(A "többé-kevésbé" magyarázata: kevésbé, mert A Hét című hetilapjuk, melyben például Wass Albertet gyalázták előszeretettel, előbb nyomtatásban szűnt meg érdeklődés hiánya miatt, majd nyugodni hagyták az internetes változatát is, gondolván, azért a tíz olvasóért nem éri meg, így a legutolsó cikk 2008 márciusában került fel; és "többé", mert még mindig van, aki leközli ennek az öngyűlölő szerencsétlennek a firkálmányait, még akkor is, ha az egy Bors kategóriájú bulvárlap.)

A nemzeti érzés ellen évek óta elszánt küzdelmet folytató hölgyemény ezúttal a gyulafehérvári rektorverés kapcsán ragadott billentyűzetet, s elmagyarázta az ügy miatt felháborodott magyarnak a következőket:

- A rektor megverése a teológiai intézet előtt nem volt más, mint kocsmai konfliktus.

- Erdélyben nincs is magyarellenes hangulat, akkor lesz, ha szóvá tesszük, hogy magyart vernek.

- A magyar diplomácia dilettáns, és alulmúlja önmagát, ha megszólal ilyen ügyekben.

- Érthető, ha a román külügy megsértődik (európai nemzet lévén), ha a  magyar kormány hallatja a hangját, azt állítva, hogy ennek etnikai vonatkozása van (a rendőrség és Basescu szerint ugyanis nincs).

- Hiába mondta el a rektor világosan és magyarul, hogy az intézetet már többször dobálták kővel, azt ordítozva közben, hogy "Ki a magyarokkal az országból! (Afara cu ungurii din tara)", a térségben nincsenek etnikai konfliktusok.

A mazochisták eredetiben is elolvashatják, alatta pedig ízelítőnek a munkásságából még két írását ajánljuk olvasóink figyelmébe. Érdemes tanulmányozni, s próbálni megérteni, hogyan tud eljutni egy gyergyói születésű nő odáig, hogy saját nemzetét gyűlölje. S ha megihletik a lenti sorok a kedves olvasót, esetleg Boróka tisztelőivé válnak, a cikkek alatt megtalálják facebookos elérhetőségét, és gratulálhatnak neki nemzetépítő tevékenységéhez.

Most nincs magyarellenes hangulat, de még néhány ilyen bátor „védelmi akció", és lesz. Szóljanak csak be bátran Budapestről Bukarestbe, haknizzon errefelé két-három napos politikai kiránduláson a magyar elit, szervezzen bábuégetős, irodanyitós happeningeket a Jobbik, és lesz.

A magyar diplomácia legendásan dilettáns, de a héten most önmagát is sikerült alulmúlnia.

A gyulafehérvári „rektorverés” ügyében ugyanis ahelyett, hogy alaposan tájékozódott volna a magyar külügy a helyszínen, felvette volna a román hatóságokkal a kapcsolatot, és diplomáciai úton és módon foglalt volna állást, azonnal kiadott egy nyilatkozatot, amelynek egyetlen célja és gyakorlati haszna az volt, demonstrálja: „megvédik” a „határon túli magyarokat”.

Védelemre természetesen szükség van, de nem így. A román külügy természetesen megsértődött. A románok (európai nemzet lévén) elvárják az európai szabályok betartását, például azt, hogy a kormányok kommunikáljanak egymással, a hatásköröket ki-ki ismerje, és tartsa be.

Nem, nem maszatolták el a románok a gyulafehérvári történteket, nem kerestek kifogást. Csipkedte magát a belügy, a rendőrség. Mindezek ellenére a román hatóságokat – akiket a hasonló atrocitások megelőzése és rendezése illet – mellékszereplőnek tekintik Magyarországon. A magyar külügy hét eleji jegyzékére a román külügy mindezeket figyelembe véve reagált, és kénytelen volt jelezni a magyaroknak, hogyan is működik a nemzetközi kapcsolattartás.

Ha úgy tetszik, akkor ez egy pillanatnyi üzemzavar volt, szerencsés esetben a magyar illetékesek kapnak egy körmöst, és megtanulják, máskor hogy kell hatékonyabban és kevésbé kínosan fellépni.

De nem fognak körmöst kapni, és nem fognak hatékonyabban működni. Annyi ilyen jellegű melléfogás volt az utóbbi időszakban, hogy azt kell mondanunk, a zavar- és konfliktuskeltés vélhetőleg szándékos, és a magyar államnak nem érdeke együttműködni a román állammal.

Erre utal a magyar nagykövet feleségének fellépése idén március 15-én, a magyar nagykövet kolozsvári happeningje a Iorga-táblánál stb. Ezek az emberek súlyos szerepzavarokkal küzdenek, civilként viselkednek ott, ahol diplomataként kellene fellépni, és amatőrkén nyilvánulnak meg ott és akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne a professzionalizmusukra.

Mi lesz a következménye annak, hogy magyar „önvédelem” címén elharapóznak a nacionalista konfliktusok? Az első és legsúlyosabb következmény, hogy az eddig másod-, harmad-sorban sorvadó román nacionalizmus új erőre kaphat,

és fürdőzhet a magyarok által megerősített nyilvánosságban. Ha a gyulafehérvári konfliktust akként kezelték volna, ami, helyi kocsmai túlkapásként, és a román belügy és igazságszolgáltatás teszi a dolgát, akkor nagyon rövid időn belül megveregethette volna egymás vállát a két ország képviselete, „lám, tudunk együttműködni”.

Így viszont, hogy a magyar külügy elébe ment az eseményeknek, többről szól a történet, mint arról, hogy egy engedély nélkül működő kocsmából kitántorgó suhancok verekedtek. Itt most már arról van szó, hogy a magyarok szerint a román hatóságok nem teszik a dolgukat.

Vagy teszik, de nem elég rendesen. Hogy a két ország között gyanakvás van, számon kérés van és egyre kisebb az esély az együttműködésre. Egy „valamire való” román nacionalista ezt rögtön úgy értelmezi, hogy a magyarok „beleavatkoznak a belügyeinkbe”, „megsértik a román államot”, sőt a „románságot”, és ha már így tevődnek fel a dolgok, akkor az elsővonalas román politika is oda fog állni a másod- és harmad vonal mellé, hogy ne érje szó a (román) ház elejét.

A két állam közötti bizalmatlanság beszivárog az országba, beékelődik a romániai pártok és a magyar érdekképviselet közé, és lecsorog a mindennapok szintjére. Ami persze csak a mindennapok emberének lesz rossz, mert saját szomszédaival, munkatársaival romlik meg az (etnikai) viszonya.

A politika, a diplomácia viszont fürdőzhet a sérelmi diskurzus dús habjaiban. A románok majd úgy csinálnak, mintha jól megmutatnák nekünk, a mi „érdekvédőink” pedig majd úgy, mintha jól megvédenének. Minél nagyobbat ütnek a fejünkre, annál inkább védekezhetünk. Az érdekvédelmi mimikri gátlástalanul gyakorolható.

Hiába nyilatkozzák azt a gyulafehérvári teológia munkatársai, a Fehér megyei lakosok, hogy a térségben nincsenek etnikai konfliktusok, Oláh Zoltán megverése mögött nincs „hosszú ideje tartó magyarellenes hangulat”, ezt Budapesten, a magyar pártok sokkal jobban tudják. Ugyanúgy óbégatnak a kereszténydemokraták, a szocialisták, mert az, hogy Romániában magyarellenes hangulat van – nekik legalábbis ott – jó.

És tudjátok mit? Most nincs magyarellenes hangulat, de még néhány ilyen bátor „védelmi akció”, és lesz. Szóljanak csak be bátran Budapestről Bukarestbe, haknizzon errefelé két-három napos politikai kiránduláson a magyar elit, szervezzen bábuégetős, irodanyitós happeningeket a Jobbik, és lesz.

Néhány héten belül olyan klassz kis magyarellenes hangulat lesz itt, hogy csak füstöl. És mi majd szépen jól leszívjuk.

 

Bár a nagykövetség már kiküldte november 30-ra a meghívókat, a Román Kulturális Intézet idén mégsem szervezheti Budapesten, a Nemzeti Színházban Románia nemzeti ünnepét. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója váratlanul visszavonta a megállapodást.

Menetrendszerűen robban ki a botrány Románia (a románok?) nemzeti ünnepével kapcsolatban. Vagy azért, mert nem jó helyen, vagy azért mert nem jól ünnepelnek, vagy egyszerűen azért, mert ünnepelnek (ők, a románok). December elsejét annyira utáljuk (mi, a magyarok), hogy fájna, ha nem lenne.

Alföldi pedig úgy járt, mint az egyszeri liberalizmus Magyarországon. Mert bátor lenni, de nem eléggé.

Ha nem sajnálhatnánk magunkat, ha nem haragudhatnánk a románokra, a nemzeti fátumra, a sorsra. Kell ez a december elseje, hogy csatornázzuk a frusztrációinkat, a gyűlöletünket, az összeférhetetlenségünket, mindazt a negatívumot, amelyből táplálkozik a közösségi tudatunk.

Ha ez nem lenne, ha évente legalább egyszer nem nézhetnénk szembe kreált ellenségeinkkel, ha nem kapaszkodhatnánk beléjük, nem társulhatnánk hozzájuk, vajon mi lenne velünk, magyarokkal? Egyedül maradnánk félelmeinkkel, és be kellene ismernünk:

nincs is más nekünk, csak ők, akiket utálunk.

A nemzet maga a gyűlölet. A nemzeti érzést és öntudatot sikerült erre a kristálytiszta, egyszerű képletre bontani, bárki megérti, bárki megemészti.

Ez a mentális állapot végzetes: megfoszt a saját múltunktól, elviselhetetlenné teszi a jelent, amely így nem folytatható, jövő tehát nincs. Muszáj elmozdulni erről a holtpontról, találni egy perspektívát, amelyből feldolgozhatóak a félelmeink, átértékelhetők a viszonyaink, érthetővé válik a múltunk, és élhetővé, sőt élvezhetővé válik a jelenünk.

Ehhez az elmozduláshoz nyújtott volna kiváló segítséget az az ötlet, hogy Románia nemzeti ünnepéről Budapesten, a Nemzeti Színházban emlékezzenek meg. Nem akárhogyan: Závada Pál Magyar ünnep című darabjának bemutatója után. Az Erdély (magyarul) „elcsatolásáról”, (románul) „egyesüléséről” szóló megemlékezéshez, Erdély „visszacsatolásáról” szóló dráma teremtett volna új kontextust. 1918-at 1940 hozta volna közelebb 2010-ben.

Magyarok, zsidók és svábok egykori történetei a máról.

Történetei arról, hogy mit hogyan és miért ünneplünk. Ki és hogyan rendelt mindennapjaink fölé ünnepnapokat, azok megtartása, vagy éppen megszegése mivel jár? Történetek a tízparancsolatról. Az, hogy a román „ünnep” „a románok” ezen a helyen, ez után a bemutató után „ünnepelték” (volna) felér egy beismeréssel, egy önleleplezéssel.

Mondanám, hogy bocsánatkéréssel, ha nem tudnám, hogy itt csak a körbocsánat ideje jöhet el: éppúgy tartozunk mi, magyarok is a mélyére nézni saját közösségiségünknek, ünnep- és hétköznapjainknak.

Talán, ha sikerül az elmúlt közel száz évet összesűríteni a Nemzetiben, és azt sikerül közösen, román és magyar meghívottakkal újra átélni, akkor végre – bár egy színházi este erejéig – bekövetkezhetett volna a nemzeti katarzis. Lehetett volna koccintani, egymás szemébe nézni. Nem legyőzöttekként és legyőzőként, hanem közös emberi drámánk szereplőiként.

Nem ez történt. A román nemzeti ünnep lebontására és újraértelmezésére, átértékelésére tett kísérletet meghiúsította a Jobbik. Vagy ki tudja ki. A magyar erőszak. A magyar hülyeség? Gyávaság? Az esemény ellen demonstrációt szervezett a Jobbik. Hogy le ne maradjon: hevesen tiltakozott a Keresztény Demokrata Néppárt is. Taktikusan nemtetszését fejezte ki a Fidesz is.

Végül Alföldi Róbert, aki egészen biztosan jól érti az esemény jelentőségét visszavonta szóbeli megállapodását a Román Kulturális Intézettel: mégsem kerül ünnepi terítékre a román nemzeti ünnep, mégsem a Nemzeti Színház ad helyet és lehetőséget a román-magyar nemzeti katarzisra.

Mégsem nemzeti a Nemzeti Színház.

Alföldi visszakozása bizonyos szempontból érthető: hónapok óta ő is – mint a magyar kulturális intézmények és intézményvezetők zöme – folyamatos támadás alatt áll. Magyarországon kormányváltás volt, és ez a magyar hagyományoknak nem csak politikai vezető- és klienscserét, de kultúrharcot is jelent.

Mindig így megy, akár jobb- akár baloldali kormány van hatalmon. Mikor sűrűbben, mikor ritkábban, de hullanak a fejek. Nincs az a színidirektor – nagyon úgy tűnik – aki szembe menne az aktuális kurzussal.

Amíg ez magyar belügy, addig ez rendben van, aki dudás akar lenni, az menjen szépen a magyar közélet poklába. Ez a történet azonban már nem magyar belügy. Ez a kudarc román-magyar kudarc, amelynek a „levét” azok fogják meginni, akiknek fontos a jó román-magyar kapcsolat, a történelmi továbblépés. Akik már rájöttek, hogy sem Trianon-trauma, sem nemzeti gyász, sem fájó sebek nincsenek, csak élni akarás és tudás.

Persze jut majd a kudarcból a Jobbiknak, a KDNP-nek és pláne a Fidesznek is: még egy alkalom arra, hogy romoljanak Magyarország amúgy sem rózsás diplomáciai kapcsolatai, még egy hatalmas lépés az elzárkózás felé. Még egy bizonyíték arra, hogy a magyar nemzetpolitika képtelen megújulni, erőt gyűjteni, életképessé válni. Arra, hogy a magyar kormányt a szélsőségesek irányítják, hogy a Jobbik fél a Gárdától, a Jobbiktól fél a KDNP, de legfőképpen retteg a Fidesz: ezért licitálnak rá egymásra. Marionett ország.

Alföldi pedig úgy járt, mint az egyszeri liberalizmus Magyarországon.

Mert bátor lenni, de nem eléggé. Mert kitartani, de nem addig, amíg erre szükség van. És a visszavonulás, a kapitulálás többet árt ennek az egész történetnek, mintha meg sem születtek volna a nagyszerű ötletek, mintha fel sem merült volna, hogy másként is lehet.

Novemberben megfogant, de elvetélt az új magyar nemzeti gondolat. Nem voltunk elég bátrak hozzá.

 

Nem lepődtem meg, amikor a fiam szomorú arccal megállt előttem, és sajnálni kezdte Erdélyt, a mi Erdélyünket, amelyet kitéptek a kezünkből, mint a legféltettebb lego katonát.

Számítottam rá, hogy megkapja ezt a tudást valahol a család és az iskola között félúton, a nyelvére helyezi valaki, jóakarója, szerető őse, mint egy darab ostyát a szentmisén.

És az majd szétolvad a nyelvén, felszívódik a nyálkahártyáján, beleívódik a testébe a nagy közös szomorúság.

És jönnek majd hetek, hónapok, talán évek, amikor megtanul a megfosztottság állapotában élni,

beleszokik a legyőzöttség tudatába.

Természetesnek veszi majd, hogy győzők és vesztesek között él, mint a nagy indián háború kis szereplője. Így majszolja majd az uzsonnáját az iskolaudvaron, félrehúzódva valahova a sarokba, míg a románok a focipálya közepén rúgják a bőrt, ezzel a keserűséggel ül be románórára, ahol majd dacból, ellenállásból, nemzeti öntudatból nem tanul semmit.

Elkezdi majd a románokat erősebb, gazdagabb tolvajoknak látni, akik ellopták tőle a lehetőséget, a kedvet, a focipályát, az uzsonna ízét, az akaratát, a tehetségét.

Ha szerencséje van, néhány év múlva, a kocsmázások hajnalán majd melléje sodródik egy román lány vagy egy haver, aki mellett megtapasztalja, hogy együtt lenni jó, izgalmas, kalandokkal teli. És akkor majd megtanul románul, megtanul felmenni a pályára, sőt passzolni, gólt akar majd rúgni.

Ha nincs szerencséje, akkor élete végéig meghúzza magát a sarokban, a partvonalon kívül, sóvárogva nézi majd messziről Erdélyt, a kincset, amit elvettek tőlünk.

És sajnálja magát.

Néztem a fiamat, amikor először mondta, hogy a románok ellopták a mi közös Erdélyünket, és arra gondoltam: nem bízom a szerencsére. Elvittem erre az első december elsejei megemlékezésre.

Mentünk Marosvásárhely feldíszített, kivilágított főterén, ahol a tömeg kötelességtudóan hömpölygött, úgy, ahogy az ilyen nemzeti munkaszüneti napokon hömpölyögni szokott.

Gyerekek lufival, felnőttek kis zászlócskával, forralt boros műanyag poharakkal a kezükben. Román gyerekek és román felnőttek. Mert a magyar gyerekek és magyar felnőttek ilyenkor elbújnak az elfüggönyözött szobák mélyére, hogy ne is lássák azokat ott kint, azokat a tolvajokat, akik orvul ellenünk lengetik a zászlóikat, a színes lufikat, és kíméletlenül kortyolgatják a forralt bort.

A főtéri színpadon műsor is folyt, az ilyenkor szokásos. A román állami ünnepeket is közbeszerzési pályázatok, önkormányzati felhívások mentén szervezik, hivatásos ünneplők ülik. Tulajdonképpen mindegy is, hogy a színpadon mi van, a lényeg a forralt bor meg a lufi. És akkor megjelent a színen egy férfi,

és magyarul köszöntötte az egybegyűlteket.

Unott, hivatali hanggal, mint akit a látszat kedvéért fizetnek. A színpad szélén már sorakoztak a magyar népviseletbe öltözött gyerekek, balfékek, akik nem tudtak időben elbújni az elfüggönyözött szobák mélyére, így most kelletlenül és kedvetlenül ők szemléltették a nemzetek közötti barátságot, egymásra találást. Ott álltunk Imrével a nyúlós, december elsejei napon, és hallgattuk az üresen csengő szavakat, néztük a zavartan topogó dísz-székelyeket.

És akkor elkezdtem tapsolni. Felkiáltottam a színpadon szónoklóhoz. Megköszöntem, hogy köszöntöttek minket is. Magyarul, mert magyarul szóltak hozzánk. Elnémult a tér, a román zsivaj hirtelen ült el. Senki sem tudta, hogy most sértést vagy dicséretet hallott. Imre rángatta a kabátomat („De Anya, ezek ellopták Erdélyt!”).

Én azonban lassan, kitartóan tapsoltam. Egyedül, mert körülöttünk senki, de senki nem volt magyar Marosvásárhely főterén, amikor a románok ünnepeltek. A tömeg döbbenten nézett, szétnyílt körülöttünk, mint akik nem értik igazán, mit keresünk ott. A színpadon meg felsorakoztak a gyerekek, és ropták a táncot.

Imre is tapsolni kezdett a magyar gyerekeknek, és ha már két ember tapsol, akkor tapsolni kezdett három, majd négy, majd egyre többen. Ma sem tudom, hogy miért: mert tetszett nekik a műsor? Vagy mert a taps-közösség olyan erős? Tapsoltunk. Örültünk a színpadon a magyar gyerekeknek. Aztán jöttek – mert a kvóta ezt diktálja – a cigány gyerekek is, és őket is megtapsoltuk.

Végül a kitartóan és most már kedvvel tapsoló tömegben mosolyogva vásároltunk lufit meg forralt bort, és hazabaktattunk a mi december elsejénken. Senki sem vette el tőled Erdélyt – mondtam Imrének, amikor elhúztam a függönyt. Látod? Megvannak a házak, az utcák, érezd otthon magad.

Az iskolában is szerveztek december elsejei ünnepséget.

A román gyerekek jelmezekbe öltözve újra eltáncolták az egyesülés táncát, eljátszották – magukban – a népek egymásra találását. A magyar gyerekeket nem hívták meg erre az ünnepségre, nem kötelezték a részvételre. Rendesek akartak lenni: csak semmi provokáció. Munkaszüneti napon, nélkülünk egyesültek velünk.

Az ünnepség után a faliújságon képriport számolt be a buliról, ahova minket nem hívtak meg. A faliújság szabadon maradt felét azonban magyar üzenetekkel és képekkel töltötték fel. Nem, nem egyesülés-ünnepi üzenetekkel, kerestek valami etnikailag semlegeset, valami kedveset.

Ez a kérdés virult szembe, december elseje után, a nagy iskolai üzenőfalon a gyerekekkel: „Vajon létezik-e a Mikulás?” Alatta pedig leleplező képriport a mindig bujkáló Mikulással szemléltetve, hogy csodák pedig vannak. Persze, mondta Imre, aki december elsején kiment az utcára.

A félreértések tisztázása végett:

A Nemzetiben is december elsejei ünnepséget akartak szervezni. A román felnőttek Bartókot és Enescut kínálták a magyar felnőtteknek. Ott, ahol – egyébként, és nem mellékesen – megszületett a Magyar ünnep című előadás. De nem, nem Závada Pál darabját kínálták a nézőknek és – egyébként, nem mellékesen – az ünneplőknek.

Kínálhatták volna, de nem kínálták. Mert tapintatosak akartak lenni. Vagy mert nem akartak botrányt. Ki tudja. Vagy eszébe sem jutott senkinek. Hogy ünnep az ünnep. A magyar az magyar, a román meg román. A határok, korlátok pedig átléphetők.

Meghívót viszont küldtek a buliba, amelyet ismert okokból nem tartottak meg. Most akkor létezik-e a Mikulás?

Parászka Borókának itt üzenhet Facebookon, megköszönve az erdélyi magyarság érdekében végzett áldozatos munkáját. Egyebek mellett ezek a témák érdeklik, ha esetleg tudja, hogy megy-e Alföldi Marosvásárhelyre rendezni, feltétlenül írja meg neki:

(Kuruc.info, forrás: Manna.ro)

Egyszer már foglalkoztunk vele: Nyomorult állatok a cigányokkal szembeszállni merő csíkiak egy erdélyi SZDSZ-es szerint