Elmebeteg országban élünk. Pontosabban elmebeteg közéleti és társadalmi kapcsolatrendszerekkel átszőtt országban. Jelen írásomban a kór egyetlen területére fókuszálok: a közszférában történő állásbetöltések napi gyakorlatára.
 |
Bízvást kijelenthetjük, hogy e téren a tömeggyilkos Kádár rezsimjének ideológiai alapon történő kontraszelekciós módszereihez képest semmi nem változott. Közismert – ám fiatalabb olvasóink kedvéért felelevenítem –, miszerint akkortájt elegendő volt egy főelvtársi telefon ahhoz, hogy valakit kirúgjanak vagy áthelyezzenek a munkahelyéről, és egy éjsötét, párthű seggfejet vezető pozícióba katapultáljanak. A társadalmat a „fortélyos félelem” igazgatta, még ha a kifejezést szegény József Attila a Horthy-korszak viszonyaira alkalmazta is. Ha élne, ma még több joggal érvényesíthetné.
Ám, ami 1990 után következett, az még a kádári hétköznapi aljasságokat is felülmúlta-felülmúlja. Permanensen a tudásalapú, versenyképes szakmaiságról pofáznak nekünk holmi idióta paraziták naphosszat. Ehhez képest a közszférában történő elhelyezkedéskor minden latba esik, kivéve a szakmai tudást. A (kontra)szelekció kizárólag a politikai megbízhatóság és híresztelések alapján történik. Afféle állatorvosi lóként mindez leginkább a pedagóguspályát illetően érhető tetten. Akárcsak a megboldogult Csermanek elvtárs korában, ma is a kizárólagos és egyedül meghatározó szempont egy humán szakos tanár alkalmazásánál, hogy úgymond szélsőséges-e vagy polkorrekt. Amennyiben szélsőségesnek „stigmatizálják”, minden kapu bezárul előtte, bármilyen szakmai tudással rendelkezik. S persze, az efféle „szélsőséges-sztorikat” a helybéli szájhagyomány tovább színezi, s olyan abszurd történetekkel egészíti ki, amelyek legfőbb célja, hogy morálisan, emberi méltóságában is lejárassák és ellehetetlenítsék a célszemélyt.
Azonban a fentieket illetően néhány kardinális kérdés óhatatlanul felmerül. Először is: mi köze van a pedagógus politikai-ideológiai meggyőződésének ahhoz, hogy betölthet egy állást vagy nem? Normális államban az ég egy adta világon semmi, különösen, ha történetesen egy legálisan működő párt tagja, és semmilyen bűncselekményt nem követett el, rendelkezik erkölcsi bizonyítvánnyal. Természetesen ez expressis verbis nincsen ilyen formában semmilyen magyarországi jogszabályban leírva, s a hazug rendszer még hazugabb döntéshozói tagadják is a létét – tehát mégis igaz –, azonban ugyanolyan létező napi metódus, miként a Kádár-rezsimben íratlan törvény volt az, miszerint egy tanár nem járhat templomba. Aki ennek ellenére ritkán megtette, folyamatos lelki és egzisztenciális terrornak és zaklatásnak vetették alá.
A másik alapkérdés úgy hangzik, hogy amennyiben esetleg a munkára jelentkező korábbi életében mégis elkövetett valami erkölcsi vagy jogi normába ütköző cselekedetet, akkor ezt a személyt már nem illeti meg annak a lehetősége, hogy bizonyítson saját szakmai tudását illetően? Hiszen még a köztörvényes bűnözőnek is kijár az ártatlanság vélelmének joga a jogerős ítéletig, szabadulása után pedig az újrakezdés lehetőségének perspektívája. Az orwelli tébolydában – Magyarországon – azonban íratlan szabály: az a jó pedagógus, aki belesimul a szürke polkorrektség amorf masszájába, szervilisen kiszolgálja a mindenkori hatalom ostoba urainak hülyébbnél hülyébb elvárásait, s bólogat azok ökörségeire, miközben gondolataiban a pokol kilencedik bugyrának fenekére kívánja ezt a debil kreténcsordát.
A legsúlyosabb probléma esetünkben azonban az, hogy egy állás betöltésekor és a jelölt személyének mérlegelésekor hogyan lehet híresztelésekre, konfabuláció szülte hazugságokra és közönséges, aljas rágalmakra hagyatkozni? Hiszen ezen az alapon egyetlen munkavállalót sem lehetne a mai Magyarországon alkalmazni azon nyilvánvaló okból, hogy nálunk nemzetkarakterológiai jelenség az irigység, féltékenység, a másik lejáratására és besározására irányuló alantas törekvés. Noha ismétlem: ezen ne csodálkozzunk, hiszen Magyarországon élünk, de épp az efféle társadalom-lélektani jelenségek miatt (is) pusztul, rohad és amortizálódik itt minden immár negyed század óta. S e jelenségnek logikus – miként a fényt kísérő árnyék – következménye az általános kontraszelekció, a fiatalok és nagy tudással rendelkezők menekülése, valóságos exodusa szülőföldjükről, átadva a terepet így azoknak a korrupt, buta és tudatlan gazembereknek, akik ilyen feneketlen, a történelemben még soha nem látott Mariana-árok mélységbe taszították hazánkat. A másik következmény még inkább elkeserítő és tragikus: a fentebb vázolt helyzetben – csak a közszférát, illetve a pedagógus társadalmat tekintve – tíz- és százezrek vergődnek, de egyrészt nincs lehetőségük a médiában való megjelenésre, másrészt, ha lenne is, félnek, rettegnek, nem merik arcukat és nevüket adni véleményükhöz, sőt meg sem merik azt fogalmazni. Akár a Rákosi-korszakban. Sajnálatos, hogy a korabeli vicc ma is aktuális, miszerint az üzemi párttitkár megkérdezi Kovács elvtársat, hogy miért nem szól soha hozzá egyetlen kérdéshez sem a párttaggyűléseken. – Talán nincs véleménye? – tudakolja a pártember. Mire ezt a választ kapja: - De van, titkár elvtárs, csak nem értek egyet vele.
S végezetül: e sorok írója mélységesen átérzi a fentebb említett tízezrek élethelyzetét, hiszen kerek egy hónap leforgása alatt két pályázatát utasították el, noha hiteles forrásból tudja, hogy szakmailag messze a legalkalmasabb volt, azonban „szélsőséges” politikai nézetei miatt eleve kizárt volt annak a lehetősége, hogy alkalmazzák. Megtoldva az „érveket” közönséges hazugságokkal, konfabulációkkal és rágalmazó tényállításokkal. A háttérben egy unatkozó, kielégítetlen és „öregecskedő” elvtársnő és korrupt cimborái állottak, akiknek a jelek szerint az élet már nem sok értelmet és gyönyört tartogat. A második eset különösen és tipikusan jelenkori és durva volt: a holtbiztosra ígért állást a munkába állás tervezett napján mondták vissza, mert előzőleg érkezett az intézményvezetőhöz egy telefonhívás, miszerint alaposan meggondolandó, hogy az iskola hírnevének öregbítése végett egy efféle szélsőséges személy alkalmazható-e. Mint ama daliás, bolsevikcinóber elvtársi időkben. Nos, ez az a bagázs, amely 2008 szeptemberében a Néphazugságban már próbált megtámadni egy Kácsor Zsolt firkász által írt összeállításban, de miként akkor, ezúttal is alaposan mellélőttek az elvtársak: sajnálattal közlöm ezzel az Untermensch-bandával, hogy van állásom. Nos, erre mit léptek?
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó:
