Sorozatunk következő epizódja rendhagyó. Legalábbis rendhagyó abban az értelemben, hogy legnagyobb valószínűséggel nem egy létező személyről, hanem sokkal inkább egy szimbólumról beszélhetünk. Jelképről, amely a hősies önfeláldozást, egy magasabb eszmeiségért – jelen esetben az európai élettér védelméért – való egyik legmagasabb rendű tettet, életünk odaadását szimbolizálja. Dugovics Titusszal kapcsolatban az évszázadok során már többször felmerült az a feltételezés, hogy a történelmi alak igazából sosem létezett mint konkrét személy. Történészi szempontból természetesen törekedni kell a minél nagyobb pontosságra, így Dugovics személye körül mind a mai napig vannak bizonyos kérdőjelek. A sorozatban eddig szerepeltetett személyiségtől eltérően az önfeláldozó hős esetében – mivel valós létezése is kétség – életrajzi adatokat nyilván nem adhatunk, hiszen életének állomáspontjait sem ismerhetjük. E helyett – az előbb említett rendhagyó módon – inkább azt igyekszem körbejárni, miért is van szüksége kontinensünknek Dugovicshoz hasonló hősökre.
 Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása |
A kétségek és a kételkedés korát éljük. Már René Descartes „kételkedem tehát gondolkodom” filozófiájától is igen messze került a társadalom, hiszen a 21. században alapvető igazságokat és megmásíthatatlan (természeti) törvényeket is sokan kétségbe vonnak már, gondoljunk csak a genderelméletekre. A jogos kételkedést és az igazság utáni vágyat – mint oly sok mást is – így forgatnak ki valódi jelentéstartalmából és töltik fel újjal, amely hozzáigazítható a degenerált neoliberális tanokhoz. Törvényszerű tehát, hogy azokat, akik nemesebb eszmékben hittek, vagy akik nemesebb eszmékben hisznek ma, azokat valamilyen úton-módon lerántsák a sárba, „egyenlővé” tegyék az alantas emberekkel. Hiszen sem a kommunizmus, sem pedig a balliberálisok nem hisznek semmiben, ami jobb, minőségibb, „ember felettibb”. Tökéletes ellentétpárját igyekeznek kifaragni Nietzsche übermenschének. A 20. század számos nagy elméjét és politikusát koholt vádakkal mocskolják be, akikkel, vagy amivel szemben pedig ez nem működik, ott rögtön rá lehet zendíteni „az nem is úgy volt”, „igazából az máshogy történt” stb. szlogenekre. Természetesen nem az igazság keresésének fontosságát szeretném ezzel csorbítani, de sokatmondó, hogy ugyanezeket a kérdéseket nem tehetjük fel például a 20. század egyik „híres” eseményével kapcsolatban, hiszen törvény „óv” minket attól, hogy ezt megtegyük.
Dugovics Titusz személyével kapcsolatban szinte teljesen valószínű, hogy tényleg egy nem létező emberről van szó. Ebben a formában, ezzel a névvel legalábbis biztosan nem. Jellemző, hogy a hős alakja a híres történetíró, Bonfini munkáiban még név nélkül szerepel, a személynevet utólagosan kapta, a 19. században. Ráadásul minden bizonnyal egyfajta vándormotívumról van szó, ami azt jelenti, hogy több helyen, területen és eseménnyel kapcsolatban megjelenik a várvédő hős története. A történeti kutatások egyik legfontosabb célja valóban az igazság minden áron való felderítése, ráadásul Dugovics alakja mit sem veszt az értékéből, ha egy legendáról is beszélünk. A gond sokkal inkább ott van, amikor ezeknek a legendáknak, történeteknek, mítoszoknak a jelentőségéről elfeledkezik a mindenkori társadalom.
Ha nincsenek olyan jelképek, vagy személyek, akikre az adott kor embere felnézhet, akkor mégis mi marad neki? Üres, „mítoszát vesztett ember”, ahogy Nietzsche tökéletesen megfogalmazta. Természetesen ez a „mítosztalanítás” nem egy spontán folyamat, felülről irányított, szándékos züllesztésről van szó, amely párhuzamos utat mutat a folyamatos népességcserével is. A kevert rasszú emberek kozmopolita, világpolgár mivolta szinte borítékolható, s a maradék őslakosságban sem marad sok öntudat, ha még azokat is elvesszük tőlük, akikre/amikre felnézhetnek.
Az igazságot pedig mindig és minden körülmény között ki kell mondani, a nem létező Dugovics személye kapcsán is. Az önfeláldozás, az olthatatlan haza- és élettérszeretet, ami a nem létező alak tettét vezérelte viszont nagyon is létező, s igazából ez az egyetlen, ami fontos. Európának és a fehér rassznak még soha nem volt ennyire szüksége hősökre, példaképekre, elregélhető nemes cselekedetekre. Nem vagyunk abban a luxusban, hogy ezektől a történetektől megfosszuk magunkat, sem külső, sem pedig belső hatásra. Ráadásul jelen sorok írója biztos benne, hogy a valóságban nem egy, de sok száz vitéz cselekedett hasonlóan az évszázadok során. Emberek, akiknek a pontos nevét nem őrizte meg a történelem, de tetteik jelentősége soha az életben nem fogja jelentőségét veszíteni. S ez az, amit nekünk tovább kell adnunk!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
A sorozat eddig megjelent részei:
