Igen, valóban megérkezett tegnap a hosszú magyar vonat a bukaresti állomásra. Félreértés ne essék, az égvilágon semmit nem kívánnék jobban, mint egy dicső bevonulást Oláhországba. Csakhogy nem ez történt sajnos. Hiszen begurult a vonat az északi pályaudvarra, és a deli vitéz legények nem kakastollas kalapban, délcegen, hanem „aranyászok itta részegen”, köpködve és szitkozódva szálltak le a vonatról. Majd azt követően irgalmatlanul tróger és nem magyarokhoz méltó magatartással az állomáson, annak környékén, majd a belvárosban is eljátszották a nagylegényest. És erre azért nincs mentség, mert senki nem bántotta őket, mindaddig, míg el nem kezdtek duhajkodni a román fővárosban. Az istenverte oláhok csak álltak bárgyún valameddig, aztán persze, hogy többségben voltak, és persze, hogy a román rendőrség is őket védte.

Aztán elkezdődött a focimeccs: Románia Magyarország ellen, és bizony-bizony ripityára verték a magyar válogatottat. Hogy miért? Mert egy műkedvelő szedett-vedett csapatnál is rosszabbul játszott az a magyar csapat, akinek olyan állami támogatás van a háta mögött, hogy azzal gátat lehetne rekeszteni végig a Duna mentén a Fekete Erdőtől a Duna Deltáig és még annál tovább is.

Szégyenteli helyzet, és Isten a megmondhatója, hogy Ő most megmutatta nekünk, meddig és hol van a határ alázatban, jóérzésben és tisztességben egyaránt. A magyar válogatott tegnap esti felállása, helyzete, idétlen és együgyűen buta játéka teljes tükörképe a jelenlegi Magyarországnak. Szétestünk, mondhatnánk lazán. És sajnos így van. Fej nélkül, eszeveszetten, a labdát és társainkat meg nem találva rohanunk a saját pusztulásunk felé. S ha így folytatjuk, még az oláhok is elhagynak, megvernek és megaláznak. Nem csak fociban, hanem gazdaságban, összetartozásban is. Mert a román legalább a saját emberét teszi előre. A román válogatottba olyan játékost válogat be, aki nem külföldi, hanem hazai csapatban játszik, és az országát szolgálja. És a román erősíti a románban az együvé tartozást, még akkor is, ha úton-útfélen meghazudja és letagadja a történelmet.

És talán még a székelyektől is tanulhatnánk. Ők is játszottak már jégkorongmeccset Bukarestben, és ők is verekedtek már az oláhokkal. De ők nem részegen, mellüket verve vonultak be, hanem csendben, magyarhoz illő méltósággal, és csak akkor nyílt ki a székely bicska a zsebükben, amikor bántották őket.

Akár a magyar válogatott, akár a hős szurkolók, akár az anyaországi magyarok számára olyan méretű lecke kell ez legyen, amelyből tanulni kellene. Megtanulni szembeszállni nem egy külső, semleges hatalommal, hanem előbb önmagunkkal, és mércét állítani saját magunknak, helyt állni ott, és amikor kell, és nem pénzelni semmit, senkit előre, mint ahogyan a medve bőrére szokás inni, hanem csak akkor, és csak azt támogatni, kiválogatni, ha az valóban megérdemli a magyar, a magyar játékos nevet.

Hatalomjáték zajlik és pénz beszél az egész országban, és kihaltak, eltunyultak az igazi értékek, mert az emberek hagyták, hagyják továbbra is, és így, ilyen módon lassan egy nagy hazárdjáték helyszíne ez a hon. Homokvárak építése folyik az élet minden területén, és félő, és hogy a legelső szellő mindent elfú’.

Kovács Sándor
Hódmezővásárhely, 2013. szeptember 7.

Kapcsolódó: Sepsiszentgyörgyön garázdálkodott részeg szurkolók egy csoportja?