A Szabad Föld cikke következik. Kiemelés tőlünk. Háttérinformációért lásd EZT.
"Apa, apa! Itt van Mimó!
2008. szeptember 26.
Sokan nagyon kevésből élnek vidéken, ám a kevés jó részét is elveszik tőlük az uzsorások. A jelenség évtizedes, ám most Mali Zoltán, Drávapiski polgármestere meghirdette az uzsorastopot.
Még hogy én uzsorás vagyok? – emeli a hangját a férfi. – Hogy én? Ki mondta ezt magának? Na! Mondja meg, kicsoda!
A templom mögött állunk, az ormánsági Piskón, Dél-Baranyában, közel a horvát határhoz. Az egész falu egy-két utcából áll. A főutca két házsora között hatalmas kiöblösödött tér található, alighanem vásárokat tartottak itt valamikor.
Öten-hatan állnak körülöttem, élükön Mimó. Tagbaszakadt, szálkás izomzatú huszonéves cigány. A hangzavar elég nagy, ketten motorral érkeztek, azt bőgetik.
– Ki mondta azt, hogy Mimó uzsorás? – ad benzinfröccsöt az egyik férfi. Olyan harminc–negyven közötti, de lehet, hogy fiatalabb.
– Miért érdekli? – nézek a férfira.
– Mert én vagyok a nevelőapja, te köcsög! – ordítja.
Mimóra nézek.
– Ez komoly?
– Persze – lepődik meg a kérdésemen. – Együtt él az anyámmal. Miért, nem szabad?
– Nekem mindegy – vonom a vállam. – De mondja meg már neki, hogy ne kiabáljon, mert így nem értem a szavát.
– Fogd be a szád! – üvölt rá Mimó. Tekintélye osztatlan lehet a társaságban, mert a többiek azonnal elhallgatnak. – Szóval, ki mondta?
– Olvastam az interneten – válaszolom végül.
Mimó elkerekíti a szemét.
– Ilyen van az interneten? – hüledezik.
– De nem is az az érdekes, hogy hol hallottam, hanem hogy mit szól hozzá.
– Azt, hogy szemenszedett hazugság.
– Hát akkor köszönöm, csak erre voltam kíváncsi.
Mimó, polgári nevén Kohut János, Piskó falugondnoka cigarettáért kotorász a zsebében.
– Azt mondja, az interneten is fenn van? – szól még utánam.
Egy módosabb parasztház előtt nagy testű férfi áll, Matyi Dezső, a falu polgármestere.
– Az biztos csak, hogy el kellene számolnia tizenhétezer forinttal, üzent már a pénzügyesünk is – válaszolja, amikor Mimó uzsorázásáról szóló értesülésemre kérdezek.
Férfi érkezik két gyerekkel, bőre egészen sötét, vállán hatalmas akácfaág. A gyerekek kezében kisebb ágak, az ő súlyukhoz méretezve. A férfi leül a templomkerítés tövébe, cigarettára gyújt.
– Rettenetes a szegénység, az a baj – gondolkodik el a faluvezető. – Munka nincs, semmi nincs. Járnak az erdőre, hozzák a fát, de nem szólok, mert fűteni csak kell, nem igaz?
Nyújtom a kezem, itt több információhoz úgysem jutok.
– Szóval az uzsorázás érdekli? – mondja most már magától a polgármester. – Nem, nem hallottam róla. Máshol az Ormánságban igen, beszélik, de nálunk nem. És hogy Mimóról mondják? Nem hinném. Vigyáz ő most magára, mert volt egy verekedése – ad pontos leírást arról, hogy hol találom a sértettet a szomszéd faluban, Vajszlón.
Akkor tehát Vajszló. Útközben régi emlékem jut eszembe. Úgy nyolc éve riportúton jártam Tiszaburán, két cigányfiú erőszakolt, majd gyilkolt meg egy aszszonyt. A posta előtt hosszú sor állt, cigányok ők is. Mögöttük hófehér Mercedes. Nem értettem a dolgot, de az önkormányzaton elmagyarázták, hogy most veszik fel a családi pótlékot, aminek egy részét – általában a felét – a korábbi kölcsön fejében átadják az autóban ülőnek. A maradék pénz nem sokáig tart, ezért a hónap közepén ismét az uzsoráshoz fordulnak kölcsönért. És ez így megy hónapról hónapra, mert az ördögi körből lehetetlen kitörni.
Ekkor hallottam először az uzsorázásról.
Azóta a jelenség Észak-Magyarországtól Dél-Dunántúlig az egész országban terjed. Általában ott, ahol nagy a szegénység.
Néhány hónapja aztán Drávapiski polgármestere, Mali Zoltán uzsorastopot hirdetett. Persze, hogy az első utam hozzá vezetett, még délelőtt, amikor az Ormánságba érkeztem.
– Amikor megválasztottak a falu élére, figyelmeztettem az uzsorásokat, hogy Drávapiskire be ne tegyék a lábukat – meséli a férfi, miközben hajában főtt krumplival és a hozzá dukáló libazsírral kínál a hivatal udvarába telepített filagóriában. A filagórián egy fából ácsolt dobogót, asztalt, ülőgarnitúrát és sparheltet kell érteni. És egy napernyőt. – Ám hiába, idén március, április környékén csak megjelentek.
Ennek persze oka volt, Bogdán Brankó és felesége után jöttek. Pontosabban nem is feleségéről, hanem élettársáról van szó. Az asszony férje, Csirke Nándi ugyanis már korábban öngyilkos lett. Vízbe fojtotta magát a hatéves kisgyerekével, Ricsikével. A gyereket kimentették, a férfin azonban már nem lehetett segíteni.
– Az uzsorások miatt ölte meg magát – jelentette ki Brankó, amikor később a hivatalban találkoztam vele. – Később összeálltam az özvegyével, de most már el akarom venni feleségül – csillan a szeme. – Éppen jöttem a polgármester úrhoz, hogy intézzem a papírokat.
– Tehát Csirke Nándi az uzsorások miatt ölte meg magát?
– Nem hagytak neki nyugtot a Gyimesiék. Harmincezret adtak neki kölcsön, aztán amikor nem tudta visszafizetni a teljes összeget, egyre emelték a kamatot, végül a házából is kitették. De ez sem volt elég. Na, akkor ment a víznek.
A család faluról falura menekült, hamarosan már az új férfival, végül Kémesre vetődtek. Egy istállóban találtak szállást, ahol ellátásért – egyebek között egy bála szalmáért – és némi kézpénzért dolgoztak. A pénz egy része az uzsorásoknál kötött ki.
Itt talált rájuk Mali Zoltán, aki Drávapiski egyik üresen álló házában adott nekik szállást. Az uzsorások itt is rájuk leltek, ám a zaklatásnak immár feljelentés lett a vége. Gyimesi Lászlót július végén letartóztatták.
– Vele együtt a térségből összesen négy uzsorás van rács mögött – kínál újabb hajában főtt krumplival a polgármester. – Kettő itt a környéken, kettő Mohácson. Az ő rovásukra eddig száznyolc ingatlan elvétele írható. Volt olyan uzsorás is, akinek a kocsijában hatvan darab klónozott bankkártyát talált a rendőrség.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy egy bankszámlához két kártyát csináltatnak. Az egyik a tulajdonosánál van, a másik az uzsorásnál. Amikor pénz érkezik a számlára, az uzsorásnak nem kell felkeresni a kártyabirtokost, nélküle is le tudja emelni a pénzt.
– A letartóztatásokkal megtisztult a környék?
A tudatlanoknak járó elnéző mosoly a válasz.
– Ismereteim szerint körülbelül negyvenen lehetnek [az uzsorások]. Ha gondolja, beszélhet néhány áldozattal.
Oldra tartunk, az Ormánság túlsó felébe.
– Felkerestem Kállai Csabát, az országos cigányvajdát – meséli Mali Zoltán útközben –, hogy a segítségét kérjem, hiszen az uzsorások többsége is cigány, meg az áldozatok is általában azok. Vittem neki ajándékot is, egy gyönyörű rózsafüzért, három méter hosszút, diónyi szemekkel, mégiscsak meg kellett adni a módját, elvégre nem akárkihez mentem. Fogadott is illendőképpen, bevezetett az ebédlőjébe, hát csak az asztala többet ér, mint Drávapiski éves teljes költségvetése.
– Miért, az mennyi? – kérdezek közbe.
– Tizenkétmillió. Szóval, kértem a segítségét, mire hosszan tanácskozott az embereivel, végül azt mondta, nem tud mit tenni, ez nem az ő ügye.
Az Ormánságban sűrűn teremnek a falvak, igaz, egyik kisebb, mint a másik. A valamikori jómód nyomai még itt-ott láthatóak, a nagygazdák házai méretesek, rajtuk stukkók maradványai. Szinte mindegyik falu közepén ott a református templom, s szinte mindegyik ledobta már magáról a vakolatot. Egyik-másik tornyán fa is nő a téglák között. Hogy miként került oda a mag, azt csak a Jóisten tudja, tán egy madár hullajtotta el.
– Ezek a tüzépbarokk házak – mutatja a polgármester a valószínűtlen színű épületeket. Mindegyiket valamilyen állat védi, általában oroszlánok, ám az egyiken nyolc darab törpe turult számolok. – Ezekben laknak az uzsorások. Ilyenekben pedig az áldozataik – mutatja a putrikat –, övéké a szocpolitikus házak, ahogy errefelé nevezik.
Oldon, egy falu széli házban Ignác Zoltánné vár ránk. Karján cumis kisfiú, Dominik.
– Először csak élelmiszert hozott a Gyimesi Laci – meséli beetetése történetét a huszonéves, háromgyermekes anya. – Ha nem tudtam azonnal fizetni, nem volt baj, törlesztettem, amikor pénzhez jutottam. Aztán egyszer csak azt mondta, nincs több élelmiszer. Ha nincs, hát pénzt kértem tőle, hallottam, lehet azt is. Ötezret. Rendben, de ha nem adom vissza időre, akkor a dupláját kell. Ezzel még nem volt semmi gond. Kértem máskor is, néha többet. Egyszer harmincat. Na, ott már megbicsaklott a dolog.
Kisfiára néz, akit már elnyomott a buzgóság, még a cumi is kiesett a szájából.
– A vége az lett, hogy már szinte csak a kamatot fizettük.
– Mennyit vitt el összesen?
– Úgy körülbelül egymilliót.
– És most már nyugalmuk van?
– Amikor letartóztatták, megjelent a bátyja, a Gyimesi Jóska. De neki már nem adtunk.
Mali Zoltán riadóláncot szervez a falvakban, hogy ha bárhol zaklatnák az uzsorások az áldozataikat, legyen kitől segítséget kérniük. Egyébként pedig cigány és magyar nyelvű plakátokon óvják a falvak lakóit attól, hogy az uzsorásoktól pénzt vegyenek fel.
Más családokhoz is bekopogunk, ám a koreográfia hasonló. Beetetés után pénzt kölcsönöztek, aminek a kamataiból nem tud kikecmeregni a család.
– Itt lakik a Gyimesi család – jegyzi meg a visszaúton, Siklósnagyfaluban Mali Zoltán.
László ugyan a pécsi rendőrségi fogda lakójaként mostanában elérhetetlen, ám ha már erre járok, bekopogok a testvéréhez, Józsefhez.
– Mindenkivel csak jót tett – ingatja a fejét a férfi az udvaron, mint aki nem is hiszi, hogy ilyesmi eshetett meg az öccsével. – És ez a hála érte. Ilyenek a népek errefelé. De majd meglátják, mi lesz, amikor jön a karácsony, aztán nem lesz kitől kérniük.
Gyimesi László tehát nincs, van viszont Tihanyi Attila, akihez időközben megérkeztünk Piskóról Vajszlóra.
– Ötvenezer forintot kértem a nyáron Mimótól – meséli a vékonydongájú, háromgyermekes cigány férfi, miközben leültet a konyhájában. – Bíztam benne, hiszen gyerekkori barátok voltunk. A pénzből dinnyét vettem, azt árultam. Abban maradtunk, hogy egy hónap múlva 65 ezret adok vissza.
– Megérte ennyiért? – jegyzem meg.
– Meg, mert úgy számoltam, a dinnyéből bőségesen bejön. Mint ahogy később be is jött.
Három nap múlva Mimó beállított Tihanyi Attilához, mondván, hogy kéri vissza a pénzét, mert meglátott egy motort, amit meg akar venni. A férfi azonban nem tudott fizetni, hiszen már megvásárolta a dinnyét. Következő nap ismét beállított hozzá Mimó. De akkor már százezerért. Hiába.
– Rendben, akkor holnap. De akkor már százötvenezret adsz – emlékezik Mimó szavaira Tihanyi Attila.
Következő nap újból kereste Mimó a férfit, aki a keresztszüleinél volt a családjával. Mimó utánuk ment.
– Danika, szólj apádnak! – kérte a kapuban az egyik kisgyereket.
Tihanyi Attila kijött a kapuhoz.
– Mondtam már, hogy nincs pénz – tárta szét a karját.
Mimó azonnal ütött. De akkorát, hogy a férfi beesett a kapun. A rendőrség kijött, rögzítette a nyomokat, a sértett pedig feljelentést tett. Sérülését Pécsett látták el, az ottani Honvéd Kórházban.
– Az orrcsontom tört el – mutatja a konyhában. – Azóta sem tudok aludni éjszakánként, mert nem kapok rendesen levegőt. A műtétre várok.
Kinn a kutya ugat, a férfi felesége, karján kisgyerekkel, kimegy, utána a két nagyobbik. Amíg kinn vannak, Attila arról beszél, ki mindenki uzsorázik még Vajszlón és a környékén.
– Apa, apa! – szalad vissza Danika. – Itt van Mimó!"
2008. szeptember 26.
Sokan nagyon kevésből élnek vidéken, ám a kevés jó részét is elveszik tőlük az uzsorások. A jelenség évtizedes, ám most Mali Zoltán, Drávapiski polgármestere meghirdette az uzsorastopot.
Még hogy én uzsorás vagyok? – emeli a hangját a férfi. – Hogy én? Ki mondta ezt magának? Na! Mondja meg, kicsoda!
A templom mögött állunk, az ormánsági Piskón, Dél-Baranyában, közel a horvát határhoz. Az egész falu egy-két utcából áll. A főutca két házsora között hatalmas kiöblösödött tér található, alighanem vásárokat tartottak itt valamikor.
Öten-hatan állnak körülöttem, élükön Mimó. Tagbaszakadt, szálkás izomzatú huszonéves cigány. A hangzavar elég nagy, ketten motorral érkeztek, azt bőgetik.
– Ki mondta azt, hogy Mimó uzsorás? – ad benzinfröccsöt az egyik férfi. Olyan harminc–negyven közötti, de lehet, hogy fiatalabb.
– Miért érdekli? – nézek a férfira.
– Mert én vagyok a nevelőapja, te köcsög! – ordítja.
Mimóra nézek.
– Ez komoly?
– Persze – lepődik meg a kérdésemen. – Együtt él az anyámmal. Miért, nem szabad?
– Nekem mindegy – vonom a vállam. – De mondja meg már neki, hogy ne kiabáljon, mert így nem értem a szavát.
– Fogd be a szád! – üvölt rá Mimó. Tekintélye osztatlan lehet a társaságban, mert a többiek azonnal elhallgatnak. – Szóval, ki mondta?
– Olvastam az interneten – válaszolom végül.
Mimó elkerekíti a szemét.
– Ilyen van az interneten? – hüledezik.
– De nem is az az érdekes, hogy hol hallottam, hanem hogy mit szól hozzá.
– Azt, hogy szemenszedett hazugság.
– Hát akkor köszönöm, csak erre voltam kíváncsi.
Mimó, polgári nevén Kohut János, Piskó falugondnoka cigarettáért kotorász a zsebében.
– Azt mondja, az interneten is fenn van? – szól még utánam.
Egy módosabb parasztház előtt nagy testű férfi áll, Matyi Dezső, a falu polgármestere.
– Az biztos csak, hogy el kellene számolnia tizenhétezer forinttal, üzent már a pénzügyesünk is – válaszolja, amikor Mimó uzsorázásáról szóló értesülésemre kérdezek.
Férfi érkezik két gyerekkel, bőre egészen sötét, vállán hatalmas akácfaág. A gyerekek kezében kisebb ágak, az ő súlyukhoz méretezve. A férfi leül a templomkerítés tövébe, cigarettára gyújt.
– Rettenetes a szegénység, az a baj – gondolkodik el a faluvezető. – Munka nincs, semmi nincs. Járnak az erdőre, hozzák a fát, de nem szólok, mert fűteni csak kell, nem igaz?
Nyújtom a kezem, itt több információhoz úgysem jutok.
– Szóval az uzsorázás érdekli? – mondja most már magától a polgármester. – Nem, nem hallottam róla. Máshol az Ormánságban igen, beszélik, de nálunk nem. És hogy Mimóról mondják? Nem hinném. Vigyáz ő most magára, mert volt egy verekedése – ad pontos leírást arról, hogy hol találom a sértettet a szomszéd faluban, Vajszlón.
Akkor tehát Vajszló. Útközben régi emlékem jut eszembe. Úgy nyolc éve riportúton jártam Tiszaburán, két cigányfiú erőszakolt, majd gyilkolt meg egy aszszonyt. A posta előtt hosszú sor állt, cigányok ők is. Mögöttük hófehér Mercedes. Nem értettem a dolgot, de az önkormányzaton elmagyarázták, hogy most veszik fel a családi pótlékot, aminek egy részét – általában a felét – a korábbi kölcsön fejében átadják az autóban ülőnek. A maradék pénz nem sokáig tart, ezért a hónap közepén ismét az uzsoráshoz fordulnak kölcsönért. És ez így megy hónapról hónapra, mert az ördögi körből lehetetlen kitörni.
Ekkor hallottam először az uzsorázásról.
Azóta a jelenség Észak-Magyarországtól Dél-Dunántúlig az egész országban terjed. Általában ott, ahol nagy a szegénység.
Néhány hónapja aztán Drávapiski polgármestere, Mali Zoltán uzsorastopot hirdetett. Persze, hogy az első utam hozzá vezetett, még délelőtt, amikor az Ormánságba érkeztem.
– Amikor megválasztottak a falu élére, figyelmeztettem az uzsorásokat, hogy Drávapiskire be ne tegyék a lábukat – meséli a férfi, miközben hajában főtt krumplival és a hozzá dukáló libazsírral kínál a hivatal udvarába telepített filagóriában. A filagórián egy fából ácsolt dobogót, asztalt, ülőgarnitúrát és sparheltet kell érteni. És egy napernyőt. – Ám hiába, idén március, április környékén csak megjelentek.
Ennek persze oka volt, Bogdán Brankó és felesége után jöttek. Pontosabban nem is feleségéről, hanem élettársáról van szó. Az asszony férje, Csirke Nándi ugyanis már korábban öngyilkos lett. Vízbe fojtotta magát a hatéves kisgyerekével, Ricsikével. A gyereket kimentették, a férfin azonban már nem lehetett segíteni.
– Az uzsorások miatt ölte meg magát – jelentette ki Brankó, amikor később a hivatalban találkoztam vele. – Később összeálltam az özvegyével, de most már el akarom venni feleségül – csillan a szeme. – Éppen jöttem a polgármester úrhoz, hogy intézzem a papírokat.
– Tehát Csirke Nándi az uzsorások miatt ölte meg magát?
– Nem hagytak neki nyugtot a Gyimesiék. Harmincezret adtak neki kölcsön, aztán amikor nem tudta visszafizetni a teljes összeget, egyre emelték a kamatot, végül a házából is kitették. De ez sem volt elég. Na, akkor ment a víznek.
A család faluról falura menekült, hamarosan már az új férfival, végül Kémesre vetődtek. Egy istállóban találtak szállást, ahol ellátásért – egyebek között egy bála szalmáért – és némi kézpénzért dolgoztak. A pénz egy része az uzsorásoknál kötött ki.
Itt talált rájuk Mali Zoltán, aki Drávapiski egyik üresen álló házában adott nekik szállást. Az uzsorások itt is rájuk leltek, ám a zaklatásnak immár feljelentés lett a vége. Gyimesi Lászlót július végén letartóztatták.
– Vele együtt a térségből összesen négy uzsorás van rács mögött – kínál újabb hajában főtt krumplival a polgármester. – Kettő itt a környéken, kettő Mohácson. Az ő rovásukra eddig száznyolc ingatlan elvétele írható. Volt olyan uzsorás is, akinek a kocsijában hatvan darab klónozott bankkártyát talált a rendőrség.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy egy bankszámlához két kártyát csináltatnak. Az egyik a tulajdonosánál van, a másik az uzsorásnál. Amikor pénz érkezik a számlára, az uzsorásnak nem kell felkeresni a kártyabirtokost, nélküle is le tudja emelni a pénzt.
– A letartóztatásokkal megtisztult a környék?
A tudatlanoknak járó elnéző mosoly a válasz.
– Ismereteim szerint körülbelül negyvenen lehetnek [az uzsorások]. Ha gondolja, beszélhet néhány áldozattal.
Oldra tartunk, az Ormánság túlsó felébe.
– Felkerestem Kállai Csabát, az országos cigányvajdát – meséli Mali Zoltán útközben –, hogy a segítségét kérjem, hiszen az uzsorások többsége is cigány, meg az áldozatok is általában azok. Vittem neki ajándékot is, egy gyönyörű rózsafüzért, három méter hosszút, diónyi szemekkel, mégiscsak meg kellett adni a módját, elvégre nem akárkihez mentem. Fogadott is illendőképpen, bevezetett az ebédlőjébe, hát csak az asztala többet ér, mint Drávapiski éves teljes költségvetése.
– Miért, az mennyi? – kérdezek közbe.
– Tizenkétmillió. Szóval, kértem a segítségét, mire hosszan tanácskozott az embereivel, végül azt mondta, nem tud mit tenni, ez nem az ő ügye.
Az Ormánságban sűrűn teremnek a falvak, igaz, egyik kisebb, mint a másik. A valamikori jómód nyomai még itt-ott láthatóak, a nagygazdák házai méretesek, rajtuk stukkók maradványai. Szinte mindegyik falu közepén ott a református templom, s szinte mindegyik ledobta már magáról a vakolatot. Egyik-másik tornyán fa is nő a téglák között. Hogy miként került oda a mag, azt csak a Jóisten tudja, tán egy madár hullajtotta el.
– Ezek a tüzépbarokk házak – mutatja a polgármester a valószínűtlen színű épületeket. Mindegyiket valamilyen állat védi, általában oroszlánok, ám az egyiken nyolc darab törpe turult számolok. – Ezekben laknak az uzsorások. Ilyenekben pedig az áldozataik – mutatja a putrikat –, övéké a szocpolitikus házak, ahogy errefelé nevezik.
Oldon, egy falu széli házban Ignác Zoltánné vár ránk. Karján cumis kisfiú, Dominik.
– Először csak élelmiszert hozott a Gyimesi Laci – meséli beetetése történetét a huszonéves, háromgyermekes anya. – Ha nem tudtam azonnal fizetni, nem volt baj, törlesztettem, amikor pénzhez jutottam. Aztán egyszer csak azt mondta, nincs több élelmiszer. Ha nincs, hát pénzt kértem tőle, hallottam, lehet azt is. Ötezret. Rendben, de ha nem adom vissza időre, akkor a dupláját kell. Ezzel még nem volt semmi gond. Kértem máskor is, néha többet. Egyszer harmincat. Na, ott már megbicsaklott a dolog.
Kisfiára néz, akit már elnyomott a buzgóság, még a cumi is kiesett a szájából.
– A vége az lett, hogy már szinte csak a kamatot fizettük.
– Mennyit vitt el összesen?
– Úgy körülbelül egymilliót.
– És most már nyugalmuk van?
– Amikor letartóztatták, megjelent a bátyja, a Gyimesi Jóska. De neki már nem adtunk.
Mali Zoltán riadóláncot szervez a falvakban, hogy ha bárhol zaklatnák az uzsorások az áldozataikat, legyen kitől segítséget kérniük. Egyébként pedig cigány és magyar nyelvű plakátokon óvják a falvak lakóit attól, hogy az uzsorásoktól pénzt vegyenek fel.
Más családokhoz is bekopogunk, ám a koreográfia hasonló. Beetetés után pénzt kölcsönöztek, aminek a kamataiból nem tud kikecmeregni a család.
– Itt lakik a Gyimesi család – jegyzi meg a visszaúton, Siklósnagyfaluban Mali Zoltán.
László ugyan a pécsi rendőrségi fogda lakójaként mostanában elérhetetlen, ám ha már erre járok, bekopogok a testvéréhez, Józsefhez.
– Mindenkivel csak jót tett – ingatja a fejét a férfi az udvaron, mint aki nem is hiszi, hogy ilyesmi eshetett meg az öccsével. – És ez a hála érte. Ilyenek a népek errefelé. De majd meglátják, mi lesz, amikor jön a karácsony, aztán nem lesz kitől kérniük.
Gyimesi László tehát nincs, van viszont Tihanyi Attila, akihez időközben megérkeztünk Piskóról Vajszlóra.
– Ötvenezer forintot kértem a nyáron Mimótól – meséli a vékonydongájú, háromgyermekes cigány férfi, miközben leültet a konyhájában. – Bíztam benne, hiszen gyerekkori barátok voltunk. A pénzből dinnyét vettem, azt árultam. Abban maradtunk, hogy egy hónap múlva 65 ezret adok vissza.
– Megérte ennyiért? – jegyzem meg.
– Meg, mert úgy számoltam, a dinnyéből bőségesen bejön. Mint ahogy később be is jött.
Három nap múlva Mimó beállított Tihanyi Attilához, mondván, hogy kéri vissza a pénzét, mert meglátott egy motort, amit meg akar venni. A férfi azonban nem tudott fizetni, hiszen már megvásárolta a dinnyét. Következő nap ismét beállított hozzá Mimó. De akkor már százezerért. Hiába.
– Rendben, akkor holnap. De akkor már százötvenezret adsz – emlékezik Mimó szavaira Tihanyi Attila.
Következő nap újból kereste Mimó a férfit, aki a keresztszüleinél volt a családjával. Mimó utánuk ment.
– Danika, szólj apádnak! – kérte a kapuban az egyik kisgyereket.
Tihanyi Attila kijött a kapuhoz.
– Mondtam már, hogy nincs pénz – tárta szét a karját.
Mimó azonnal ütött. De akkorát, hogy a férfi beesett a kapun. A rendőrség kijött, rögzítette a nyomokat, a sértett pedig feljelentést tett. Sérülését Pécsett látták el, az ottani Honvéd Kórházban.
– Az orrcsontom tört el – mutatja a konyhában. – Azóta sem tudok aludni éjszakánként, mert nem kapok rendesen levegőt. A műtétre várok.
Kinn a kutya ugat, a férfi felesége, karján kisgyerekkel, kimegy, utána a két nagyobbik. Amíg kinn vannak, Attila arról beszél, ki mindenki uzsorázik még Vajszlón és a környékén.
– Apa, apa! – szalad vissza Danika. – Itt van Mimó!"
