Történt ugyanis, hogy tavaly nyáron éppen stoppal tartottam Erdélyből Budapestre, ugyanis már több mint tizenhét éve rendszeresen használom az utazásnak ezt az alternatív módját. Nem sokkal múlt éjfél, amikor a gyulavarsándi (Trianonnál elcsatolt település, románul: Varsand, átkelő a magyar-román határ román oldalán) határátkelő előtt pár száz méterrel, még a román oldalon két román rendőr megállított minket. Éppen egy török kamionban ültem, a sofőr odaadta az útlevelét, majd én is a személyi igazolványomat, de ez láthatóan nem érdekelte a közegeket, ugyanis ki se nyitották az okmányokat, ehelyett az egyikük megszólalt, hogy "kafé, csáj", mire a sofőr az Európai Unió rendőrének a kezébe nyomott egy, azaz egyetlenegy euró "teapénzt", majd ellenőrzés nélkül visszakapta az okmányokat, és németül elmagyarázta nekem, hogy ez továbbra is így szokás errefelé. Ám ezzel még nem értek véget a megpróbáltatásaink, ugyanis a határra érkezve, mintegy kétórás várakozás után sorra kerültünk az útlevélkezelőknél ( a "kafé, csáj" csak afféle előzetes kontroll lehetett ). Tudni kell, hogy a kamionokat egy külön terminálban kezelik, tehát nem ott mennek át, ahol a személyautók és a gyalogosok. 2007 óta, amikor Románia is csatlakozott az EU-hoz, úgynevezett egypontos ellenőrzés van a román-magyar határon, tehát csak egy helyen kell megállni, és itt együtt ellenőrzi az útiokmányokat a magyar rendőr és a román határőr. Így van ez Gyulán is, ahol a két ország hatóságai két, egymással szembeni fülkében foglaltak helyet, és először a román rendőr jött oda hozzánk, elkérve az útleveleinket, majd behívott a bódéjába, ahol megkérdezte, hogy én magyar állampolgárként mit keresek egy török kamionban egy török sofőrrel, mire az emberem mondta neki, hogy stoppos vagyok. Erre elkezdett kekeckedni, hogy ez illegális, mire a kamionsofőr adott neki két eurót, amitől rögtön legálissá vált a dolog, ami valószínűleg sosem volt törvénytelen, miért is lett volna az, hiszen hivatalosan ketten utazhatnak egy kamion fülkéjében, nyilvánvaló, hogy csak lehúzásra ment ki az egész.

Egy-két euró persze nem nagy pénz, de gondoljunk csak bele, hogy hány kamion gördül át egy nap alatt azon a határon... Szóval szép summáról lehet szó! Már több magyar kamionostól is hallottam egyébként, hogy Ártándnál még magasabbak a tarifák (talán azért, mert itt lépi át a határt a legtöbb kamion), errefelé a román határőrök általában tíz-húsz eurót kérnek el a magyar (és gondolom, más nemzetiségű) sofőröktől, amikor kilépnek Romániából. Érdekes, hogy minden sofőr azt állította, hogy a belépőket nem szívatják ilyesmivel, és azt hallották a román kamionosoktól, hogy tőlük meg a magyar rendőrök kérnek el ugyanennyit! Az persze biztos, hogy a magyarok is tudnak a dologról, pontosan az egypontos ellenőrzés miatt, hiszen gyakorlatilag együtt dolgoznak a román határőrökkel, és tömeges jelenségről van szó. Érdekes, hogy amíg a személyautókat és a gyalogosokat legtöbbször jóformán egy-két legyintéssel átengedik a magyar-román határon, amióta Románia is EU-tag lett, addig - EU ide, vagy oda - a kamionosokat továbbra is lehúzzák!

Még durvább dolgot hallottam egy szerb kamionsofőrtől, aki rendszeresen használja a tompai és a röszkei átkelőhelyeket. Azt állította, hogy még az idén, 2011-ben is minden átkelésnél tíz eurót kell adnia a magyar vámosnak, amit az útlevelébe tesz bele, de a magyar rendőrök az útlevélkezelésnél nem kérnek tőle pénzt. Egyszer beszélgettem egy volt határőrrel, aki a kilencvenes években dolgozott a magyar-jugoszláv határon - ha jól emlékszem, Tompánál - útlevélkezelőként, abban az időben, amikor még embargó volt Kis-Jugoszlávia ellen. Állítása szerint abból a pénzből építette a családi házát, amit akkor "keresett", ugyanis szinte minden átlépő csempészett valamit, ami után jattolt a határőrnek és a vámosnak, a nyugat felé tartó koszovói albánok pedig úgy adták oda az útlevelüket, hogy már eleve benne volt száz márka. A pénz nagy része persze nem a kis halak markát ütötte, megvolt annak is a "tarifája", hogy valaki útlevélkezelő lehessen a jugó határon, azt mondta, hogy kemény összegeket kellett leperkálnia magas rangú határőrségi vezetőknek, akik döntöttek a beosztásáról.

Az ukrán határon is nem egyszer keltem át stoppal, aminek a legegyszerűbb módja az volt, hogy a határon átkelésre várakozó autók közül bekéredzkedtem valamelyikbe, lehetőleg abba, amelyik a legközelebb vitt a célomhoz. 2006 előtt még szép hosszú, kígyózó sorok álltak a magyar-ukrán átkelők mindkét oldalán, és a legtöbb sofőr bizony nem rokonlátogatóba indult a szomszédos országba, hanem a mindennapi betevőért, vagy esetleg egy kis keresetkiegészítés reményében lépték át kisebb-nagyobb gyakorisággal az államhatárt, így, miközben az átlépésre várakoztunk, volt idejük megosztani velem a tapasztalataikat. 2009-ben az egyik csempész mesélte, hogy az ukrán vámosok megkérdezik, hogy van-e nála cigaretta, vagy alkohol. Ha bevallotta, akkor egy meghatározott "tarifát" kértek tőle (itt persze nem valami hivatalos vámra kell gondolni, hanem korrupciós pénzre), ez akkoriban cigaretta esetében kétszáz forint volt kartononként, a piára már nem emlékszem. Ezután a sofőrt vagy átengedték, vagy elvitték "aknára" (egy szerelőakna fölé állítva alaposan átnézték a kocsiját). Ha itt derült ki, hogy mégis csempészett valamit, és ezt letagadta a vámosok előtt, vagy kevesebbet vallott be, akkor már nem volt lehetőség a megvesztegetésre, megindult a hivatalos eljárás, lefoglalták a kocsiját, amit már sose kapott vissza Ukrajnából. A magyar vámosokat ekkor már nem lehetett megvesztegetni, így jelentős kockázatot (az autója elkövetési eszközként történő elkobzását) vállalt az, aki cigarettát, vagy alkoholt csempészett át a határon.

Úgyszintén az is, akinek nem gyári tank volt az autójában, hanem nagyobb űrtartalmúra cseréltette azt ki, vagy "kifúvatta", azaz magas nyomású levegővel kitágíttatta a benzintankot, illetve kannában hozott át üzemanyagot a határon. Miután ezeket, a kilencvenes években még törvényesnek számító lehetőségeket kizárták a magyar jogszabályok, így maradt a gyárilag nagy tankkal készült autómárkákkal való átlépés Ukrajnába, üresen, így át tudtak hozni egy tanknyi benzint vagy gázolajat naponta, a második kör után ugyanis már vámot kellett volna fizetni. Ám a magyar hatóságok olyan fifikásak voltak, hogy 2006-ban ezt a kiskaput is be akarták zárni, és bevezették, hogy a határon mind ki-, mind pedig belépésnél egy számítógépes rendszerbe regisztrálták a kilométeróra állását, a program pedig kiszámította, hogy az adott típusú autó megtett-e annyi kilométert, hogy elfogyasszon egy tanknyi üzemanyagot aközött, hogy teli tankolva belépett Magyarországra és másnap üres tankkal újra kilépésre jelentkezett Ukrajnába. Pl. ha csak tíz kilométert tett meg a kocsi a be- és kilépés között, ám a hetven literes tankja mégis kiürült, akkor bizonyítást nyert, hogy a sofőr illegálisan értékesítette a gázolajat. Ezzel a módszerrel sikerült is kiiktatni a csempészek jó részét, legalábbis abban az időben, azt nem tudom, hogy mi most ott a helyzet, mert az utóbbi egy-két évben nem jártam arrafelé. Találkoztam azonban néhány élelmes csempésszel, akik még ennek ellenére is naponta jártak át üzemanyagért, még 2006 után is, ugyanis otthon "megpörgették" az autó kilométeróráját, mintha naponta több száz kilométert vezettek volna vele, amiről persze a vámosok is tudták, hogy átverés, hiszen már arcról ismerik azokat, akik naponta járnak át Ukrajnába, de nem tudták bizonyítani a dolgot.

A kétszáz forint pedig régebben arra szolgált, hogy így meg lehessen spórolni a procedúrát, és a vele járó papírmunkát abban az időben, amikor még csak kishatárátlépővel, meghívólevéllel, vagy (kizárólag kör alakú bélyegzővel ellátott, ez fontos volt ám!!!) céges papírral engedtek be a hatóságok Ukrajnába, és aki ezekkel nem rendelkezett, annak vennie kellett egy ukrán utazási iroda helyben működő kirendeltségénél egy vouchert, ami hivatalosan szállodafoglalást igazolt, ám a gyakorlatban csak sima lehúzásként működött. Ha valaki ezt el akarta kerülni, akkor fizetett 2-500 forintot a határőrnek. Ám ezt a rendszert úgy 2002 körül megváltoztatták, így azóta már egy "sima" útlevéllel is át lehet menni. Ezután Záhonynál már csak az fizetett, aki meg akarta spórolni az "immigrácionnaja kártocska" kitöltését, bár gondolom, sok embernél "bepróbálkoztak" az ukránok ezután is.

Számomra a nonpluszultra mégis a Terespol és Breszt között fekvő lengyel-belarusz határ volt 2001-ben. Egy haverommal éppen hátizsákos stopposkört csináltunk Kelet-Európában, és úgy délelőtt 11 óra körül érkeztünk meg a határ belarusz oldalát elzáró sorompóhoz, hogy átlépjünk Lengyelországba. Előtte több száz méter hosszú kocsisor állt, ami mellett elgyalogoltunk, ám a sorompónál álló fehérorosz rendőr közölte, hogy itt gyalog nem lehet átmenni, be kell kéredzkednünk egy autóba. Semmi probléma - gondoltunk - és megkértük a legelöl álló lengyel rendszámú kispolski sofőrjét, hogy vigyen át minket, aki készségesen be is engedett a kocsijába. Ezen hamar túl leszünk, futott át az agyunkon, egészen addig, amíg a sorompón áthaladva meg nem láttuk, hogy mi van a határon: újabb hosszú kocsisor várakozott újabb sorompók előtt, majd azután egy hatalmas terminálba tereltek be mindenkit, ahol több száz autó várakozott az átkelésre. Hát hamar lehervadt a szánkról a mosoly... Még rögtön az első sorompó után adtak egy papírfecnit, amire felírták a rendszámot és azt, hogy hányan ülünk az autóban, és erre kellett összegyűjtenünk vagy hat-hét bélyegzőt a különböző hivatalokból, majd a terminálban a várakozó kocsik között cikázó belarusz és lengyel (mert itt már akkor is egypontos ellenőrzés volt) vámosoktól és határőröktől, a határterminálról való kihajtásnál pedig be kellett mutatni a papírt, ezzel igazolva, hogy minden ellenőrzésen átmentünk. Ám amikor megvoltak a pecsétek, még akkor sem tudtunk továbbmenni, egészen addig, amíg az előttünk álló autók is el nem készültek, hiszen lehetetlenség volt kihajtani a tömött terminálból, amíg álltak előttünk.

A határőrök és a vámosok nyíltan pakolták el a cigarettás kartonokat, amit a csempészek nyomtak a kezükbe megvesztegetés gyanánt. A fehérorosz útlevélkezelő még azzal is próbálkozott, hogy vízumot követelt tőlünk, ám amikor mondtam neki, hogy a vízumkényszer csak két hónappal később, 2001. július 1-től lép majd életbe, csalódott pofával adta vissza az útlevelünket. Ez most nem jött össze neki, pedig már biztosan a markában érezte a tíz márkát, fejenként. Úgy délután négy óra tájban, ötórás várakozás után átértünk a Bug-folyó hídján a lengyel oldalra, ahol bele kellett hajtanunk egy sáros gödörbe, majd a cipőnket is meg kellett törölnünk valami koszos, nedves lábtörlőben, hogy fertőtlenítsenek minket, ha esetleg kergemarhakórt hordoznánk a talpunkon.

Amikor pár nappal korábban Litvániából mentünk át Belaruszba, a fehérorosz útlevélkezelő, meglátva a haverom magyar útlevelét azt hitte, hogy meghamisított okmányt használ, mert a fólia, ami a fényképét takarta túlságosan gyűrött volt, ezért, hogy ellenőrizze, egy tollal alányúlt és FELTÉPTE azt! Hát, ezután már tényleg nem volt kóser az útlevél! Majd, mint aki jól végezte dolgát, megkérte a haveromat, hogy írja alá a nevét egy papírra, és ezt összehasonlította az útlevélben szereplő aláírásával, így megállapította, hogy mégiscsak a srácé az útiokmány. Na, ehhez aztán tényleg szükséges volt leszakítani a fóliát.

Állítólag a fehéroroszoknál már jobb a helyzet, egy kamionos szerint drasztikusan csökkent a korrupció az elmúlt évek során, bár ezt a fenteik után elég nehezen tudom elképzelni.