A dilemmában magam is érintett vagyok. Nem lévén liberális demokrata, mégis egy „demokratikus” úton parlamentbe választott párt, a Jobbik tagjaként, s egy helyi szervezetének elnökeként tevékenykedem. Ezen minőségemben azért „kampányolok”, hogy pártunk a 2014-es választásokon minél nagyobb szavazati aránnyal jusson be az Országházba. Természetesen bajtársainkkal együtt a 2/3-os jobbikos többségért küzdünk; ami szinte már „egyeduralmat” jelentene (ahogyan napjainkban a Fideszé is az). Sajnos azonban félő, hogy a társadalmi tudat homálya miatt erre meglehetősen csekélyeknek tűnnek esélyeink. Ám aki magasra tör, az annál jobban közelíti meg célját, minél magasabbra tette a mércét!
Számtalan, demokráciát tagadó, nemzeti radikális testvérünk támad bennünket azzal, hogy e tekintetben megalkuvók vagyunk, feleslegesen, értelmetlenül, s a győzelem esélye nélkül vállaltuk a parlamenti küzdelmet a hatalomért, noha nem hiszünk a liberális demokrácia intézményrendszerében. Érdekes, hogy hasonló érveléssel támadnak bennünket a balliberális és jobbliberális médiában is: ellentmondásnak látják, hogy demokráciakritikánk ellenére részt veszünk a demokratikus választásokon; vagy például, hogy unióellenességünk ellenére küldötteink benn ülnek az uniós parlamentben, és mindezért még fizetést is elfogadnak. Pedig nincs ebben semmiféle ellentmondás! A demokrácia állítólag népképviselet, melyben a nép demokráciakritikus érveinek felvetése éppúgy beletartozik. A közjogi struktúrákat a társadalomnak kellene létrehoznia, de egyben átalakítania is, ha a többség ezt akarja. A demokráciának többek közt demokratikus joga korlátoznia is önmagát! A munkáért pedig a mindenkori ellenzéknek is fizetés jár, a lét-, és fajfenntartáshoz nekik is kalóriára van szükségük…
Egyébként magam nem azért ellenzem a demokráciát, mert ne lehetne (némely elemét tekintve) egészen tetszetős idea. Csakhogy emberi természetünk bűnös mivolta miatt (és más rendszerekkel összehasonlítva) képtelen a közjó eredményes előmozdítására, vagyis hatékony politikai működése utópia. Amíg történetesen egészen jól beválhat ez a rendszer mondjuk frissen megtért, és Szentlélekkeresztségben részesült, lelkes hívek apró keresztény közösségeiben, teljességgel alkalmatlan egy hanyatló társadalom megmentésére.
Minél több ember vezet egy közösséget, annál nagyobb mértékű lesz nemcsak a káosz és a marakodás, de általában az emberi bűnökből fakadó minden más hibalehetőség is. Egy központi hatalom ezzel szemben legalábbis kétesélyes: ha a vezető gazember, akkor ez sem lesz jobb egy demokratikus berendezkedésnél. (Ámbár rosszabb sem…) Ha viszont az események szerencsés összejátszása folytán egy fejlettebb erkölcsű és képességű egyén jut a kormányrúdhoz, komoly lehetőség nyílhat a közügyek felvirágoztatására.
Másrészt látnunk kell, hogy az önmagukat demokratikusnak hirdető politikai rendszerek voltaképpen csaknem mind jól álcázott diktatúrák, melyek a választói tömegek – a médiapropaganda segítségével történő – érzelmi és pszichés befolyásolásával, és hamis, illuzórikus ígéretekkel képesek győztes választási eredményeket felmutatni, és így legalizálni önkényuralmukat. Így többnyire a tudatlan többség terrorját jelenti ez, az érett kisebbség által képviselt valódi közjó felett.
Nyilvánvaló, hogy ha az emberek egy része sorsközösséget alkot, ezt intézményesítenie kell ahhoz, hogy érdekeit külső ellenfelek ellentétes érdekeivel szemben érvényesíthesse. Ily módon alakulnak meg az egyesületek, mozgalmak, pártok. Egy közösség kiegyensúlyozott belső működését a két elvnek mindig egyidejűleg kell meghatároznia: a tekintélyuralmi hierarchiának, és a pluralisztikus demokráciának. A csoport egészséges működéséhez mindkettőre elengedhetetlenül szükség van. A kérdés mindig a két strukturális elem aránya, és eloszlása az adott rendszeren (társadalmon) belül.
Az teljesen természetes, hogy minden életképes politikai irányzat célja a 2/3-os parlamenti többség; csak van, aki ezt beismeri, és van, aki álszent módon tagadja. Egy nemzeti kormányzat persze a demokratikus struktúra tökéletlenségeit nem képes teljesen megoldani, ugyanis csupán 4 év áll a győztes rendelkezésére, hogy a társadalmat meggyőzze eszközeinek progresszív hatékonyságáról. Négy év, a korábbi kártékony rezsimek talán évtizedes romboló tevékenységéből eredő zuhanás megállítására, és egyidejűleg a felkapaszkodás megkezdésére. Ez aligha sikerülhet, és a kiábrándult választók a következő választásokon vagy ismét átszavaznak a megszokott nagy váltópártra, vagy apolitikus szkepticizmusból bojkottálják a választást. Vagyis egy eleve hazug párt uralmából négy év is túl sok, míg egy becsületes nemzeti erő számára túl kevés.
Ha a nép csalódik a két hazug váltópártban, és megjelenik egy hitelesnek tetsző „harmadik út” jellegű párt, ott emellé állhatnak a tömegek. A probléma csak ott van, hogy egy felfelé ívelő sikerpálya nemcsak a külső ellenségeket lendíti támadásba, hanem a csoport tagjainak bűnös természetét is megkísérti. A hatalmi pozícióhoz közeledvén megkezdődnek a lázadások és lázítások, viszálykodások és elvi szakadások.
Ebben a helyzetben nem könnyű megőrizni a pártban a demokratikus és hierarchikus elemek közti egyensúlyt. Nehéz feladat, de megoldása Isten segítségével talán mégis lehetséges. A világhódítók nem vezethetik be világdiktatúrájukat, amíg a tömegek szinte 100%-ig nem legitimálják őket. Korunk tehát a nemzeti radikalizmus utolsó esélye arra, hogy megtorpedózza az Antikrisztus világbirodalmát. Ezért vállalja a Jobbik a parlamentáris demokrácia keretén belül is a küzdelmet: hiszen jól tudja, hogy az ökölvívó ellenséget nem győzheti le sakkban!
A kampány elsődleges célja tehát nem az, hogy a korábban kormányzó többi pártok elé furakodva, az üres és hazug módon ígérgető, pénzért politizálók előjogait élvezzük, hanem hogy több lehetőségünk legyen a magyar társadalom tömegeinek meggyőzésére az Igazságról, mely végre szabaddá tehetne és boldogíthatna mindnyájunkat.
A legszélesebb és leghangosabb társadalmi csoport ma a megdelejezett Orbán-imádók rétege. Közvetlen környezetemben ismerek legalább tucatnyi értelmiségit, akik racionalistának vallják magukat, s mégis érzelmi alapon ragaszkodnak Orbánékhoz. Méghozzá oly vak konoksággal teszik ezt, hogy akár ennek ellentmondó, saját érzéki tapasztalataikkal is szembe fordulnának, csakhogy a Fideszt életfogytiglan trónon tartsák. Velük lehetetlen és felesleges párbeszédbe elegyedni, teljesen süketek a logikus észérvekre.
Egyesek arra hivatkoznak, hogy Orbán és csatlósai – hibáik és tévedéseik ellenére – az egyetlen kétharmadképes politikai erő, mely hazánkat végérvényesen megszabadíthatja a balliberális befolyástól, s így végre szabaddá teheti. Mások szerint a Fidesz a Jobbik céljait valósítja meg, csak lassabban, bölcsebben. Ezen tévhitek ellen is kampányolnunk kell!
Legfontosabb feladataink egyike, hogy a még tévelygő, de nyitott magyarokat végre meggyőzzük álláspontjuk téves mivoltáról! Mert hogy ki kap a választásokon 2/3-ot, az kizárólag a nemzet tudatának tisztulásától függ. (Ha egy tudatlan nemzet újra 2/3-os többséghez juttat egy a nemzeti fölemelkedés megvalósítására alkalmatlan, és azt éppenhogy bojkottáló pártot, akkor abból nem szabadságharc lesz, csupán frusztráció.) Ahhoz pedig, hogy ravaszkodva, taktikusan adagoljuk a nemzeti felemelkedést biztosító gyógyszereket, már nincs elegendő időnk. Mielőtt Orbánék „felszabadítanának”, elpusztulunk a rabság terhei alatt, melyért – a balliberális rágcsálókkal együtt ők is éppúgy felelősek…
Ezért nincs más választásunk. Meg kell kísérelnünk a magyar nemzetet az Igazság fáradhatatlan hirdetésével felrázni kábulatából, hogy végre megvalósulhassanak őseink szent álmai! Ehhez nem szabad viszolyognunk még a demokratikus eszközöktől sem, ha csak cseppet is szolgálhatja a nemes célt. Legfontosabb, hogy nem szabad csüggednünk, s a szkeptikusok károgására hallgatnunk. Bármily kevés is emberi számítások szerint az esélyünk, Isten segítségében bízva mindent meg kell tennünk a győzelemért, mert ez a magyar élet, a szebb jövő záloga!
Tarnóczy Szabolcs
