A budai Víziváros északi végében, a Szent Flórián Görög Katolikus Templom és a Királyfürdő török kupolás épülete között van egy télen-nyáron kedves, bokros, díszcserjés, akácfás terecske. A neve nincs tér valójában csak a környékbeliek által ismert Ganz utca (a hazai nehézipar svájci német megteremtőjéről, Ganz Ábrahámról elnevezve – H. J.) kiszélesedésével keletkezett, s 2007 nyara óta helyet ad Tarasz Hrigorovics Sevcsenko ukrán költő teljes alakos szobrának.

Tarasz Sevcsenko, „az ukránok Petőfije” azonban nem csak költő, hanem prózaíró és festő is volt. Ülő bronzszobrát Ivan Mykytyuk ukrán szobrász alkotta, míg az anyagi adományozó Ukrajna budapesti nagykövetsége és a magyar Dunaferr Vasmű Zrt. volt. A Magyarországon élő ukránok rendszeresen elhelyezik a gondolkodó, állát keze fejére hajtó XIX. századi nemzeti költőjük szobrának talapzatán a kék-sárga szalagokkal átkötött koszorúikat. A magyar kertészek pedig szintén kék és sárga árvácskákkal ültetik körbe a koszorús költő szobrát.

Így van ez rendjén, hiszen Tarasz Sevcsenko az ukrán szabadságvágy - ők is azoktól akartak megszabadulni, mint mi, csak jóval korábban – s az ukrán nemzeti nyelv szabad használatának, irodalmi szintre emelésének egyik legtekintélyesebb egyénisége volt. Olyan jelkép és tiszteletre méltó személyiség, mint nekünk például Petőfi Sándor, Kazinczy Ferenc vagy Wass Albert. A magyar nép, a budapestiek ezt tartották szem előtt, amikor öt esztendővel ezelőtt engedélyezték, hozzájárultak és anyagi részüket is kivették a vízivárosi szobor fölállításából.

Viktor Juscsenko ukrán elnök 2007 nyarán, a szaporán bólogató Sólyom László oldalán a már említett görög katolikus templom és a szemközti Külügyminisztérium épületének tövében megejtett szoboravatón ezt is mondta: „Ez a szobor az ukrán és a magyar nép közötti barátság, szeretet és a jó szomszédság jelképe.” Erre gondoltunk mi, magyarok is öt esztendővel ezelőtt. Na meg arra, hogy a kölcsönösség jegyében az ukránok ezentúl tiszteletben tartják majd a hozzájuk hasonlóan sokat szenvedett kárpátaljai magyarságot, intézményeit, anyanyelv-használati jogát és emlékműveit.

„Sevcsenko az ukránok Petőfi Sándora”. Ezt maga Juscsenko is kihangsúlyozta a vízivárosi szoboravatón mondott beszédében. Ha ez így van, akkor az ukránoknak legalább olyan tisztelettel kellene viszonyulniuk „a magyarok Sevcsenkójához” és más nemzeti jelképeihez, amint tesszük ezt mi Budapesten a fejét kézfején nyugtató, Duna felé tekintő költővel. Csakhogy ez a valóságban egészen másképpen fest. Petőfi Sándor ukrajnai, pontosabban kárpátaljai szobrait rendszeresen és módszeresen megrongálják, meggyalázzák. „Jó szomszédaink és szeretett barátaink”, az ukránok azonban nem elégszenek meg Petőfi szobrainak meggyalázásával, mert szintén rendszeresen és módszeresen bemocskolják, meggyalázzák a Vereckei-hágóban fölállított Vereckei Honfoglalási Emlékművet, legutóbb mintegy három héttel ezelőtt.

A Vereckei Honfoglalási Emlékművet rendszerint ugyanazzal a kék-sárga színekkel mocskolják be, mint amelyekkel a budai Vízivárosban díszítik, nemes szándékkal átkötözik a Sevcsenko-szobor talapzatán elhelyezett koszorúkat a nálunk élő ukránok. A Vereckei-hágóban egy esztendővel a budapesti Sevcsenko-szobor leleplezése után avatták föl – valószínűleg a kölcsönösség szándékával – Matl Péter munkácsi magyar szobrászművész monumentális alkotását, a Vereckei Honfoglalás Emlékművet. A „jó szomszédok” az emlékművet rövid fönnállása óta többször is fölgyújtották, egyes részleteit letörték, festékkel leöntötték, befújták, szétverték az oltárkövet, s Tarasz Sevcsenko nyelvén magyarellenes firkával tudatták, hogy semmi keresnivalónk az ősi ukrán földön...

Előfordult olyan tragikomikus eset is, hogy anyaországi jámbor magyarok az emlékmű tövében büszkén fényképezkedtek a piros-fehér-zöld lobogó alatt, miközben a fejük fölött a megszálló szláv csürhe a honfoglaló hét vezért és törzset jelképező tömbökön állva elhelyezte az ukrán címert, kék-sárga és kék zászlókat lengetett. A vissza-visszatérő emlékműgyalázás után az ungvári magyar konzulátus és a budapesti kormány nevében valaki rendszeresen tiltakozik, követeli a felelősök megbüntetését és a jövőbeni hasonló cselekmények megakadályozását. Nem kell mondanunk, hogy az ukránok milyen lelkesedéssel tesznek eleget a bűnözök elfogására vonatkozó magyar követeléseknek.

Petőfi Sándornak, vagy, ha úgy tetszik, „a magyarok Sevcsenkójának” Beregszászon és Ungváron áll szobra. Petőfi 1847 júliusában megfordult Beregszászon. Sevcsenko ugyan nem járt Pest-Budán, ám a magyarok mégis tiszteletben tartják az emlékét. Igaz, ha eljött volna hozzánk, Sevcsenko nem a nemzetétől elrabolt városba, a szülőföldjén hazátlanná tett honfitársaira lelt volna a Duna partján. Petőfi Sándor viszont magyarokat talált a magyar Beregszászon, amikor 1847. július 12-13-án megszállt a város Oroszlán Vendégfogadójában.

Manapság az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak otthont adó, átalakított egykori fogadó falán 1987 óta Ortutay Zsuzsa és Horváth Anna ízléses, népi ihletésű égetett terrakotta-táblája örökíti meg Petőfi itteni látogatását.

Beregszászon a Vérke patak (egyesek nagyzolva folyónak is mondják) partján, a hajdani Beregmegyei Kaszinó épülete előtt áll Petőfi Sándor szobra. Körösényi Sándor budapesti szobrászművész alkotását, akárcsak az ungvári Petőfi-szobrot rendszeresen megrongálják, meggyalázzák, festékkel, fáradt olajjal leöntik a Vereckei-hágón keresztül érkezett, államalapítási hagyományokkal és nemzeti történelemmel bíró magyarokkal szemben kisebbségi komplexustól szenvedő ukránok. Ungváron két évvel ezelőtt „csak” festékkel öntötték le a Petőfi-szobrot, majd tavaly már kardja egy részét is letörték. A beregszászi Petőfi-szobrot legutóbb úgy kívánták megvédeni a vandál támadásoktól, hogy az eredetinél jóval magasabb talapzatra emelték, ám ennek ellenére rendszeresen megrongálják.

Hering József – Kuruc.info