Ám balga önáltatás lenne, ha nem készülnénk fel azokra a veszélyekre, melyek minden pártra leselkednek, bármely nemesek is ideológiai alapjaik, hiszen mi is gyarló emberekből állunk. Ezúttal nem a sokat emlegetett belső feszültségekről elmélkednék, a személyes becsvágyak súrlódásairól, vagy az ellenszenvből fakadó széthúzásokról. Ezek legyőzése fegyelmezettséget, önuralmat, józanságot feltételez; akinél hiánycikkek az efféle erények, előbb-utóbb lemorzsolódnak. (Később majd még részletesebben is foglalkozunk e belső feszültségek okozta nehézségekkel.)

Sokkal összetettebb és veszélyesebb problémát jelent az, amit én „Kossuth-Deák szindrómának” szoktam nevezni; a kiegyezés és a passzív rezisztencia dilemmájára utalva. Ugyanis egyénenként különböző bennünk az ellenfelekkel szembeni kompromisszumkészség készsége. A keresztény erkölcstan is tárgyalja ezt a kérdést, midőn megállapítja: elveink és tetteink morális értékét meghatározza, hogy bizonyos szent cél elérése érdekében milyen alantasabb eszközök használatát vesszük igénybe; mennyiben számít ez elveink feladásának, illetve erkölcsi vétségnek.

Vegyük az egyszerű, közismert, de kisarkított példát: a beteg üszkösödő lábát amputálnunk kell, különben meghal. Érzéstelenítő nem áll rendelkezésünkre. Szinte elviselhetetlen fájdalmat kell okoznunk neki ahhoz, hogy megmenthessük életét. A kínzás önmagában a legsúlyosabb bűnök egyike, mégis mérlegelnünk kell, mit áldozunk, és miért. (Hasonló a helyzet, mikor egy extrém létszituáció vagy más személyek zsarolni próbálják az embert. Példa: ha túszként ejtik édesanyámat, és megölésével fenyegetnek, nem mindegy, hogy szabadon engedéséért mit kérnek cserébe: egy másik emberi élet kioltását vagy csupán a luxusautónkat.)

Ha az élet ritkán teremt is ilyen kisarkított helyzeteket, példánk mégis modellértékű lehet, s politikai viszonylatban – különösen választási programok tervezése és kampányok idején – joggal vetődhetnek fel, mivel az embernek ilyenkor fel kell készülnie a legrosszabbra, az extrém krízishelyzetekre is. Mindez érték-rangsor felállítását követeli meg tőlünk, mely az esetleges, kényszerű kompromisszumok kötése idején eligazíthat bennünket.

Mikor a Jobbik a választások megmérettetésére és kormányzati pozícióba jutásra készül, fontos lehet eltűnődnie a fentebbieken. Néhány kérdést fogok feltenni, anélkül, hogy prófétaszerepben akarnék tetszelegni; az olvasókra és a felelős politikusokra bízom, hogy a maguk válaszát keressék és találják meg lelkiismeretük mélyén.

1. Keleti nyitás – Magyarország megmentéséhez, gazdaságának fellendítéséhez életfontosságú és elengedhetetlenül szükséges, hogy kiegyensúlyozott export-import kapcsolatokat építsünk ki a tőlünk keletre élő népekkel. Ám amikor a jelöltek közt válogatunk, szabad-e megfeledkeznünk arról, hogy az adott országok jelenlegi kormányai és politikai rendszerei milyen ideológiai-erkölcsi szinten állnak? Túl a „madarat tolláról” kezdetű közmondás tanulságán, nem nyújtunk-e erkölcstelen erkölcsi támaszt egy-egy sátáni diktatúrának, ha velük kereskedve számukra támaszt nyújtunk? Nem leszünk-e álszentté, ha lelkiismeretünket azzal nyugtatjuk, hogy ördögi belpolitikájuk saját szuverén belügyük, amihez nekünk semmi közünk sincs? (Gondoljunk arra, mikor az 1956-os szabadságharc leverésének idején kétségbeesetten kértük a Nyugat segítségét, akik közül sokan éppen erre az érvre hivatkozva hunytak szemet tragédiánk felett! Vagy gondoljunk aktualitásként a székely autonómia ügyére, melyben feltehetően számos nyugati politikus fog arra hivatkozni, hogy ez Románia belügye, mivel fontosabbnak tartja nemzete szempontjából a román rezsimmel ápolt gazdasági kapcsolatait!)

Konkretizálva teszem fel a kérdést: A magyar gazdaság fellendítéséhez elengedhetetlenül szükséges-e, hogy a keleti országok közül éppen a FÁK-kal és Kínával lépjünk szorosabb gazdasági partnerségre?! Nem kétszínűség-e részünkről, ha megsemmisítő kritikával bíráljuk és ítéljük el Gyurcsányt és Orbánt, hazánk két könyörtelen, hazaáruló diktátorát; míg egyidejűleg virágzó kapcsolatba kezdünk Putyinnal, aki egyetlen porcikájában sem jobb a mi két politikusbűnözőnknél? Nem válunk-e magunk is erkölcsileg hiteltelenné, ha egyfelől zokogva aggódunk Trianonban elcsatolt magyar testvéreink fájdalmas sorsa felett, másfelől viszont fittyet hányunk arra, hogy mit művel az orosz rezsim a csecsenekkel, vagy a kínai terror-diktatúra az ujgur és/vagy a tibeti néppel?! Valóban szükséges egy 10 milliós népnek mindig szörnyeteg világbirodalmak (gazdasági) barátságát keresnie a túléléshez? Valóban arányos ez esetben a cél szentsége az eszköz romlottságával? (Kivételesen inkább a Fidesz tőlünk lopott ötlete és friss akciója, a jordániai kapcsolatfelvétel lehet e tekintetben példamutató!)

2. Energiaszektor – Közismert tény, hogy gazdasági felvirágzás nem lehetséges az olcsó energiaforrások kiaknázása nélkül. Ám – bármely nagy legyen is a gazdasági szükség – éppen korunkban, midőn a föld és az emberiség túlélése szempontjából a környezetszennyezés elleni küzdelem köztudottan a legfontosabb prioritások egyike, erkölcsös-e elsősorban a hagyományos energiaforrások kitermelését forszíroznunk? Keresztény pártként nem lenne-e erkölcsösebb, elsődlegesen és túlnyomó arányban a megújuló energiák kiapadhatatlan forrásaira koncentrálnunk?! A Jóisten ellátott bennünket a soha ki nem fogyó és káros mellékhatásokat nem okozó nap-, szél-, és geotermikus energiákkal! Ezek hatékonysága a Szentlélek vezette emberi szellem találékonysága nyomán egyre jobban megközelíti a hagyományos, de továbbra is környezetmérgező energiákét. Miért szajkózzuk hát makacsul a hagyományos energiahordozók kiaknázásának fontosságát?

3. Bűnözés visszaszorítása – Egyetlen keresztény-nemzeti módon gondolkodó magyar számára sem lehet kétséges, hogy hiába virágzik fel hazánkban a gazdaság, ha a közbiztonságot nem sikerül helyreállítani. Ám sokadszorra is fel kell tennem a döntő kérdést: Krisztus követőiként valóban konok, makacs elszántsággal kell ragaszkodnunk a halálbüntetés visszaállításához? Nem ennek kellene erkölcsileg a legutolsó opciónak maradnia, ha már minden egyéb rendelkezésünkre álló, egyéb eszközt bevetettünk az életellenes bűnözés megfékezésére?! Minden jézushívő jobbikostól újra kérdezem: valóban el tudja képzelni a saját gyilkosaiért is imádkozó Megváltóját, amint földi életében bárkinek is nyakába akasztaná a hurkot egy börtönudvaron?

Számtalanszor elmondtuk, mily nevetséges erőpazarlás Orbánék részéről, hogy nem termőföldjeink megvédése, a multinacionális cégek megfékezése, vagy adósságaink újratárgyalása érdekében harcol az EU-val és az IMF-fel; csupán a hatalma bebetonozásához szükséges Médiatanácsért, vagy az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozásáért! De vajon nem válunk-e mi magunk is erkölcsi szempontból hozzájuk hasonlóvá; ha sokkal fontosabb célok elérése helyett konzervatív energiapolitikánkkal haragítjuk magunkra a környezetvédőket, ha orosz és kínai orientációnkkal tucatnyi, önrendelkezésért küzdő testvéri népet és jogvédőiket, végül a halálbüntetés visszaállításának követelésével a keresztény egyházakat haragítjuk magunk ellen? Quo vadis, Domine? – kell hát feltennie a Jobbiknak a döntő kérdést, Jézussal találkozva, a Via Appián…

Az előző rész: A liberalizmus rákfenéje