Ígéretemhez híven folytatódik a Covid-19-ről szóló eszmefuttatásomnak második, eredetileg befejezésnek szánt része, de az elsővel kapcsolatban annyi, jobbára főként pozitív visszajelzést kaptam, hogy úgy döntöttem, megtoldom azt további egy résszel. Ennek oka, hogy – részben a visszajelzések nyomán – azóta számos más kérdés is felvetődött bennem, amelyek ebbe a részbe viszont már nem férnek bele. Ahogy ígértem, ez alkalommal a társadalom atomizálódásáról fogom kifejteni a gondolataim.
 Magány, atomizálódás, egyedüllét. Modern világunk valódi népbetegségei (fotó: wallpaperup.com) |
Már jóval a járvány előtt téma volt, hogy a 21. századi, főként a nyugati, keresztény világhoz tartozó társadalmak körében milyen ijesztő méreteket ölt a magány és az egyedüllét (ezek a valódi népbetegségek, a Coviddal ellentétben). Soha ilyen magas nem volt az egyedül élők, a család nélküliek, a gyermektelenek aránya. Modern világunkban ennek persze számos – itt nem részletezendő – oka van a rohamos technikai fejlődéstől kezdve a "valósítsd meg önmagad és semmi más nem számít" liberális dogmával bezárólag. Ezekről és a többi okról már külön-külön is érdemes lenne írni, de most egy "új belépőről", a koronavírusról fogunk beszélni.
Mikor március közepén hazánkba is betört a pánik, a járvány elleni "jó tanácsokkal" keltünk reggel és feküdtünk le este. Ezek a teljesség igénye nélkül a maszkviselés, másfél méteres távolság tartása, a rendezvények, összejövetelek, baráti találkozók elkerülései voltak. A kezdetek kezdetén, amikor még kevésbé lehetett tudni, mi sül ki ebből az egészből, én is próbáltam mindegyiket betartani, hiszen az – ahogy arról írtam is – az egyedül töltött időt is kiválóan ki lehet használni. Továbbra sem értem azokat, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni egyedül, a négy fal között, de alapvető, hogy az embernek jó esetben társaságra is szüksége van, hiszen mégiscsak társas lény.
Persze az atomizálódás – ahogy azt fentebb már írtam – a koronavírus előtt is aggasztó mértékben terjedt, és az áprilisi írásomban kívánt "koronavírus utáni jobb világtól" igencsak messze kerültünk. Természetes igény, hogy az ember találkozzon szeretteivel, barátaival, senki nem kívánhatja, hogy ez több hónapon keresztül ne történjen meg. Ám a hivatalos mantra szerint még mindig nem ajánlott nagyobb társaságokba, zárt térben megrendezett programokra eljárni. Ha pedig igen, abban sincs sok köszönet. Szerintem nem vagyok vele egyedül, de én egészen biztosan nem fogok egyetlen egy színház- vagy mozielőadást sem maszkban végigülni. Nem csak disztópikus látvány, de még kényelmetlen és valószínűleg egészségtelen is.
Feltűnő továbbá, hogy nemrégiben megjelent egy új kifejezés, a "Covid-generáció", ami alatt főként azokat a fiatalokat, gyermekeket értjük/értik, akiknek az életét valamilyen formában felrúgta a járvány. Itt nem kifejezetten csak az atomizálódásról beszélek, hanem más, ezzel nem, vagy csak részben kapcsolatos tényezőről (ezek közül az iskolával és az oktatással a harmadik részben fogunk foglalkozni). Ezt a kifejezést egyébként "a világ egykori vezetői" alkották meg, amely azért meglehetősen beszédes és elgondolkodtató. Milyen alapon lépnek fel egységesen "a világ volt vezetői", és miért beszélnek pár hónap elteltével már a "Covid-generációról"? Netán már előre gondolkodnak és tudnak ezt-azt, amit mi nem? Teljes generációról beszélni egy nem egész egy éves, gyakran túlértékelt járvány esetén meglehetősen aggasztóan hangzik, persze csak akkor, ha épp nem pontosan az aggasztás volt a cél vele.
 Lassan már WC-re vagy a boltba sem kell kimenni... (forrás: Getty Images) |
Egy közösség nélküli, identitását vesztett ember sokkal könnyebben irányítható, főleg akkor, ha még rasszbéli vagy kulturális gyökerei sem állnak erős talajon (utóbbi főként Nyugaton probléma a nagyarányú rasszkeveredésnek köszönhetően). Hangsúlyozom még egyszer, hogy ez egyáltalán nem új keletű probléma, de a globális járvány egészen biztosan rátett nem egy, hanem inkább öt lapáttal. A lehető legegyszerűbb dolog ilyen-olyan okokra hivatkozva azt mondani, hogy a SAJÁT EGÉSZSÉGE ÉRDEKÉBEN mindenki maradjon otthon. Nem azért, mert xy kéri, hanem mert a saját egészséged múlik rajta. Olyan érv ez, amellyel igen nehéz és kockázatos dolog vitatkozni, hiszen, ahogy a régi székely mondás tartja: "csak egészség legyen, minden más kapható a kocsmában". Az egészség nem vásárolható meg, nem váltható ki, és bátran mondhatjuk, hogy a világ legdrágább értéke. Ezért, ha úgy tetszik, zsarolni is kiválóan lehet vele, ha a további elidegenedés és atomizálás "a világ vezetőinek célja". Egy szó, mint száz, a globális hatalomnak igenis érdeke a pánikhelyzet folyamatos fenntartása, és ember legyen a talpán, aki képes eldönteni, mikor veszélyes egy adott jelenség, és mikor nagyítják fel mesterségesen azt.
Noha országos méretű leállás, mint amilyen tavasszal volt – elviekben – már nem lesz, de bizonyos társadalmi problémákat a Covid-19 egyértelműen felgyorsított. A járvány nyomán hozott intézkedések ("home office", digitális oktatás, online koncertek stb.) egy eddig ismeretlen, vagy kevésbé elterjedt fejezetet nyitottak meg, és lassan eljutunk arra a szintre, hogy kevés kivétellel minden megoldható abból az 50 négyzetméterből, ahol az emberek java része a mindennapjait tengeti. Ha pedig ez így van, a legtöbben miért mennének bárhova is, ha vége a járványnak? Hiszen "a Covid-generáció" számára már ez lesz a természetes, ami hatalmas probléma.
Végül szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a társadalmi kérdésben a járvány szerepe másodlagos. Személy szerint ugyanis én sokkal jobban félek a koronavírus nyomán kialakult új trendektől, semmint magától a járványtól.
Folytatása következik!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
