Zsoltikám! Neked elment a maradék eszed is? Mondd, te mit képzelsz korunk Magyarországáról? Komolyan azt hiszed, hogy elismerik a Kurucra küldött írásaidat munkavégzésként? Hol tartod azt a kis aranyos agyadat, drágám?
„…Nyíregyháza Megyei Jogú város Jegyzője megvonta tőlem a hatalmas összegű, 22 800 forintos bérpótló juttatást. Azon az alapon, hogy nyújtsam be „az önkéntes alapon végzett munkáról az igazolást”.
Tehát lusta is vagy, és mellesleg visszaeső is, mert a kardigánomat nem adtad vissza, ami számomra megbocsáthatatlan.
Amúgy magam is ezen az úgynevezett segélyen tengődöm, csakhogy nekem szerencsém van. A falu, ahol élek, kissé eleresztette magát, és nem törődik csodás kincseivel. Pedig vannak neki ilyenek. Nos, én felújítottam egy feszületet, és egy szent koronás Mária-szobrot, (egyik kezében jogar, másik karján a kicsiny Jézus, markában az országalmával), elvégzendő a kiszabott harminc munkával töltött napot.
Így jogosult vagyok a fent említett összegre, továbbá orvosi ellátásban is részesülhetek, és ha történetesen ki kell venni az agyamat, egy fillérembe sem kerül.
Amúgy nem emlékszel tán arra, hogy téged is, engem is beidéztek a "Nemzeti" Nyomozó Irodába, érdeklődvén a Kuruc felől? Nyilván azért, hogy elismerésüket fejezzék ki áldozatos munkánkért, amit azért végzünk, hogy ez az eszméletlenségbe zuhant haza felébredjen rémálmából.
Ez az ország nem Csipkerózsika, és nem is alma akadt a torkán, hanem ordas siserehad, amely elhiteti magáról, hogy mindennél és mindenkinél erősebb, holott csak lelkiismeretlen, uralomhitű, erőszakos horda. És olyan eszközöket vet be, ami hamis, visszataszító, és sokan bedőlnek neki. Magam is. A Jád Vásemből sírva jöttem ki. Nem sejtettem, hogy egy ipari méretű pénzszivattyú bújik meg a háttérben.
Ma már tudom, amit tudok, és a szememről lehullt a hályog.
"Fortélyos félelem igazgat" - mondá Attila (Atilla), és mivel igazodni nem tudott, pontosabban hol ide, hol oda csapta a háborgó politikai hullámverés, inkább az önkéntes halált választotta. Tudom, vitatják, de ez bizony öngyilkosság volt. Tudom.
De most rólad van szó, és légy szíves találj magadnak valamit, amit itt, ma, munkaként kénytelenek elismerni. Mert az ország döntő többsége egyszerűen gyáva, félti a saját „egzisztenciáját”. Amit magyarul szólva rabszolgaéletnek nevezhetünk minden köntörfalazás nélkül. Féltik a kenyerüket, a kicsinyeik életét, holott meghunyászkodásukkal éppen csak azt érik el, hogy rabszíjra fűzötten éljenek, vagy éppen a szökést válasszák, mert az könnyebb, mint a kardot a hüvelyből kirántani, hacsak képletesen is, de valóban ellenállni, amint azt egy nemrégiben a Kurucon megjelent írásban olvastam.
Antiszemita vagyok? Nem. Anticionista, az igen. Cigánygyűlölő vagyok? Nem. De a bűnöző cigányokra, késelőkre, rablókra, erőszakot tevőkre súlyos büntetés kiszabását követelem. Homokbánya. Kőfejtés, ilyesmi. Tudod, arra számítanak, hogy mindenki fél. És ez a félelem hívja, csábítja hozzánk az egyéni és nemzeti halált. Már nem is fáj. Megérdemeljük. De az utolsó soraid számomra is kötelezőek:
„Végezetül és az érintettek figyelmébe ajánlva, ezek a durva jogtiprások nem maradnak következmények nélkül. Mert a harcomat könyörtelenül meg fogom vívni.”
Úgy legyen.
