A zsidók Nelson Mandelához fűződő viszonya meglehetősen ellentmondásos. Egyesek közülük az egekig magasztalják őt, mások azonban kritikusabbak vele szemben. Holott általában a zsidók meglehetősen pontosan tudják, ki a barát és ki az ellenség. A nagy nyilvánosság előtt azonban aligha fog sok szó esni az elhunyt politikusnak a palesztinok melletti kiállásáról és Izraelt bíráló kijelentéseiről.
 |
Természetesen Kaplant legfőképpen az izgatja, hogy miképpen viszonyult Mandela a zsidókhoz. A rabbi utal a börtönből kiszabaduló fekete polgárjogi harcos legelső találkozására Jasszer Arafattal, a PFSZ akkori elnökével. 1990. február 28-án Zambia fővárosában, Lusakában Mandela - Arafat jelenlétében - egyenlőségjelet tett a palesztinok és a dél-afrikai feketék polgárjogi harca között. Márpedig ilyesfajta kijelentés maga a tömény gyűlöletkeltés és antiszemitizmus egy cionista számára.
Igen ám, csakhogy a cionista propagandisták manapság szeretik elhallgatni a tényt: Izrael az 1960-as, 70-es és 80-as években - miközben a ma oly ájult tisztelettel ünnepelt Mandela börtönben sínylődött - igencsak szoros politikai, gazdasági, sőt katonai kapcsolatokat épített ki a korábbi dél-afrikai fehér kormányzattal. Izrael a fehérek irányítása alatt álló rezsim egyik legfőbb fegyverszállítója volt. Mi több, amikor a nemzetközi blokád következtében Dél-Afrika teljesen elszigetelődött a nemzetközi porondon, Izrael továbbra is fenntartotta az együttműködést a pretóriai fehér kormányzattal.
 |
Ugyanakkor Mandela közvetlen környezetében már az apartheid elleni küzdelem idején is több zsidó tűnt fel (Joe Slovo, Ruth First, Ronnie Kasrils stb.), akik egyértelműen az apartheid-rendszer megszüntetése érdekében tevékenykedtek. Mandela szoros személyes kapcsolatban állt Dél-Afrika vezető rabbijával, Cyril Harris-szal is. Miután pedig az apartheid-rendszer összeomlott, a nemzetközi zsidó pénzügyi körök érdekeltségeit semmiféle sérelem nem érte. Nem csoda ezért, ha napjainkban erősebben hallható azoknak a zsidó politikusoknak és értelmiségieknek a hangja, akik valóságos istenként tekintenek Mandelára.
 Mandela és Joe Slovo |
Így például Avi Rabin, a Chabad Lubavicsi szektához tartozó dél-afrikai születésű rabbi sem fukarkodott a Mandelát illető dicséretekkel. A Jewish Journal című lapban 2013. június 28-án megjelent cikkében az alábbi mondatokat vetette papírra: „Mint az USA-ban élő dél-afrikai, mély hálát érzek Mandela iránt, és imádkozom az egészségéért és Dél-Afrika jövőjéért. Mint rabbi és egy közösség vezetője, ő példakép a számomra, és életútja arra ösztönöz, hogy még többet tegyek, és mindenkit tiszteljek és szeressek. A zsidó dél-afrikaiak szorosan kötődnek Mandelához, és köszönettel tartoznak neki, amiért átalakította országunkat, és megszabadította az apartheidtől.”
Rob Eshman, a Jewish Journal főszerkesztője 2013. június 26-án vezércikkben magasztalta Nelson Mandelát, és egyenesen „korunk Mózesének” nevezte őt. „Mandela a bibliai Mózeshez hasonlítható, és ekként fogunk rá tekinteni a jövőben” – fogalmazta meg a most zajló megemlékezéseknek is irányt mutató alapelvet Rob Eshman.
A dél-afrikai apartheid-rendszer esetében a zsidóság tehát kettős játékot játszott: Izrael kihasználta azokat az előnyöket, amelyek a két állam együttműködéséből adódtak, miközben a dél-afrikai és a nemzetközi zsidóság a pretóriai apartheid rezsim megdöntésén munkálkodó erőkkel szövetkezett. Amikor pedig Mandela kiállt a palesztinok igazságos harca mellett, illetve a cionista világhódítókkal szemben álló politikusokkal barátkozott, kígyót-békát kiabáltak rá, és felemlegették terrorista múltját.
Megismerve Nelson Mandelának ezt a bizonyos másik arcát, érdemes eltöprengeni az alábbi kérdésen: vajon a központilag irányított megemlékező kórushoz engedelmesen csatlakozó magyarországi politikusok tisztában vannak-e azzal, hogy amikor Nelson Mandelát magasztalják, akkor egy olyan emberről zengedeznek dicshimnuszokat, aki elítélte Izraelnek a palesztinok ellen elkövetett bűntetteit, Teheránba is ellátogatott és Kadhafival, valamint Ahmadinezsáddal barátkozott? A kérdés költői, mert valószínűleg nem ismerik Mandelának a másik arcát. De ha esetleg ismerik, az sem jelent sokat, mert arra vannak nevelve, hogy a kenyéradó gazdi elvárásainak megfelelően szeressenek vagy utálkozzanak.
Komoly veszélyt az idős politikus kijelentései persze nem jelentettek a cionista érdekekre nézve. A belső káoszba zuhanó Dél-Afrika elnöki székébe segített Mandela ikonikus figurának volt csak alkalmas, komoly világpolitikai tényezővé nem válhatott. Ezért könnyűszerrel bocsáthattak meg a „fogatlan oroszlánnak” a cionisták. „Ballépéseit” a nagy nyilvánosság előtt immár nemigen emlegetik, mert a világ sorsának intézői nem akarják, hogy ismerjük a multikulti szentjeinek sorába emelt Mandela "szebbik arcát".
Perge Ottó - Kuruc.info
Kapcsolódó:
