 |
A rivalizálás egyre élesedik. Ez fokozza az egyenlőtlenséget, növeli a feszültségeket, megoldhatatlan problémákat okoz. A környezetért való aggódás immár világjelenség. Az ózonréteg elvékonyodása, az üvegházhatás, a légszennyeződés, a talaj, az édesvizek s az óceánok vegyi és radioaktív szennyezése, az elsivatagosodás, a savas esők, az erdők ritkulása, egyes állatfajok és növények kipusztulása, a géntechnológia, a tápláléklánc mérgezése már kézzelfogható valóság. Már nem két szuperhatalom áll szemben. A Szovjet Birodalom összeomlott, de az USA is súlyos gondokkal küszködik. Bár katonailag még világelső, számos téren már megelőzte Japán, s hamarosan követik Kína és Ázsia „kis tigrisei" is. A harmadik világ (az emberiség többsége) egyre mélyebbre süllyed; az éhségből, az elmaradottságból alig van reménye kitörni. Ha meg akarjuk érteni a gyorsuló átalakulás hajtóerőit és jellemzőit, ha el kívánjuk hárítani az új világválságot, alapos elemzésre, széles körű feltáró munkára van szükség. Természetesen ez a tanulmány csak érintőleges lehet.
A legfőbb hatalom ma már nem az anyagi javak (arany, pénz, bányák, ipari üzemek, földtulajdon stb.) vagy a hivatalok, hanem a szaktudás és az információ birtoklása. Egyre jobban kiépülnek a földgolyót behálózó, kormányok, országok és nemzetek fölött átívelő hírközlő szervezetek, multináci üzleti vállalkozások, pénzügyi maffiarendszerek.
Ezzel párhuzamosan a bűnözés és a terrorizmus is nemzetközivé válik. A fegyverkezési verseny, a szegénység, a túlnépesedés, az éghajlat megzavarása, a környezet pusztítása már az emberiség létét, a Föld túlélését veszélyezteti. S ez nem rémlátomás, nem is sorscsapás, hanem egyedül az ember – a legtudatosabb, ugyanakkor legrettenetesebb lény – okozza. Ha nem akarjuk, hogy bolygónk lakhatatlan, sivár pusztasággá váljon, sürgősen változtatnunk kell ésszerűtlen, önző magatartásunkon. A humanizmus nevében meg kell szüntetnünk a kiáltó ellentéteket, meg kell védenünk természeti értékeinket s az emberiség kultúrkincseit. Az infrastruktúra kiépítésével, gazdasági támogatással, az egészségügyi, szociális és művelődési helyzet jobbításával föl kell emelnünk a hátrányos körülményű régiókat, egyforma esélyt kell adnunk mindenkinek. Valamennyiünket megilletnek az egyéni és kollektív emberi jogok: az élethez, az információhoz, az anyanyelvű oktatáshoz, az írástudáshoz, az állampolgársághoz való jog, a törvény előtti egyenlőség, a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési- és vallásszabadság, a nemzeti kisebbségek vagy népcsoportok kulturális és területi autonómiához (önrendelkezéshez) való joga, az anyanemzettel való „határtalan” kapcsolattartás joga stb. stb.
Serkenteni kell az egyén és társadalom alkotókedvét, meg kell tanítani a kor emberét arra, hogy saját sorsának és jövőjének irányítója legyen. A szellemi-lelki sokszínűség, a különböző nézetek, változatos elképzelések, a fokozott békevágy és tolerancia tehetik naggyá, biztonságossá, otthonossá világunkat. Tehát katonai-politikai-etnikai-vallási szembenállás helyett szükség van egy jelentős közeledésre, együttműködésre, egy racionális egységre és hatékony egyensúlyra, a zaklató kihívásokra adott időszerű válaszokra. Egyébként a fejlődést fölváltja a sorvadás, az értelmetlen halál, s az egymásra utalt emberiség minden materiális eredményével és szakrális adottságával egyetemben megsemmisül a gyorsuló időben. A helyes döntés alapja, hogy belássuk, felismerjük felelősségünket, s elfogadjuk kötelességeinket szűkebb és tágabb családunkkal, azaz a saját nemzetünkkel s az egész világgal szemben.
35 éve viszonylagos rendszerességgel járom Európa útjait. Autóstoppos, hátizsákos csavargásaim során alaposan megismertem (Izland, Írország és Albánia kivételével) tájait, népeit, nemzeteit. Sok száz település és még több múzeum emlékeit őrzöm magamban. Persze nemcsak élményeket gyűjtögetek ilyenkor, hanem akaratlanul is összehasonlítom a látottakat a hazai állapotokkal, s el-eltöprengek Magyarország és Európa sorsáról, jövőjéről…
Kétségkívül voltak az európai államalakulatoknál, népeknél és kultúráknál régebbiek a világtörténelemben, mégis a civilizáció talán leggazdagabb kincseivel az öreg kontinens rendelkezik. Természeti szépségekben, művészeti alkotásokban, írott forrásokban, hagyományokban bővelkedik a számos etnikumot elegyítő különféle ország. Kedvező éghajlati s az emberi életet segítő egyéb adottságai miatt ez a legsűrűbben lakott földrész, és változatosságában olyan az egész, mint egy festő palettája. Nem véletlenül irigylik a távolabbi régiók fiai, nem véletlenül lett a világturizmus központja, s az ezredfordulóra jellemző újkori népvándorlás kiemelten vonzó végcélja sem. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy valószínűleg már elvirágzott, s túllépett a zeniten. Romlik, hanyatlik és pusztul, de mindenképpen leszálló ágba jutott, s alighanem rövidesen elveszti vezető szerepét, kivételes helyzetét a világban (ugyanez jellemző Amerikára is!).
A Föld más részein szüntelenül növekednek, izmosodnak azok a friss erők, amelyek nemcsak kívülállóként szemlélik lassú erózióját, hanem agresszív törekvéseikkel maholnap a létét is fenyegetik. Szamárság lenne eltagadni, hogy a „sápadtarcúak” felsőbbrendűségéről szövögetett mítosz immár szertefoszlott. Sőt a demográfiai robbanás következtében a fehér faj befolyása, aránya egyre csökken, s félő, hogy teljesen elenyészik. Ezért elemi érdeke, hogy megvédje magát az ártó szándékokkal szemben, és biztosítsa fönnmaradását. Technikai fölénye miatt egyelőre még vannak esélyei, de csak akkor, ha sikerül egységet, összefogást teremtenie először Európában, majd Európa és Oroszország, ill. Amerika között. E téren mutatkoznak már biztató jelek, ám ha nem lett volna az egyaránt zsidó gyökerű kapitalizmus és kommunizmus (részünkről mindkettő elfogadhatatlan!) mesterségesen szított gazdasági-politikai háborúskodása, máris sokkal előbbre tarthatnánk. Sajnos a politikusok többsége képtelen nagy távlatokban gondolkodni, s ha föl is ismeri a legégetőbb kérdéseket, aligha tud rájuk megnyugtató gyakorlati választ adni.
Nemcsak a leendő szövetségesek – azaz Európa, Oroszország és Amerika – közt feszülnek hatalmas ellentétek, hanem maga Európa is megoldatlan belső problémákkal küszködik, s bármikor lángba borulhat ősi földje. Kényes egyensúlyban él, vagy inkább borotvaélen táncol mindaddig, amíg föl nem tárja a bajok lényegét, amíg képtelen betegsége kórokozóit meglelni és hatástalanítani. Ilyenformán az integráció, a tervezett egység létrehozása is csak ezután következhet. Ma még igen határozottan eltér egymástól Európa keleti és nyugati fele. Míg az utóbbi századokon át szinte zavartalanul fejlődhetett, s kiterjedt gyarmatbirodalmából busás hasznot húzott, addig az előbbi nehéz rabigában nyögött, vagy állandó felszabadító harcokat folytatott a változatos irányokból érkező hódítók és megszállók ellen, majd a bolsevizmus minden korábbinál alaposabban tönkretette. Így nemcsak gazdasági téren jár messze előttünk a Nyugat, hanem életminősége, társadalmi rendje, szociális gondoskodása is sokkal fejlettebb, de kultúrája, hagyományvilága is merőben más. Míg a Kelet föl nem kapaszkodik egy elfogadható szintre, addig beszélni is fölösleges egy élhető, hatékonyan működő Európai Unióról.
Vegyük észre azt is, hogy egyre inkább egy jól szervezett, szabadkőműves-cionista irányítottságú, internacionalista-kozmopolita-globalista érdekcsoport telepszik a világra. E hazátlan, lelketlen bitangok, e mohó banditák legázolnak minden emberit, s ledöntenek bármit, ami útjukban áll, vagy világuralmi terveiket keresztezheti. Eszközeikben nem válogatnak: már most kezükben van a világsajtó, a pénzügyek döntő többsége, a nemzetközi ipari és kereskedelmi részvények, de alaposan beférkőztek a politikai és vallási szervezetekbe s az ún. civil szférákba is. Semmi sem kerüli el a figyelmüket. Ők szabják meg a termelés ütemét, a valuták értékét, az életszínvonal mozgásait, de a tudományos eredmények, a szellemi és művészeti alkotások megfellebbezhetetlen bírái is elsősorban ők. Számukra semmi sem drága, előttük semmi se szent. Játékszernek tekintik a népeket, határokat rajzolnak át, háborúkat robbantanak ki, viszályt szítanak, vagy éppenséggel megbékélést, egységet hirdetnek, s bármit ránk kényszerítenek a totális diktatúrától a „liberális” demokráciáig.
Legújabban kitalálták a föderális (a Szovjetunióhoz s az USA-hoz hasonlító) Európa eszméjét, a határok föloldását (spiritualizálását!), s más hasonló szürreális badarságokat. A nemzetek gyökereit elvágják, öntudatát elaltatják, s egész Európát nyakon öntik egy fertőző, korrumpáló szabadelvű szósszal. Népek helyett tömegekben gondolkoznak, s azt próbálják elérni, hogy egy tudatlan, akarat és erkölcs nélküli masszává gyúrják, s egy általuk szabott uniformisba gyömöszöljék a világörökség legkiemelkedőbb hordozóit. Ám mi ragaszkodunk értékeinkhez, egyéni vonásainkhoz, jól fölismerhető, markáns jegyeinkhez, s nem kívánunk összemosódni másokkal, vagy felőrlődni egy feneketlen étvágyú, mindent bedaráló kozmoliberális malomban. Nekünk efféle „egység” nem kell. Mert ez nem old meg semmit, csupán elvadít másoktól és önmagunktól, mivel arctalanná gyalul bennünket, s előbb-utóbb idegen érdekek rabszolgáivá süllyeszt. (A svájciak és a norvégok is azért utasították el az EU-hoz történő csatlakozást, mert világosan érzik, hogy mekkora árat kellene fizetniük egy ilyen kilúgozott, globalizált Európáért. De az oroszok bátor, határozott szembehelyezkedése a világbanki követelésekkel, vagy az Amerikában fellobbanó, már-már polgárháborúba átcsapó faji zavargások is azt példázzák, hogy) a világ nem tűr el egy felülről ráoktrojált központi hatalmat. Aligha lesz tehát egy minden népet, nemzetet maga alá gyűrő egységes Világállam, s ha ezen káros utópia hirdetői és végrehajtói továbbra is mereven ragaszkodnak álláspontjukhoz, az könnyen végleges bukásukat jelentheti.
Mondom, valóban közös vágyunk egy sokszínűségében sajátosan elkülönülő, ám mégis szövetséges államokat tömörítő Európa. Járjuk körül ennek további akadályait, vizsgáljuk meg, mi módon realizálható ez a lényeges törekvés, s végül azt is, hogy ebben a folyamatban miképpen érvényesíthetők a magyar érdekek.
Európa legfőbb rákfenéje a szabadkőműves imperializmus által rákalapált trianoni szerződés. Ez a fő oka a II. világháborúnak, valamint az ezt megelőző és azóta sem csituló nemzeti-nemzetiségi villongásoknak. Mert jól működő történelmi országokat rombolt szét, ugyanakkor életképtelen államokat alapított ezek rovására, s jelentős népcsoportokat taszított szerencsétlen kisebbségi sorba. A német-lengyel, a német-francia (Elzász-Lotharingia), a lengyel-litván, az osztrák-olasz (Dél-Tirol), a román-moldovai, a szerb-albán (Koszovó) stb. határkérdések ideig-óráig elfojthatók ugyan, de véglegesen aligha temethetők el. S akkor a két legdrámaibb esetet, az egykori Török Birodalmat és a Monarchia részét képező Nagy-Magyarországot ért csapásokat még nem is említettük. E problémák újratárgyalása és igazságos megoldása nélkül szó sem lehet Egyesült Európáról. A meglévő etnikai, faji és vallási ellenségeskedések inkább egy széthulló, atomizálódó Európába vezetnek.
Az együttműködésre készülő Európa nem tűrheti meg a demoralizáló szegénységet, a nyílt vagy demokratikusnak álcázott diktatúrákat és a „homogén” nemzetállamokat sem. A mintegy 50-60 éve befagyasztott revíziós törekvések s a kiherélt nemzeti mozgalmak most vulkáni erővel törnek föl az egész kontinensen (írek, skótok, bretonok, provanszálok, baszkok, katalánok, flamandok, vallonok, lombardok, macedónok, albánok, ruszinok, magyarok stb.) és rövidesen elsöprik a természetellenes status quót. Törvényileg meg kell állítani, és hatékonyan kezelni kell az egyre fékezhetetlenebb belső és külső migrációt, bevándorlást és menekült-áradatot is. Az elsősorban Ázsiából és Afrikából érkező színesek hullámai lassan már a fehér többséget veszélyeztetik néhány országban (pl. Franciaország, Anglia, Hollandia, Portugália), és érthetően növelik az idegengyűlöletet (szó sincs itt rasszizmusról vagy faji megkülönböztetésről, csupán egészséges önvédelemről!).
A további befogadások azonnali korlátozása nélkül (különösen vonatkozik ez hazánkra!) megint csak őrültség egységes Európát tervezgetni. Valamint nevetséges a határok megszüntetéséről papolni addig, amíg bizonyos államok közt, sőt egyes országokon belül is elképesztő nemzeti-nemzetiségi súrlódások vannak; ill. behozhatatlan gazdasági és életszínvonalbeli különbség, netán kulturális vagy nyelvi megosztottság áll fönn. A határok teljes „légiesítése” csak a (kábítószer)csempészek, emberkereskedők és egyéb bűnözők, továbbá a multináci rablótőke garázdálkodását segítené elő, no meg a gazdasági és politikai menekültek újabb áradatát zúdítaná a fejlettebb régiókra.
Elkoptatott jelszó sok levitézlett farizeusunk szájában, hogy utol kell érnünk Európát, s mindent el kell követnünk azért, hogy igazán befogadjon. Mintha valami barbár ázsiai horda lennénk, vagy nyomorult koldusok, akik a gazdag rokonhoz törleszkednek. Hát nem! Vegyük tudomásul végre: ha súlyunk, tekintélyünk fogyatkozott is a századok során, azért még mindig mi vagyunk a kontinens közepe; és bármit is tartanak rólunk egyesek, nélkülünk semmilyen Európa nem létezhet, sem a Kárpát-medencén belül, sem azon kívül. Az elsődleges kérdés számunkra nem az, hogy lesz-e valódi Európai Közösség, hanem az, hogy lesz-e egységes magyar nemzet Európában? Ezért igen fontos, hogy sürgősen önállóvá és viszonylag önellátóvá váljunk; hogy senki szekeréhez ne kössük a miénket, és lehetőleg önerővel lábaljunk ki a feneketlennek tűnő szakadékból.
A magyarság mindig példátlan áldozatokat vállalt Európáért, míg az csak hálátlansággal, megvetéssel, jobb esetben közönnyel fizetett. Azt azonban senki sem várhatja, hogy megmaradásunkról lemondjunk, s puszta nemzeti létünket is föladjuk. Nem sikeres, hanem öngyilkos külpolitika az, amely figyelmen kívül hagyja, hogy egy hihetetlen iramú magyarirtás, egy holocaust, egy genocídium folyik népünk ellen; s erre a soviniszta, militáns gyűlölködésre nemhogy méltó választ nem ad, hanem öntudatunk, normális önvédelmi ösztöneink elfojtásával, megalkuvó hallgatásával, a gyalázatos idegen célok elvtelen kiszolgálásával visszafordíthatatlanul elszalasztja az utolsó történelmi lehetőséget fajtánk megmentésére; és Trianon, Párizs, Helsinki diktátumainak egyoldalú elfogadásával végzetes pusztulásunkat segíti. Másképpen szólva: a nem létező jószomszédi viszony megőrzésének, s a béke, stabilitás bármi áron való fenntartásának szándékával, a be nem avatkozás politikájával, rövidlátó, sőt vak lojalitásával vezetésünk egyenesen a nemzet sírját ássa, s vétkes könnyelműségéért, hazaárulásáért előbb-utóbb felelnie kell.
A megszállt területek magyarsága nem tehet többet, minthogy gazdaságilag, fizikailag és szellemileg megőrzi, fönntartja önmagát, s minden területen követeli, ill. kiharcolja egyéni és kollektív szabadságát, önrendelkezési jogait. A többletet, vagyis a trianoni revíziót s az anyaországhoz való visszacsatlakozást csak a Csonkaország és az emigráció magyarságának kitartó, fáradhatatlan küzdelmétől remélheti.
Összefoglalva tehát: nekünk nem kell az álliberális, globalizált Európa-ház, sem a szabadkőműves-cionista barlangokban kiagyalt Egyesült Európa (Európai Unió); de létszükségletünk egy egymást támogató, egymásra figyelő államokból álló, folyton erősödő és emelkedő, mindnyájunknak békés, biztonságos otthont nyújtó Európai Szövetség. Ennek fundamentuma, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat” és ellentéteinket. Úgy legyünk európaiak és nemzetköziek, hogy szívünkben termékeny nemzeti-hazafiúi érzés (jogvédő nacionalizmus!) virágozzon. Hasonlót írt egyszer Móra Ferenc is: „Új világ készül a régi helyén, el is fog jönni, és ebben az új világban csak az a nemzet kaphat lakhatási engedélyt, amely a maga képét viselő európai kultúrával fizet érte.” Bizony a korszerű Európát nem adják ingyen. Verejtékes munkával kell megvalósítanunk.
Siklósi András
