Az érthetőség kedvéért régről kell kezdenem. Nagyanyám mint alföldi parasztlány Budapestre került cselédnek egy zsidó családhoz. Ahogy ez lenni szokott, teherbe esett a gazdától, nem egyszer, kétszer. Született két leány, akik az anyjuk nevén voltak, élték az életüket albérletekben, majd 1944-ben csak követelte őket az apjuk. Nevére vette őket, majd eltűnt nyugat felé. Azóta sem hallott róla senki, valószínűleg élte világát a vagyonából. Nagyanyám az ismert okok miatt katolikus nevelőszülőkhöz adta a gyerekeket Simontornyára, ahol is megszenvedték a „felszabadulást”.
Simontornya ostromakor a bőrgyár óvóhelyén húzták meg magukat, mint a többiek a környékről. Kegyetlen tüzérségi harc alakult ki a környéken. Többször cserélt gazdát az óvóhely felett kialakított tüzérségi állás, rengeteg katona és civil halott. Egy aknaszilánk megsebesítette anyám pajtását a mellkasán, élet-halál között volt. A visszavonuló németek elvitték Németországba, megműtötték, majd 1947-ben tért vissza Magyarországra a gyermek egészségesen (a sors fintora, hogy még abban az évben egy meleg nyári napon beugrott a Sióba és örökre elmerült).
Vissza az ostromhoz. Lovas kozákok özönlötték el a környéket, fosztogatva, gyilkolva, részegen. Anyám és a nővére 11 és 13 évesek voltak, a hajuknál fogva ráncigálták ki és meg akarták erőszakolni őket. Nevelőapjuk az élete árán próbálta megmenteni őket a gyalázattól. Térden állva könyörgött, sírt... Megjelent egy orosz tiszt és véget vetett ennek, többször a levegőbe lőve. Ezután az öreget elvitték a domboldalon lévő pincéjébe és kifosztották, megalázták, de életben maradt. Nem úgy, mint sok hasonló ember a környéken.
Ui.: 2012. december 31. éjfél. Anyám elmúlt 80 éves, Alzheimer-kórban szenved, egyedül gondozom, alszik csendesen. Jön az éjfél, elkezdenek durrogni a petárdák, ordítozás, ünnepel mindenki. Anyám felriad és sír, könyörög, hogy ne vigyék el az oroszok, nem bírja hallgatni a katyusákat, sírunk mind a ketten, felszabadultan, szívből.
(Olvasónktól)
Kapcsolódó:
