Augusztus 25-én - az időközben betiltott -, Magyar Gárda megalakulásának ötödik évfordulóján, megemlékező nagygyűlést terveztek a Hősök terére. Nem véletlen, hogy a rendőrség szerette volna betiltani a gyűlést, tartva attól, hogy az esetleg sokezres tömeg szerintük bonyodalmakat is okozhatna. Végülis a bíróság engedélyezte a felvonulást és megemlékezést, mert, ha a homokosok és szexuálisan aberráltak ízléstelen, magamutogató vonulását engedélyezték, nincs indok a volt gárdisták vonulásának betiltására.
Lelki szemeim előtt megjelent a több ezer esküt tett volt gárdista, ha nem is egyenruhában, de egységesen fehér ingben, hozzátartozókkal, barátokkal és sok ezer nemzeti érzésű szimpatizánssal megtöltve a teret, ezzel erőt mutatva, az egyre jobban elszemtelenkedő és pimasz posztkommunistáknak és liberális kozmopolita társaiknak.
Magam is jó korán indultam a Hősök terére, hogy a szónoki emelvény közelében sikerüljön helyet foglalnom és semmit ne mulasszak el a felemelő gyűlésből.
A környéket csak gyalog lehetett megközelíteni, mert a rendőrség minden utat elzárt a forgalom elől, még a tömegközlekedési járműveket is elterelték. A környező utcákban több tucat rendőrautó és riadókocsi volt készültségben. Ezt örömmel láttam, mert éreztem, hogy tartanak ettől a jobboldali demonstrációtól.
Akkor ért a döbbent meglepetés, amikor a térre értem. Alig kétszáz gárdista sorakozott fel és nem sokkal több volt a körülöttük álló "tömeg" sem. Ezt még az sem indokolta, hogy több mint 30 fok feletti hőség volt.
A megemlékezés után bánatos szívvel mentem haza, mert éreztem, hogy a baloldal fellélegzett és diadalmámorban veszi tudomásul a jobboldal gyengeségét, ami a megjelentek számában volt érzékelhető.
Ez a következő napokban és hetekben mutatkozott meg, mert a tv-ben, rádióban és a sajtóban, naponta, sorozatban jelennek meg a "magabiztos" nyilatkozatok a baloldal erősödéséről, az összefogásról és biztosra jósolják győzelmüket az 2014-es választásokon. Már csak a lehetséges miniszterelnök személye körül folyik a találgatás.
A közelmúltban a „független bíróság” elutasította azt a javaslatot, hogy azt az ügyészt, Máltsik Györgyöt, aki a 18. évét még be nem töltött Mansfeld Pétert kötélre juttatta, vonják felelősségre, mint a Kádári megtorlás egyik fő hóhérát.
Minden jóérzésű embert felháborított ez az arcátlan ítélet és a Jobbik szeptember 28-ra tüntető felvonulást hirdetett a gyilkos ügyész és a tömeggyilkos, az akkori belügyminiszter, Biszku Béla háza elé, akik a „rendszerváltás” után 23 évvel és a választófülkék forradalma után 2 és fél évvel is kiemelt nyugdíjjal és luxuskörülmények között élik nyugodt öregségüket.
Elhatároztam, hogy én is feltétlenül részt veszek a felvonuláson, abban a reményben, hogy találkozom ott Blaski Józseffel, a Mansfeld-per másodrendű vádlottjával, akivel hosszú hónapokat töltöttek egy zárkában a Gyűjtőfogházban. Ott ismertem meg Mansfeld Péter igaz történetét és úgy éreztem, hogy tartozom a történelemnek azzal, hogy e bátor fiatal gyilkosa ellen én is részt vegyek a tüntetésen.
Mivel a hosszú vonulásra (kb. 5-6 km), koromnál fogva nem mertem vállalkozni, úgy döntöttem, hogy félúton, a Török utcánál csatlakozok a felvonulókhoz.
18 órára értem a szervezők által megjelölt helyre, ahol egy lelkes hölgy már ott tartózkodott, akit látásból már ismertem, mert minden jelentősebb nemzeti megmozduláson jelen volt. Szomorúan állapítottuk meg, hogy csak ketten vagyunk, pedig a tüntetés fél 6-kor kezdődött a Várban és úgy gondoltuk, hogy a menetnek lassan ide kell érnie.
Azonban semmi mozgást nem érzékeltünk, de lassan kezdtek gyülekezni a hozzánk hasonló szándékkal érkezők és pillanatok alatt 70-80 ember gyűlt össze. fél 7 után azonban már többen türelmetlenkedni kezdtek, hogy mi az oka a késésnek? Magam is elbizonytalanodtam. Arra gondoltam, mi lesz, ha most is olyan csalódásban lesz részünk, mint egy hónappal előbb és csak néhány száz tüntető jelenik meg? Ekkor egy szirénázó rendőrautó és két motoros rendőr érkezett a Margit körúton a Széna tér felől és elkezdte a közlekedési lámpák helyett a forgalom irányítását. A távolban pedig feltűnt a vonulást irányító és biztosító rendőrautó villogó fénye és mögötte a zászlókkal és transzparensekkel felvonuló menet. A Margit körúton leállt a forgalom - csúcsidőben - és „miénk volt az utca!"
Az örömtől repesett a szívem, mert nem százak, de hosszú sorokban több ezer tüntető vonult fel forradalmi jelszavakat skandálva és feliratos táblákkal adva nyomatékot követeléseinknek, hogy az 1956 utáni megtorlás bűnöseit vonják felelősségre.
Jóleső érzés volt látni, hogy nemcsak a Jobbik zászlói, hanem több nemzeti elkötelezettségű szervezet táblái is láthatók a felvonuláson. Mikor feltűnt kis szervezetünknek az „56-os Antibolsevista Szövetségnek" a transzparense, én is beálltam a sorba, hogy részese lehessek a felvonulásnak, ami végig a legnagyobb rendben és fegyelmezetten, öntudatos erőt mutatva vonult végig a fél városon.
Az útvonalat biztosító, valamint a menet elején és végén vonuló rendőrökkel egyetlen szóváltás sem történt. Úgy éreztem, hogy a „rend őrei” legtöbben, lélekben egyetértettek velünk. Eszembe jutottak az 1956. október 23-át követő napok, amikor a rendőrök nemcsak passzívan szemlélték az eseményeket, hanem sokan átadták fegyvereiket a felkelőknek és többen részt is vettek a szabadságharcban, amiért el is lettek ítélve.
Ez a vonulás megmutatott valamit a nemzeti erők erejéről, egységéről és ez előreveti árnyékát annak, hogy október 23-án, az 50. évfordulóhoz hasonló nagyszámú felvonuló fogja ünnepelni a forradalom évfordulóját.
Szalay Róbert
történelemtanár
történelemtanár
