Megáll az eszem, hogy miket tudnak produkálni, nem fér bele a koporsómba ez a sok minden – visszhangozták a Szent Imre-templom sárga falai a Feneketlen-tó partján. Akinek nem ismerős a jellegzetes hanglejtés és hangsúly, valószínűleg sohasem mondaná meg, hogy az erőtől és derűtől áradó hangok tulajdonosa egy apró, imára kulcsolt kezű bencés pap, aki december 23-án ünnepelte századik születésnapját. Olofsson Károlyt, szerzetesi nevén Placid atyát a gulágon töltött tíz borzalmas év sem tudta megtörni. Hiába ütötték-verték, ember tudott maradni a halálkamrák árnyékában, ott, ahol nap mint nap hajszálon függött az élete. Paptársai szerint sok-sok ezer embernek adta és adja vissza ma is a hitet és az élni akarást.

– Ma is látom lelki szemeim előtt, ahogy jobb kezének sérült mutatóujját magasba tartva sorolja a túlélés négy alapszabályát, amelyek engem is nem egy megoldhatatlannak tűnő helyzetből rántottak ki – osztotta meg a lappal egy piarista öregdiák, aki sok évvel az érettségi után is emlékszik Placid lelkigyakorlataira.

A ma már csak az íróasztalánál, de mindennap miséző atya úgy tartja, nem voltak ők hősök, csupán az volt a céljuk, hogy háromezer-ötszáz kilométerre az otthonuktól túléljék a poklot, ezért fogolytársaival megfogalmazták a túlélés szabályait. Az első és legfontosabb, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni, az csak gyengíti az embert. A második, hogy észre kell venni és tudatosan keresni az élet apró örömeit, mert Placid szerint „ez az élet művészete”. A harmadik, hogy bár „nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.” A negyedik szabály: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. „Mi, hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy ő is akarja a túlélésünket.”

A lágerben sem hagytak senkit panaszkodni, inkább a szakmájáról kezdték beszéltetni az elbírhatatlan terhek alatt roskadókat.

– A munkájáról mindenki szeret beszélni. Pulykatenyészet, méhészet, a gulág alatt annyi szakmát kitanultam, hogy csuda – mondta fülig érő szájjal egy 2008-as előadásában. Az életörömök felkutatására pedig versenyt rendeztek. – Az volt a Jani, aki a legtöbb örömöt felsorolta. Volt, hogy egy rabtárs egy nap alatt 17 örömöt gyűjtött – emlékezett vissza az atya. – Gyerekek, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és mondogattam magamban, hogy el ne felejtsem – idézte fel lelkesen rabtársa elbeszélését Placid atya, aki szerint a harmadik szabályt volt a legnehezebb betartani. Mert a politikai fogoly mindig ártatlannak érzi magát, akit a gazemberek megaláznak. Ilyen helyzetben kellett megmutatniuk, hogy különbek, mint a fogva tartóik. Sikerült is az erkölcsi győzelmet learatni, erre legjobb példa, amikor szabadulásuk után önként dolgoztak még öt napot csak azért, hogy a bútorgyári igazgató a harmadik negyedévi tervet teljesítve ne essen el prémiumától.

– A füle kettéállt a csodálkozástól. Ilyen még nem volt a Szovjetunió negyvenéves történetében! – mesélte nosztalgikus mosollyal a szája szélén. Mint elmondja: mindig arra törekedett, hogy a pillanatnyilag adott feladatot becsülettel teljesítse. – Nagy dolgokat nem tettem soha, de mindig hűséges maradtam édes magyar hazámhoz és a bencés rendhez, vagyis krisztusi hitemhez – vallja.

Felsorolhatatlanul sok példát tud mondani Placid atya a negyedik szabályra. Nekünk valóságos csodaként említette, hogy rabságának tíz évéből nyolcban minden áldott nap tudott misézni, elmondása szerint ez segített megtartania a derűt.

– Rájöttem, ha két pohár vizet megiszom elalvás előtt, akkor felébredek. Az ágyon hason fekve, pucéran, a poloskákat elzavarva miséztem éjjel kettő és három között – ez az a mondat, amelyik Placid atya minden előadásában elhangzik.

A százéves bencés tanárt 1989 óta jól ismerő Brückner Ákos Előd szerint a sorsát elfogadó, hivatásához hűséges Placid leleményessége sem mindennapi. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a halálkamrában is tudott a misézéshez elengedhetetlen ostyát és bor helyett szőlőlevet szerezni. A magyarországi bencés tanár kifigyelte, hogy egyik rabtársa nem fogadja el a napi – szójából, és nem búzából készült, így misézéshez nem alkalmas – négyszáz gramm kenyeret. Kiderült, hogy a rabtárs hithű zsidó, és jom kippur ünnepe előtt hat héttel nem ehet kovászos kenyeret. A moszkvai izraelita hitközség küldte neki a búzából készült keletlen kenyeret, az úgynevezett maceszt. Placid megkérte rabtársát, hogy szerezzen neki is. Meg is érkezett a két kiló szállítmány, így fordulhatott elő, hogy egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió lágerében a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézett. Placid atya a bor beszerzésével is bajban volt, az őröktől legfeljebb vodkát kaphatott volna. Egyik rabtársa, egy olasz jezsuita felvilágosította, hogy XII. Piusz pápa rendelete óta rendkívüli körülmények között nem szükséges a szentmiséhez kiérlelt bor, elég a szőlőlé is. A tádzsik, grúz, örmény fogolytársak csomagban kapott szőlőjének levét vagy a beáztatott mazsolából sajtolt értékes cseppeket használta hát. Áldoztatókelyhet esztergályosműhelyben eszkábáltak neki, az emlékbe hazahozott feszületet titokban négy teljes hónapig faragta egy kecskeméti rabtársa, terítőt pedig az ukránoktól kapott.

Placid atya nem győz hálát adni Istennek – ahogy ő mondja – csodálatos családi életéért. Szerinte harmonikus gyerekkorának köszönheti, hogy nem roppant össze a sok megpróbáltatásban. A svéd eredetű család 1714 óta él Magyarországon. A csatát vesztett svéd király pesti pihenőideje alatt ugyanis egyik katonája belázasodott. Albert Olofsson végül betegsége miatt lemaradt a király seregétől, és hazánkban ragadt, ide is nősült. A kecsketejen felnövekvő Károly (a későbbi Placid atya) édesapja pedáns tanárember volt, Münchenben tanult festészetet, majd az akkori műegyetem építész szakára hívták meg előadónak, ahol ábrázoló geometriát tanított, majd középiskolai tanár lett. Értékrendjéhez és elveihez a végsőkig ragaszkodott: a Tanácsköztársaság véres napjai alatt – dacolva az esetleges következményekkel – inkább varratott a lányának ruhát a kiutalt vörös zászló anyagából, mint hogy kitűzze azt a házukra.

Emlékei szerint már ötödikes korában „azt csiripelték a verebek”, hogy pap lesz, miután tizenhat és fél évesen főigazgatói engedéllyel leérettségizett, mégsem szerzetes akart lenni, hanem olyan bencés tanár, mint példaképei. Károly – később az apácai hivatást választó – nővére mellett nagyon gyorsan tanult, már négy és fél évesen letette az első elemi vizsgát. Elmondása szerint nem volt csodagyerek, csak nagyon könnyen fejébe szöktek az ismeretek. Mivel édesapja nem tűrte a protekciót, ezért nem kerülhetett be Károly abba az iskolába, ahol apja tanított; ilyen megfontolásból került a későbbi bencés tanár a budapesti bencés gimnáziumba.

– Pannonhalmán tudtam meg, hogy ezzel együtt szerzetes is leszek – mondja. Még nem töltötte be 17. életévét, amikor szerzetesnek állt. Hét év alatt elvégezte a teológiát, a tanárképző főiskolát, sőt még doktorált is. Bár utálta a németet, az akkori főapát kérésére magyar–német szakra kellett mennie. Nem beszélte jól a nyelvet, ezért Münchenbe küldték, ahol Hitler hatalomra jutása után militáns hangulat uralkodott az egyetemen: reverendája miatt le is köpték, és kutyákat uszítottak rá. Hogy megmeneküljön a némettanítástól, felvette, és el is végezte a bölcselet szakot is.

Felszentelése után, 1941-ben tábori lelkészként vonult be a hadseregbe; előbb a komáromi hadikórházban tartotta a lelket a sebesültekben, majd – mivel nem rejtette véka alá véleményét a szószéken sem – lefokozták és leszerelték.

– Mindig is lázadó szellem voltam, már a katonaságnál lefokoztak emiatt. Szerintem ha a szovjetek nem vonnak ki a forgalomból, Rákosi Mátyás biztosan felakasztatott volna – vallotta magáról az atya Ézsiás Erzsébet A hit pajzsa című könyvében.

Tanított Sopronban és Pápán, végül az 1945-ös orosz bevonulás után a budapesti Rigó utcai gimnáziumban. A háború után csatlakozott a kisgazdákhoz tartozó, Slachta Margit-féle Keresztény Női Táborhoz, ezért szálka lett a kiépülő új hatalom szemében is: a kommunisták elől rendje Pannonhalmán próbálta elbújtatni, itt érte utol 1946. június 5-én a sorsa két géppisztolyos fiatalember képében. Ők az ÁVH egyik elődszervezetének, az akkor már kommunista irányítás alatt álló Belügyminisztériumhoz tartozó PRO-nak – Politikai Rendészeti Osztálynak – az emberei voltak. Másnap már az Andrássy út 60.-ban vallatták, de itt még „csak” módjával verték Placidot. Édesanyjának írt levelében leginkább azt sajnálta, hogy szentmise és szentáldozás nélkül kell végigélnie a pünkösdöt, de, mint írta, „az ilyen nehéz eseményekben csiszolódik egész alázatossá és harmonikussá a lélek”. Miután sem itt, sem a Markó utcában nem tudták bevonni egy monstre összeesküvési koncepciós perbe, átadták a szovjeteknek.

Hadbíróság elé állították, antibolsevista propagandáért és terrorcselekményért tíz évre ítélték – ekkor indult hosszú útjára, a Moszkvától 900 kilométerre lévő brianszki erdőségek felé –, és ezzel együtt kezdődött útkeresése is, amíg Isten akaratát fürkészte önmagával kapcsolatban. De Isten, mint írta, nem sietett a tudomására hozni ezt, „mert neki rendelkezésére állt az örökkévalóság. Csak én vagyok ilyen percemberke, hogy azonnal tudni akarom a dolgokat.”

Mint fogalmazott, megvilágosodása még a gulág felé tartó útja elején, a sopronkőhidai szovjet börtönben kezdődött. Itt takarításra is befogták, de hagyták, hogy közben énekeljen; így tudta a szovjet őrök orra előtt – magyar nóták dallamára latinul énekelve – meggyóntatni a halálsoron raboskodókat, míg előttük súrolta a folyosót. Amikor elszedték a rabok ruháit, és a fertőtlenítőbe kerültek, egy halálsorról odakerült fiatalembertől megtudta: dalára megváltozott a légkör a halálkamrákban, a sorsukra várakozók pedig összesúgtak: milyen csodálatos az Isten! Az atya, mint írta, ekkor értette meg, hogy ez az Úristen akarata vele: az ő dolga lesz tartani a lelket fogolytársaiban. Ahogy megírta: „Ezért voltam a legboldogabb ember a Szovjetunióban, mert rám talált az én életfeladatom.”

Természetesen nem ő volt az első magyar és nem is az első egyházi rab a gulágon, hiszen a szovjetek már 1944 végétől elkezdték összefogdosni a civileket, vitték a németes nevűeket, a „hadifoglyokat”, a málenkij robotosokat. Egyházi emberek egyébként tábori lelkészként vagy önként a gyülekezetükkel tartva is kerültek fogságba – helyezi el Placid atya személyes sorsát a Szovjetunió felé zötykölődő rabok tengerében Stark Tamás történész. Az atya a magyar hatóságok után a Szmers – a szovjet kémelhárítás – kezei közé került, elsősorban a fiatalok körében végzett munkája miatt, és azzal a hullámmal együtt ítélték el, amelyet főként leventék alkottak, akik kapcsán a szovjetek attól tartottak, hogy partizánakciókkal akarják majd zavarni a megszállást. Őket – ahogy Placid atyát is – szovjet katonai bíróság ítélte el.

A kamaraerdei ügy néven elhíresült szovjetellenes szervezkedés vádlottai, Vág (Eredits) József jezsuita szerzetes, Olofsson Placid (k) bencés barát és Kölley (Köhler) György katolikus papnövendék a rendőrség Politikai Rendészeti Osztályán az Andrássy út 60.-ban 1946. június 12-én

Reverendájától megfosztva, ócska pufajkában hasogatta a fát ötvenezredmagával a hatalmas rengetegben, mínusz huszonöt fokban. A rabokat poloskák és tetvek kínozták a fekhelyükön, reggel hatkor keltek, hóban mosakodtak, negyven deka szójakenyéren és káposztalevesen éltek. Később furnérlemezből készült rádióládákat csiszolt, de ruhagyárban is megfordult. Nyolc évvel később, 1954-ben válthatott újra levelet édesanyjával. „Egyetlen értelme és tartalma, törvénye és boldogsága van az életnek, a mindent átölelő szeretet” – írta ekkor. Mindamellett, hogy a hitéletet is meg tudta szervezni valahogy a rabok között, bántódása nem esett soha emiatt. „Az Úristen nem engedte, hogy feljelentsenek” – összegezte könyvében. Mi több, egyszer karácsonyfát is sikerült állítania a rabokkal, annak örve alatt, hogy egy barakkparancsnok kislányának díszítik a január 1-jei orosz fenyőünnepre. Lakoma is került az asztalra: a barakkbeli harminc magyar kenyéradagjából csinált fokhagymával „kolbászt”, cukorral „süteményt”. Éneklésük, imádságuk annyira meghatotta a véletlenül rájuk nyitó ateista szovjet foglyot, hogy nem jelentette az „összeesküvést”, hanem azt mondta: „Hogy ti ilyen körülmények között, a hitetek alapján tudtok mosolyogni, ennél nagyobb istenérv nekem nem kell!”

Mint elmondja, sohasem jutott eszébe, hogy a Jóistent számonkérje bűneink és ostobaságaink miatt.

– Sokszor voltam a halál közelében, sokszor találkoztam emberi gonoszsággal, de azért Istent sohase hibáztattam, sokkal inkább a csodáit vettem észre – teszi hozzá.

Persze neki is volt búskomorabb időszaka: amikor Sztálin 1953-as halála után sem szabadult, egészen nekikeseredett: ez volt az első alkalom, hogy nemcsak köztörvényes, hanem politikai foglyokat is elengedtek; attól tartott, ha most nem szabadul, akkor soha. De lelke mélyén tudta: Isten segítségével túlélheti.

– A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió? – mondta később egy interjúban.

Bár talán a világon nem volt még akkora süllyesztője az emberi tehetségnek és tudásnak, mint a szovjet táborvilág, ahol százezerszámra raboskodtak értelmiségiek, művészek és tudósok, de szerepük még itt is nagyon fontos volt. Mint Placid írta, szellemileg sem hagyták magukat ellustulni a foglyok, a táborban az enyhülés éveiben színielőadást, irodalmi szemináriumot tartottak. Az apjától örökölt festői vénájának vette a legtöbb hasznát: az ukrán rabok lerajzolásáért megkapta a levesüket, az egyik lágerben a pékség vezetőjének halott kislányát rajzolta le fényképről; egy ruhagyárban pedig szabásmintákat rajzolhatott, tervezőmérnök lett, „inzsenyőr konstruktőr”. Még meg is süvegelték, ha spórolni tudott az anyaggal.

Egyszer majdnem rá is fázott erre a hírnevére: amikor a parancsnokság megtudta, hogy „portretyiszt”, azaz portréfestő, hevenyészett eszközeivel – kecskefarokból készült ecsettel, ablaküvegre kinyomott festékkel – le kellett mázolnia a táborparancsnokot és a tisztjeit. „Egész használható lett. Kínjában az ember mindent megtanul” – írta később. Ez utóbbi esetet a Magyar Nemzetnek példaként is emlegeti, amikor arról kérdezik, nem haragszik-e Istenre a gulágon átélt borzalmak miatt. De egyszer ennél sokkal hasznosabb barátságra is szert tett rajztudása révén: egy huszonháromszoros szovjet gyilkos kérte meg, hogy a tükre hátoldalára fessen valamit, viszonzásul pedig – egyebe nem lévén – azt mondta: ha bárki bántani akarná, csak szóljon neki.

– Így lett saját testőröm a lágerben… A négy őrtorony a golyószóróval kismiska volt ahhoz a védelemhez képest, amelyet én élveztem – mondja.

Az idő lassan pergett, de végül – mit ad isten – Fogolykiváltó Szűz Mária napján, 1955. szeptember 24-én hívatták, és aláíratták vele a repatriálását. Rabtársaival megható módon búcsúztak a tábortól: színpadot ácsoltak az ebédlőben, és fergeteges hangversenyt adtak a meghívott parancsnokságnak és családtagjaiknak. Másfél hónappal később indult el végül velük a szerelvény, november 20-án érkezett meg Nyíregyházára a transzport. Amikor húsz forinttal és egy vonatjeggyel – ennyi járt tízévnyi kényszermunkájukért – útjukra bocsátották őket, furcsán érezték magukat: se farkaskutya, se géppisztolyos őr, hogyan lehet így élni?

Haza is csak óvatosan ment: nem akart nyolcvanéves szívbeteg édesanyjához éjnek évadján bezörgetni. Végül egy rabtársa készítette elő a terepet, lelkileg felvértezve az idős asszonyt sokak által halottnak hitt fia viszontlátására. Így másnap reggel együtt látogatták meg az Ulászló utcai kápolnát – a hívők szeme sem maradt szárazon.

Hitét és akaratát acélossá edzették a szovjet rabság évei, hiszen tudta: „Nekem nem lehetett összeroppannom, mert akkor ott a kereszténység roppant volna össze.” Hiába nyomta rá a papírjaira igazságtalanul a 876-os, nép ellensége pecsétet a szovjet hadbíróság, Placid a gulágon is megőrizte belső tartását, ahogy ő fogalmaz: „Azt, hogy felszentelt pap vagyok, nem tudták levakarni rólam.”

– Minden diktatúrának a legnagyobb bánata és baja az az ember, akinek belső tartása van. Placid atyának belső tartása van akkor is, ha eltörik a combcsontja, és kerekesszékbe kerül – mondja Téglásy Ferenc, aki 52 éve ismeri a bencés papot.

Téglásy nem kevesebbet köszönhet a most százéves barátjának, mint hogy visszavezette az egyházba, és minden megpróbáltatásában igyekezett őt segíteni. Ahogy Téglásy fogalmaz, küldetésének érezte, hogy Placid szavait és lényét valamilyen módon eljuttassa másokhoz, így ötven óránál is több televíziós tartalmat készített az atyáról, most is egy felvételen dolgozik. Mint fogalmaz, ilyenkor újra és újra tudatosul benne, hogy Placid atya mennyire sokrétű, mennyi mindent tett, és mekkora lelki-szellemi gazdagságot képvisel.

Szavai mögött óriási teljesítmény van, hiteles, soha nem bújt semmilyen ideológia mögé; Téglásy Ferenc szerint ez Placid atya népszerűségének titka. A lapnak nyilatkozó Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát úgy látja, a bencés tanár népszerűsége magával ragadó, szuggesztív személyiségében rejlik. Még két évvel ezelőtt is, amikor mikrofon nélkül tartott lelkigyakorlatot, a pannonhalmi bencés diákok a szívükbe fogadták az atyát.

– Hihetetlenül energikus, intelligens, eleven és derűs. Másokat is bátorítani tud, és amit jónak lát, azt keresztül tudja vinni – ilyennek látja a főapát a nála harminc évvel idősebb Placid atyát, akire szinte bátyjaként tekintett a rendi körben.

Placid atya hivatásáért élő ember, aki nemcsak a gulágon, de onnan hazatérve, a fűrészgép mellett és mosodavezetőként is megtalálta küldetését. Segédmunkásnak kellett állnia, hiszen – Várszegi Asztrik szavaival – politikailag stigmatizált volt: nem kaphatott sem rendi, sem tanári munkakört. Így hát elöljárói kívánságára a rend tagjaként Budapesten maradt, és édesanyját gondozta.

Saját elhatározásából nem is maradt az egyházi élet közelében, mondván, nem akar részt venni az Állami Egyházügyi Hivatalon (ÁEH) keresztül a párt által irányított egyház életében. Az ÁEH keretein belül a pártállam számára megbízhatatlan egyházi kulcsszereplőket – ha szerencséjük volt – vidéki plébániákon dugták el, és azokat helyezték előtérbe, akik például a szovjet mintára létrehozott békepapi mozgalomban részt vettek: ők legjobb esetben csak tehetségtelen, illetve kényszerrel vagy előnyökkel befolyásolható emberek voltak, mások viszont ténylegesen segítették a vallásgyakorlás üldözését, és kiszolgálták a rendszert. Placidot is megkörnyékezték: tíz évvel hazatérése után megcsillantották a reményt, hogy korábbi, tanári pályával kapcsolatban dédelgetett álma valóra válhat. Bölcseletet taníthatott volna Pannonhalmán, de hiába adjusztálták órákig egy kihallgatáson a belügyesek, nem tudták rávenni, hogy társaira terhelő dolgot mondjon.

Hasonlóképpen mondott nemet azoknak is, akik 1956. november 2-án keresték meg azzal, hogy vegyen részt a katolikusok alakuló pártjában, hogy ne minden helyet a protestánsok foglaljanak el. Placid rájuk pirított: „Most ez a legfőbb problémátok, amikor az ország jövőjéről van szó?” Szerencséje volt, hogy sarkon fordult és eljött, mert mint írta: ha rákerült volna a listájukra, letartóztatás és további börtönélet várt volna rá.

Nem keseredett el, hogy nem taníthat, civil munkát vállalt, beállt a fűrészgép mellé.

Azonban hiába volt gulágosként és egyháziként többszörösen megbélyegzett, és hiába kezdte minden munkahelyén azzal, hogy ezekről be is számolt főnökeinek, sosem olvadt bele a szürke tömegbe, mindig kiemelkedett. A pesterzsébeti ládagyárban is hamar betanított munkás lett, két beosztott segédmunkással. Miután a fűrészgép félig levágta az egyik ujját, az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetben (ORFI) lett előbb betegszállító, majd mosodavezető, közben önszorgalomból német szakkönyvekből képezte magát, letette a művezetői vizsgát. Sőt még az Egészségügyi Minisztérium műszaki tanácsába is meghívták, őt akarták megbízni a Kútvölgyi úti pártkórház mosodájának felújításával, bár ez technikai problémák miatt végül nem valósult meg.

Később a Korányi tbc-szanatórium mosodáját vezette, innen ment nyugdíjba 1977-ben. Beosztottai szerették, mert nagyon emberségesen szervezte meg a munkát, és tekintettel volt rájuk. A kórházban emellett módja volt titokban gyakorolni a hivatását: a betegek szentségét adta fel pár vallásos főorvos kérésére, de emiatt sosem esett bántódása, soha senki sem jelentette fel.

Nyugdíj után minden energiáját lelkipásztori szolgálatra fordította, ám a nyolcvanas évek elejéig még ezt sem végezhette törvényesen, csak megtűrten. A Szent Imre-templom plébánosa ebben az időben – ahogy a pannonhalmi főapát fogalmaz – „csendes együttműködőnek” hívta meg. Később már celebrálhatott szentmisét önállóan is, és gyóntathatott.

Várszegi Asztrik, miután 1991-ben pannonhalmi főapát lett, lelkiismereti kötelességének érezte, hogy a szétszóratásban élő rendtársait összegyűjtse. Placid atyát felkeresve azonban azt mondta, hagyja, hogy áldásos tevékenységét Budapesten folytassa, de ha „leesik a lábáról”, és megbetegszik, akkor haza kell vinnie Pannonhalmára, mert Budapesten nem tudja ápolni.

– Azt válaszolta huncutul, hogy akkor megígéri, jó lesz, és nem lesz beteg – meséli mosolyogva a pannonhalmi elöljáró.

Öt évvel ezelőtt azonban az ágyról leesve eltört a combcsontja, kerekesszékbe kényszerült. Mégsem ment Pannonhalmára, a fővárosban maradt édesanyja egykori lakásában, itt gondozza a Kárpátaljáról származó fizika–matematika szakos tanár, aki rokonságán keresztül ismerte meg a százéves atyát.

– Lehet, hogy Placid atya már távozott volna az élők sorából, ha Pákh György azzal a szívós, tapintatos betegápolásával nem tartja itt – méltatja az atya gondozóját a pannonhalmi főapát.

– Olyan precizitással, olyan áldozatkészséggel ápolja, amilyet én még életemben nem láttam, de még elképzelni sem tudtam – erősíti meg Várszegi véleményét Téglásy Ferenc, aki szerint Pákh nemcsak azt érzi hivatásának, hogy mentőangyalaként karjában vigye lakótársát, hanem azt is, hogy távol tartsa tőle azokat, akik szerinte csak afféle katasztrófaturistaként látogatnák meg, és állapotán szörnyülködnének. – Ha Placid atyára valami érvényes, akkor az éppen nem az elesettség – fogalmaz. A lap is csak Pákh közvetítésével, levélben tehettük fel kérdéseinket az atyának, mert most minden erejét az ünnepi szentmisére kell fordítania.

Elképesztő, mennyire erős, derűs, hihetetlen, hogy százévesen így tud prédikálni – ez volt az első gondolatom, miután meghallgattam az atya novemberi beszédét - fogalmaz a Magyar Nemzet cikkírója.

– El sem tudja képzelni, hogy mekkora felkészítés van emögött – árulja el Téglásy, hozzátéve, hogy Pákh és az orvosok közös munkája, hogy Placid így szólhatott a hívekhez. A mindennapokban az íróasztalától az ágyig eljutnia kísérettel támogatva is óriási küzdelem. Betegségét mégis hihetetlen erővel, türelemmel viseli. Téglásy szerint gyengeségében is folyton azt keresi, mit tehet a másik emberért. Szellemileg a mai napig rendkívül friss, nyitott a világra, rendszeresen olvassa a napilapokat.

Optimizmusa a mai napig töretlen, vallja, hogy a keresztény tanítások a huszonegyedik században is tökéletesen érvényesek.

– Igaz, hogy ma sem egyszerű az élet magyar hazánkban, de aki jövőt akar, annak becsülettel dolgoznia kell. Örökké csak másokat kritizálni nem lehet. Iparkodom sokat imádkozni édes magyar hazám felelős vezetőiért, hogy megtalálják a helyes utat ebben a zűrzavaros világban – feleli, amikor erről kérdezik.

– Rendkívül hálás vagyok Placid atyának sok mindenért, de a rendjéhez való hűségét nem tudom eléggé méltatni – emeli ki Várszegi Asztrik. A pannonhalmi főapát szerint ahogy az imádságról sem beszélni kell, hanem csinálni, ahogy a munkáról sem elmélkedni kell, hanem hozzáfogni, úgy Placid atyáról is lehetne zengedezni, meg köteteket írni anélkül, hogy szentté akarnánk avatni – az ugye nem a mi feladatunk –, de aki egyszer is találkozik vele, bátorságot, hitet, lelkesedést és gyógyulást kap tőle. Placid atya nekünk adott nyilatkozata utolsó szavaival is az emberekhez fordult. Azt mondja: sohase volt könnyű a keresztény tanítást megélni, de Jézus Krisztus nem kényelmes életet hozott, hanem küzdelmet és örök boldogságot.

Nos, ez utóbbit kívánja mindenkinek ő, a százesztendős Placid atya.

(MNO nyomán)

Kapcsolódó: Terrorizmusért ítélték el, ma sem érti, miért felszabadítók a szovjetek - Placid atya 100 éves