A tucatfilmek korát éljük. Minden tekintetben. Persze "a gyémánt 40 éve is ritkább volt a kavicsnál", de a megfelelően tálalt és megfelelő minőségű új ötletek, vagy úgy általában az új ötletek hiánya a filmipart sem kerülte el. Tucatfilmeket vagy éppen sokszor indokolatlan "felújításokat", újragondolásokat, melyek többször magát az eredeti alapanyagot gyalázzák meg, persze rengeteget kapunk, ezekért sokszor elég csak a Netflixre fellátogatni, moziba sem kell elmenni. Az elmúlt pár hónapban azonban – csak, hogy valami pozitívat is említsek végre – többször értek kellemes meglepetések, ami a frissen moziba küldött filmeket illeti. Horrorkedvelőként állítom, hogy a Mosolyogj is köztük van.
Manapság egyre inkább trenddé vált, hogy a bevétel maximalizálása mellett próbáljuk mindig mindenhol megúszósra venni a figurát, ne "terheljük túl" a közönség agyát, mert a végén még zavarba hozzuk őket, és manapság túl sokat agyalni amúgy sem trendi. A másik oldalról pedig a közönség egy markáns része – maradva a példánál – azért néz filmeket, hogy kikapcsoljon, ennél többet nem vár el egy alkotástól sem. Még szerencse, hogy ebbe a trendbe nem minden rendező hajlandó belesimulni, és kisebb-nagyobb mértékben mernek kockáztatni, túllépni a komfortzónán. Véleményem szerint pont ebben a meglepetésszerű kockáztatásban van a Mosolyogj sikerének titka is, amely egyszersmind jelzi, hogy van igény a komolyabban vehető filmekre is. Parker Finn pedig remekül megtalálta az arany középutat. Nem a gordiuszi csomót kell megoldanunk, ugyanakkor a történet az arra fogékonyak agyában jóval értékesebb gondolatsort indíthat el annál, semmint hogy csak simán megijedjünk a jumpscare-ektől, s teszi mindezt úgy, hogy nem rágja az ember szájába ezeket a gondolatokat.
 Forrás: IMDb |
Dr. Rose Cotter, a munkamániás kórházi pszichiáter saját korábbi traumái ellenére – vagy éppen azért – súlyos lelki betegeken próbál segíteni az élete túlnyomó részében. Egyik nap aztán tanúja lesz – a film egyetlen képkockájával is jól érzékelteti, hogy a munkamániája miatt – egy páciensével történt szürreális, félelmetes esetnek, ahol az illető vigyorral az arcán elvágja a saját nyakát. Rose-t meglehetősen traumatizálja az eset, főleg, hogy a páciense előtte arról beszélt, hogy valamiféle gonosz lény üldözi őt, aki képes alakot váltani, és lassan az őrületbe kergeti. Ezt a pszichiáter érthető módon először nem akarja elhinni, mígnem a saját torkát elvágó szerencsétlen halálát követően Rose-zal is furcsa (kövezzenek meg, de a születésnapi jelenet ajándékozós pontjánál, a végtelen szürrealizmus miatt, én például nevettem) megmagyarázhatatlan dolgok kezdenek történni.
Ezen a ponton szeretném leszögezni, hogy a továbbiakban – az érthetőség kedvéért – kénytelen leszek a filmből egy-egy kisebb történést, eseményt kiragadni, amely spoilernek minősülhet, így aki nem látta a filmet, és erre érzékeny, az itt még "visszafordulhat".
Noha a filmről, ha csak a trailer vagy az alapfelütés alapján ítélkezünk, egészen nyugodtan beállhatna a trash horrorok egyre népesebb táborába, a tinihorror kifejezést csak azért nem használom, mert az már az ajánlóból is kiderül, hogy ebben az esetben nem "fiatal felnőttek" a főszereplők. A démoni mosoly alapján pedig már felületesen rokoníthatnám is a 2018-as Felelsz vagy mersz című tinihorrorral, amely lényegében minden általam eddig ismertetett negatívumot magában hordoz, anno én mégsem tudtam rá haragudni, és a lehetőségekhez képest egészen jól elvoltam vele. A Mosolyogj persze egészen más liga. A trailer alapján nem gondolnánk, de itt egészen másról van szó, mint egymásra halmozott jumpscare-ekről, sebtében összetákolt történetről, olcsó ijesztgetésekről.
A Kate-tel történő megmagyarázhatatlan dolgok mögött egy rejtélyes entitás áll, hogy kit és mi alapján választ ki áldozatként, nagyjából a film felénél választ kapunk rá. Sokat egyébként erről a sötét erőről, démoni lényről nem tudunk meg, amely miatt egyrészt nekem a Valami követ című 2014-es pszichológiai horrorfilm ugrott be, amely anno engem nagyon megfogott, viszont ez a túlzott, érthetetlen rejtélyesség a gonosz kilétét illetően már akkor is zavart, és ez most, 8 év távlatából sem változott a Mosolyogj esetében. Amit azonban tudni lehet, az az alakváltás képessége, és az a félelmetes, torz vigyor, amellyel az említett film eleji páciens is meghal.
Valószínűleg nem vagyok vele egyedül, hogy ez az úgynevezett mosoly messze a legfélelmetesebb eleme a filmnek. Az emberi (?) mosoly, amely önmagában egy pozitív dolog, itt mégis félelmetesen ördögi és gonosz. A főszereplő, Kate, ezzel párhuzamosan szabályos metamorfózison megy keresztül, amelyet elképesztően jól ábrázolnak, amelyhez persze kellett a Rose-t játszó Sosie Bacon tehetsége is. Pár nap leforgása alatt a munkamániás, a túlvilági dolgok iránt minden bizonnyal minimum szkeptikus pszichiáterből első látszatra egy zavarodott, őrültség jeleit mutató, a társadalom peremére taszított nő lesz, mialatt felszínre kerülnek Kate gyerekkori traumái is, hogy aztán jelenlegi emberi kapcsolatai is – egy kivételével – kártyavárként omoljanak össze. Mindezek ellenére egyébként Rose nem várja ölbe tett kézzel a csúnya véget, kezdeményező, és mindent megtesz, hogy rájöjjön, mi törheti meg az átkot. Ez nem túl gyakori jelenség, és rendkívül szimpatikussá teszi a karaktert.
A Mosolyogjban a jumpscare-ek sem sokszor kiszámíthatóak, de az igazi ereje egyértelműen az atmoszférában van. A démoni, torz mosoly, Kate folyamatos leépülése, vagy a konfliktus által teremtett paranoid szituációk az amúgy is sötét tónusú filmet még nyugtalanítóbbá és rettenetesen nyomasztóvá teszik, így amitől ténylegesen rettegünk majd, az maga a főszereplő életének teljes eltorzulása és az azt kísérő bizarr történések, jelenetek.
De a nyomasztó atmoszférán túl mi az, ami miatt a Mosolyogj kiemelkedik a mezőnyből? Történetesen az, hogy remekül reflektál korunk problémáira és rákfenéire. Milyen sötét szándékok húzódhatnak meg egy emberi mosoly mögött, amely papíron egy kedves gesztus a másik embertársunk felé? Esetleg milyen titkokat, fájdalmat rejteget, hiszen a valódi érzelmek elrejtésében a 21. századi ember verhetetlen? A faramuci vigyor, amellyel az arcán a film eleji páciens is elhalálozik, kiváló szimbolikája lehet a belső ürességnek, miközben az illető a külvilág felé erőltetett mosollyal mégis azt bizonygatja, hogy "boldog".
Apropó, emberi kapcsolatok! Ahogy Kate élete folyamatosan összeomlik, egy személy kivételével mindenki magára hagyja – még a saját húga is – pedig nyilvánvaló és látható jelei vannak, hogy a pszichiáter komoly problémával küzd, ehhez még azt sem muszáj elhinni, hogy természetfeletti okai vannak a leépülésének. Amint nem a jól megszokott, kitaposott mederben halad az életük, Kate-et még a saját jegyese is otthagyja, amely kiváló lenyomata a 21. századi kiüresedett, jelentéktelen párkapcsolatoknak, amely annyira jellemző manapság.
Amit tehát kínál a Mosolyogj, az egy rendkívül sötét tónusú és nyomasztó lélektani horrorfilm (minimális humorral fűszerezve, ami meglepő módon jól áll neki), amely többet mer vállalni a futószalagon érkező horrorfilmeknél, ezért cserébe viszont kellő komolyságú befogadást vár a közönségétől (ez az én turnusom alatt sem mindenkinek sikerült, de ebbe inkább nem mennék bele, mert hamar átváltana az elemzés vége válogatott szidalmazásokba és káromkodásokba). Minden működik benne, ami a horrort horrorrá teszi, de emögött egy mélyebb mondanivaló is meghúzódik, amely az arany középutat járja be: nem szájbarágós, de nem is annyira elvont, hogy az embernek elmenjen a kedve a mélyebb tartalom feldolgozásától és megértésétől. Több hasonló filmre lenne szükség 2022-ben.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
További filmelemzések és filmajánlók:
