És akkor mi van, ha fogy a magyar?

Ez így működik, kultúrák és népek jönnek, mennek és keverednek zsongva, na persze nem túl rég, csak az ún. európai civilizáció kezdetei óta.

Itt ez a legutóbbi bejelentés a családok megsegítéséről, és hát én lennék a legutolsó, aki tiltakozik az ellen, hogy az állam segítse a családokat. Fura is lenne tőlem, két okból. Egyrészt: az ún. szociális piacgazdaság híveként örülök, ha az állam legalább valamicskét visszaoszt a polgárainak abból, amit elvett tőlük. Másrészt, mert nagycsaládos vagyok, négy gyerek apja, és közben ún. devizahitel-károsult. Megvallom gyorsan azt is, hogy eszünkbe sem jutott soha „a hazáért” gyermeket vállalni, sőt, vállalni sem jutott eszünkbe.

Ezt a vállalás-dolgot nem is értem. A gyermek ajándék, az ajándékot meg nem vállalja az ember, hanem örömmel fogadja.

Azt meg kifejezetten utálom, ha a nagycsaládosság valamiféle hősi étoszként, magasabb rendű életformaként jelenik meg a közbeszédben. Mintha a nagycsaládos értékesebb volna azoknál, akiknek csak egy-két gyerekük van, vagy akiknek egy sincs. Az egyedülállókról nem is beszélve, mert ebben a vitalista nemzeti „értékrendben” egyedülálló – a szingli – az pária.

Szóval most adakozó kedvre derült a kormány, mert fogy a magyar. Így kong a vészharang, hogy „fogy a magyar”. A Magyar Idők nevű valami szerint már harmincöt éve fogy. A valóságban, amiről a Magyar Idők nevű valami éppoly keveset tud, mint a kormány, a „magyar” mindig fogyott. Mi egy ilyen fogyó népség vagyunk. Fogytunk a huszadik században, a tizenkilencedikben, a tizennyolcadikban pláne; ripityára fogytunk a török alatt, és gyanítom, hogy már a népvándorlás idején fogytunk, legalábbis valamiféle áhított, ideális létszámhoz képest. És ezt a fogyást modern kortól rendre, határtalan keserűséggel meg is énekeljük.

Mostanában az a főszorongás, hogy akár a tízmilliós lélektani határ alá csökkenhet a magyarság anyaországi létszáma. Ezzel kapcsolatban van két hírem. Az egyik, hogy már rég alácsökkent, a másik, hogy ezzel az égvilágon semmi gond nincsen.

Mert azért tessék már megmondani, ki az a magyar, hogy pont ő ne fogyhatna? Komolyan, én szívből rosszul vagyok a minden bokorban rasszistát gyanító lipsi nyavajgástól, de miből vagyunk mi, véreim, gyémántból vagy színaranyból, hogy ne fogyhatnánk? József Attilát még (már) kétmilliárd ember kötözte itt, ma a világ népessége lassan eléri a 7, 5 milliárdot. Szóval van ember elég, nyugalom.

Ja, hogy kevés közte a magyar? Annyi baj legyen. Drága keresztény testvéreim, a Biblia nem a magyarságnak mondja ám, hogy „szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet” (1Mózes 1,28), hanem Ádámon és Éván keresztül az egész emberiségnek.

És mielőtt kitörne az indulatvulkán: igen, tudom, milyen problémákat jelenthet, ha egy térségben kevés a munkabíró ember. Nos, hát akkor le kell bontani azt a szörnyű és szégyenletes kerítést, majd pedig módszeresen és okosan integrálni azokat, akik elég bolondok, hogy megálljanak nálunk – ahelyett, hogy továbbhaladnának, sokkal normálisabb országokba. És akkor azok az emberek, akik itt maradnak, dolgozni fognak. És tanulni. Megtanulják a nyelvet, eltanulnak a helyi kultúrából egy csomó dolgot, ahogy mi is eltanulhatjuk az általuk hozott kultúrából mindazt, ami szép és jó, mert ez így működik, kultúrák és népek jönnek, mennek és keverednek zsongva, na persze nem túl rég, csak az ún. európai civilizáció kezdetei óta.

Ami új, az a kerítés. Na, az nem volt eddig, csak a komcsik alatt.

És hát vannak térségek édes Magyarországon, ahol szapora, viszont szegény sorsú családok élnek. Igen, itt a cigány családokra gondolok. Nem lázárjánosi értelemben gondolok rájuk, vagyis elsősorban nem úgy, mint cigányokra, hanem elsősorban úgy, mint magyarokra. Hiszen a cigány származású magyar éppen olyan magyar, mint a sváb, a zsidó, a tót, a román, vagy az összevissza származású magyar – legtöbbünk az utóbbi kategóriába tartozik. A cigány nagycsaládokban vajon miért a megoldhatatlan problémát, miért nem az ígéretes jövőt látja a kormány?

Pontosan értjük, egy év sincs a választásokig, jóléti intézkedéseket kell hozni, hát kiosztanak az elharácsolt százmilliárdokból valamennyit a fehér bőrű középosztálybeli lakosságnak, amiből tán jut valamennyi a nem fehér bőrűeknek is. De én amondó volnék, az egészet kéne visszaadni, az egészet. Nem pedig kamualapítványokat, haverokat és strómanokat tömni, meg gyűlöletkampányokat tolni belőle, hogy végül Magyarország élhetetlen hely, lelki sivatag legyen, ahonnan még egy háborús menekült is csak továbbszaladna, ha tehetné.

És ahonnan – ha már népességfogyás – félmillió ember menekült el az elmúlt pár évben, kedves Fidesz.

Tetszettek volna kevesebbet lopni meg uszítani, nem itt tartanánk.

Balavány György