Egész éjszaka utaztunk, rendkívüli közlekedési feltételek között. Volt minden amitől csak tartottunk. Eső, hó, jég, köd, román rendőrök, stb. Végül pár órás késéssel ugyan, de biztonságosan megérkeztünk Csernátonba és elfoglaltuk a szállásunkat. A délután hátralévő részében megismerkedtünk Csernátonnal és sok kedves ott lakó székely emberrel.

Reggeli után elindultunk és első utunk Bereckre vezetett, ahol megkoszorúztuk Gábor Áron szobrát.

A következő úticél Nyergestető volt. A Szabdságharcban 1849. augusztus 1-én elesett székely katonák emlékére itt felállítottuk a Gönci Jobbik kopjafáját, majd emlékszalagot helyeztünk el az Emlékműnél.

Az időjárás ismét nem akart kedvezni nekünk. A viharos szél és a fagypont alatti hőmérséklet miatt nemsokára tovább is indultunk. Utunk hátralévő részét a Hargita kacskaringós útjain töltöttük.

Délután a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban jártunk. A múzeumi séta előtt Pali bácsi szólt hozzánk, mint barátaihoz. Szavait azt hiszem örökre emlékezetünkbe véstük, és minden Anyaországi magyarnak meg kellene hallgatni legalább egyszer életében.

A vacsorával igyekeznünk kellett, mivel estére koncert meghívásunk volt. Kézdivásárhelyen a H-599 rockegyüttes lépett fel a Vígadóban, s nem szerettük volna lekésni a kezdést. A nagyszerű ünnepi előadás után testileg kimerülten, de lelkileg feltöltődötten érkeztünk meg szállásunkra, ahol ismét nem volt szükség altatódalra.

Másnap reggel Csernátonban az utcánkban gyülekeztek a lovasok és lovasszekerek nemzeti színbe öltöztetve, fellobogózva. Közösen indultunk Kézdivásárhelyre, a városi ünnepségre. Először részt vettünk Tuzson János őrnagy szobrának az avatásán, majd a főtérre mentünk, ahol Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúja volt kállítva, ami nemrég került vissza Bukarestből. Ekkor már szép számmal gyülekeztek a megemlékezni vágyók.

Az ünnepség kezdete előtt a legfelemelőbb látvány az volt, amikor a főtéren körbevonultak az iskolák diákjai, majd a különböző hagyományőrző csoportok és a Székely Motorosok, amit a lovasok és a lovasszekeresek körbevonulása zárt. Ekkorra a főtéren már mozdulni sem lehetett…

Hazefelé Segesvár előtt még egy emlékszalagot helyeztünk el a Petőfi Emlékműnél, majd egész úton hazafelé azon gondolkodánk, vajon az Anyaországban miért halt ki az emberek többségéből az ünnepelni vágyás. Itthon miért nem büszkék arra az emberek, hogy magyarok?

Egészen addig kerestük ezekre a kérdésekre a választ, amíg egy olyan hóviharba kerültünk, hogy alig láttunk ki az autóból.

Végül szerencsésen hazaértünk nem kevés tapasztalattal gazdagabban. Talán sok honfitársunknak is egyszer el kellene menni a székelyek közé, hogy megtanulják mi az: magyarnak lenni. Hátha egyszer ők is így tesznek majd. Mi megtettük.

 Szebb jövőt!