnek a veréstől, hiszen része a szocializációjuknak, jól tűrik a fájdalmat, adrenalinfüggők. Gázspray-vel sem érdemes őket lefújni, mert jobban bírják, mint maga a rendőr.

Két dologtól tartanak, a kutyától és a fegyvertől. Utóbbi többször kerül elő végső érvként a főleg ázsiaiak és afrikaiak között kialakuló verekedések csillapítására, mint ahány jelentésbe beleírják. Ha balhé van, számukra minden fegyver: a sporteszközök vagy éppen a lándzsának kihegyezett faágak. A legutóbbi véres konfliktus is a táboron belüli erőviszonyokat rendezte az afgánok és a feketék között, a focipálya feletti birtokjog dolgában. Másnap 300 afrikait átszállítottak Bicskére. Minden rivális banda csoportokba verődve mozog, és ha valamelyiküket sérelem éri, az összes csoporttag megszólítva érzi magát. Hallani olyan helyszínelésekről is, amikor a tábor egy része inkább a disznóvágás képeire emlékeztet. Állítólag egyszer egy egész hónapig nyugalom volt a területen, de azt is a félelem kovácsolta, miután a cigánygyilkosságok vádlottai belőttek az utcáról az egyik barakk ablakán.

A rendőri felsővezetésig nem jut el a rossz hírek többsége, mivel a területi középszint összezár, és állását féltve kozmetikázza a statisztikákat. Pedig a balhék mindennaposak, még ha nem is mindegyikbe avatkoznak bele az amúgy képzetlen, motiválatlan és csóró rendőrök.

„Nem fogom a majmok miatt kockáztatni az életem, hiszen holnap már Ausztriában vannak” – mondja forrásunk, és arra a tendenciára utal, hogy a táborban napi 50 és 100 fő közötti a fluktuáció. A hivatalos létszám sokszor köszönő viszonyban sincs a valósággal, minden napszakban más adatot kap az ember, már ha sikerül kihúzni valamit a portásszolgálatból. Aki eltűnik, az vagy Ausztria felé veszi az irányt, vagy el lett ásva. Sosem derül ki, melyik verzió a helyes, az avatatlan magyar szemeknek minden „suvickos képű” egyforma. Az sem zárható ki, hogy a megvalósult és leleplezett nyugat-európai terrorcselekmények elkövetői között akadnak olyanok, akik előzőleg Debrecenben élvezték a magyar hatóságok vendégszeretetét.

A szemfüles magyarok Facebookon szervezik a fuvarokat, mondván: holnap reggel megyek Bécsbe, van még nálam négy hely jó áron, találkozunk a vasútállomás parkolójában. Reggel beül négy távolról jött ember, leperkálják az összeget, és jó esetben tényleg Bécsben szállnak ki. Rossz esetben becsapják őket, és miután jó sokat autóznak, valahol a magyar határvidéken szélnek eresztik őket. Akiket közülük visszatoloncolnak, Magyarországon már más nevet mondanak be, mint amivel elhagyták a tábort, és megint annyival több menekültünk van. Bármilyen lenyomozhatatlan nevet és történetet kamuzhatnak, így kiutasításuk is akadozik, mert az anyaországokba küldött megkereséseink rendre azzal pattannak vissza, hogy az ő nyilvántartásukban ilyen személy nem szerepel. Feltéve persze, hogy van nyilvántartás.

Az utánpótlástranszportok általában éjjel vagy a hajnali órákban érkeznek a táborba, hogy ne zaklassák fel feleslegesen a lakosságot. A frissek azonnal leveszik, hogy hol húzódnak a korlátok, és mi az a haszon, amit a nemzetközi egyezményekből és a híres európai toleranciából kinyerhetnek.

A táborban ingyen kapnak teljes ellátást (vallásonként eltérő menüvel) és gyógyszert, 24 órás orvosi ügyelet vigyázza egészségügyi állapotukat. Rezsit sem kell fizetni, és kopoltyúnként havi huszonezret zsebelnek be az államtól. Nem is éri meg beilleszkedni, mert akkor lőttek a támogatásnak.

A belső biztonsági szolgálat alkalmatlan arra, hogy betartassa a szabályokat – mond­ja forrásunk. A már említett 160 új sep­rő securitys a táboron belül elméletileg július elsejétől már üzemelő idegenrendészeti őrzött szállást fogja üzemeltetni. Itt még azonban vannak porszemek a gépezetben. Például romlandó élelmiszer nem tárolható az épületekben, ennek ellenére több büfét is működtetnek a tehetősebb menekültek, sőt jó pénzért főznek is a bentiek szájíze szerint.

Egyre szembeötlőbbek az anyagi különbségek közöttük: míg az egyik csak három szem krumplit tud venni és egy fej hagymát, a másik taxisokkal vásároltat be magának a közeli Penny Marketben, vagy velük hozatja el a szükséges dokumentumokat a városi hivatalokból.
Egyébként nem véletlen, hogy a Sámsoni úton található az ország legnagyobb forgalmú Pennyje. A biztonsági őr szerint a bosnyákok a legdurvábbak, de az arabok is előszeretettel feledkeznek meg a végösszeg kiegyenlítéséről. A kisáruházba özönlő menekültek gyerekei mindent leszednek, ami ehető, úgy kell a kezükből kitépni a kaját, amiért aztán szüleikkel kánonban ordibálnak. De azt is kikérik maguknak, ha követi és figyeli őket a biztonságis, akinek külön listája van a „legkelendőbb” árukról. Mert a mázsaszám elszállított cukrot és lisztet kifizetik ugyan, de amit sikerül ellopni (sampon, kozmetikumok stb.), azt másnap eladják a debreceni piacon, a „Zsibin”. Kifejezetten a menekültek kedvéért nyitottak olyan kasszát, ahol euróval is lehet fizetni, mégis rendszeresen áll a bál, ha forintban kapnak vissza.

Főleg a gazdagabbaknál felbukkanó ötszáz eurósok miatt épült rá szép lassan komoly iparág a debreceni táborra. Az elmúlt időben öt pénzváltó és négy internetkávézó nyílt a környéken, dokumentumokhoz és kábítószerhez is hozzá lehet jutni jó pénzért, a kocsmákba magyar már be sem megy arrafelé, a férfi és női prostituáltak pedig állandó vendégek a nemi orientáció szerint jól behatárolható törzshelyeken.

A civil ellenállás egyelőre sikertelenül igyekezett felhívni a városvezetés figyelmét a helyzet tarthatatlanságára. Volt, aki ezer környékbeli aláírásával sétált be a polgármesterhez, de csak a portáig jutott, és vannak, akik interneten próbálják megugrani az ingerküszöböt. A „Debreceni Menekülttábor – Nem akarjuk” Facebook-profilnak 3600 kedvelője van, és főleg a sérelmeket, tapasztalatokat, jövőbeni kilátásokat gyűjtötte össze. A változatosság kedvéért az oldal gazdája szintén fél, ezért ő is névtelenségbe kíván burkolózni. Szenvtelenül sorolja a hajmeresztő sztorikat: fényes nappal tépik le az idős néni nyakából az aranyláncot; két lánynak kést szorítottak a torkához, és elvették a mobiljukat; ünnepeik alkalmával hajnalig tartó ricsaj és ordibálás; azzal szédítik a lányokat a belvárosban, hogy orvostanhallgatók az egyetemen; elfoglalják a bicikliutat, és ha valaki csenget vagy rájuk szól, azt lerángatják a bringáról; simán lepofoznak bárkit, akit ellenségesnek vélnek; ott végzik el a szükségeiket, ahol éppen rájuk jön, és teleszemetelik a környéket; hatan-nyolcan körbefognak fiatal lányokat és letapizzák őket; elszaporodtak a rablások, kocsifeltörések; drogot kérnek a járókelőktől. Ezek pár százalékából lesz rendőrségi ügy, a nemi erőszakon, a gyilkosságon kívül már csak tettenérés esetén indul eljárás.

Ennek rendőrségi forrásunk szerint egyik oka, hogy a tisztek félnek azoktól az „egzotikus” betegségektől, amelyeket a menekültek behoznak Magyarországra (lepra, tbc, HIV stb.). Volt olyan kihallgatás, amikor a gyanúsított emberi mél­tóságára hivatkozva nem volt hajlandó felvenni az egészségügyi maszkot, ezért a rendőr az egyik, a tolmács a vallomást tevővel a másik szobában foglalt helyet. Az eljárások ritkaságának további oka a tetemes költségekben keresendő. Ugyan kinek éri meg egy kockasajtlopásos ügyben 150 ezer forintot kifizetni tolmácsra? (Amúgy a táboron belül zajló hivatalos párbeszédek fordítása is óránként 25 ezer forintba kerül.)

A civil aktivista szerint a környéken lakó debreceniekre komoly anyagi terhet ró jól megszokott életük átszervezése. Feleség, gyerek nem mehet egyedül bevásárolni, a tinédzser lányokat most már a szüleik hordják autóval, mint az ovisokat, mivel a legközelebbi buszmegállóig majdnem egy kilométert közösen kell megtenni a menekültekkel. Az afgánoknál kés van a gatyaszárban, a debreceniek legfeljebb paprika­spray-t vásárolnak. Lakást a környéken jó ideje lehetetlen eladni. Hiába az állandó rendőri jelenlét – mondja –, amikor kéne, sehol sincsenek, amikor nincs baj, állandóan beléjük botlik az ember.

Mindezért a helyiek az unióra és a polgármesterre haragszanak, aki megválasztásakor (3,5 éve) megígérte, hogy elpaterolja innen az idegeneket. Ami viszont meglepő, hogy az oldalon szavazni is lehetett arra, menjenek vagy maradjanak a kelet népei, és a panaszos lájkolók többsége bele tudna törődni maradásukba, ha kitelepítenék őket a lakott területen kívülre. Persze olyan is van, aki még azt is bevállalná, hogy beköltözik közéjük, hátha ő is rendszeres havi juttatásban részesülne az államtól. Ha – amint híresztelik – a jövőben tényleg 2500-ra nyomják fel a létszámot, jut hely neki is valamelyik konténerházban.

A debreceniek kínjukban már önma­gukon nevetnek: minek menjenek kül­földre nyaralni, ha ingyen is ennyiféle ná­ciót láthatnak a Sámsoni gettóban.

(Forrás: ATV)