Hat axióma, amiből a többi következik:
1/. A világi ember végzetesen eluralkodik a lelki lények fölött.
2/. Az anyagi (testi) élet mindenben a szellemi (erkölcsi) fölé kerekedik.
3/. A gonoszság megsokasodik, a szeretet meghidegül.
4/. Jézus ellenpontja lesz maga a megtestesült gonoszság.
5/. Hatalomra kerül a Bűnnégyesség: vagyis a Sátán, az Antikrisztus, a Hamis próféta és a Pénz.
6/. A jelek már sokasodnak és beteljesednek, egy „Új Rend” nevében, elkezdődött a földi civilizáció megsemmisítése.
„Keserves út, fölséges mégis. Ez már az Antikrisztus útja, Aki elvásik feketén. Muszályul, szörnyűn, másokért, Hogy a jövőt fehérnek tudja” - Ady Endre.
Mielőtt rátérnénk fejezetünk témájára, tegyünk egy rövid történeti kitérőt, vizsgáljuk meg újra az Antikrisztus megjelenésének előzményeit. Minden jel arra utal, hogy a zsidóság - miután a földi történelmében vezető szerepet játszik -, az emberiség egyik meghatározó történeti (anyagi) princípiuma. Ám a zsidóság történeti eredetét nem lehet kizárólag „materiálisan” megmagyarázni, hiszen ennek a népnek (akárcsak a magyarnak), a logika és a józan belátás szerint, már régen el kellett volna pusztulnia. Létezése furcsa, titokzatos és sok szempontból megmagyarázhatatlan jelenség. Az anyagi és szellemi túlélés, létezés, elpusztíthatatlanság ősi, misztikus alapokra utal. Arra, hogy ennek a népnek különleges (antikrisztusi) rendeltetése és küldetése van. A zsidók történetének e misztikussága és drámaisága tehát mindenképpen egy nagyon is létező isteni akarat irányába mutat. A zsidók az emberi történelem anyagi mozgatórugói.
Ha elfogadjuk, hogy a történelem vallásos jelleggel bír, és a történelem legfontosabb alapját a vallásos tudat képezi, akkor még inkább biztosak lehetünk abban, hogy Isten valóban megnyilvánult és kinyilatkoztatott a zsidósággal kapcsolatban. Nem véletlen, hogy a zsidó vallás alapja az irracionális messianizmus, amely örökké a földi igazságot és ez által az ítélet napját vágyakozta. A zsidó szellem – minden más fajtától eltérően – örök párbeszédet folytatott az ősi zsidó szellemmel. Ebben a párbeszédben megjelenő eltorzult messianizmusuk egy másik megváltót vár, miután az igazit elvetette. Vallásuknak minden megnyilvánulásában a jövőbelátásnak és akarásnak ezt a felfokozott és beteges követelését látjuk, gondoljunk csak a forradalmak, háborúk, társadalmi felforgatások (reformok) kierőszakolására. Furcsa ugyan, de ezért az elképzelt, idealista jövőért képes a zsidóság az egész világ történelmi tradícióival és teremtett rendjével szembeszállni. A zsidók ezért a célért elképesztően céltudatosak, hiperaktívak és összetartók.
Ez az öntörvényűség azt eredményezi, hogy ez a beteges küldetéstudattal megvert zsidó nép, Isten tragikus sorsú – de egyúttal másoknak is tragédiát okozó – nyughatatlan népévé vált. A zsidó nép istene igen személyes isten. Egységes istenként, a világegyetem teremtőjeként, mindenható úrként lett tételezve, aki az egész nép istene volt. Ellentétben velünk, ősmagyarokkal – akiknek Istene legbelül, egyfajta „lélek-istenként” volt jelen –, a zsidók alulról és kívülről szemlélték Istenük végtelen hatalmát. (Az ősmagyarok hitték és tudták, hogy Isten mindenben, minden teremtményében, így az emberben is benne lakozik! A perzsa, hun, szkíta, egyiptomi népek szenvedélyesen hittek a lélek halhatatlan isteni mivoltában, nem véletlenül emeltek tiszteletére piramisokat!) Ez a túlzott távolságtartás eredményezte létük egyik meghatározó drámaiságát. A zsidók szenvedélyes perlekedők, kritikusok és igazságkeresők, ez a belső vágy határozta meg istenképüket és Istenhez való viszonyukat is. A zsidókból tehát (velünk ellentétben) teljesen hiányzott a lélek halhatatlanságának bensőséges gondolata. Az ősi szemita hit teljesen elveti és illúziónak tartja a más népek túlvilágról alkotott elképzeléseit. Azt vallják, hogy az ember csak gyermekei és vagyona által hosszabbíthatja meg létezését. (Az emberi lény csak néhány évtizedig él, s a halhatatlan ember maga is isten volna, ami lehetetlen!) A zsidók számára tehát az ember nem, csak maga a kiválasztott nép lehet örök és halhatatlan. Az anyaghoz láncolt zsidó ember szenvedélyesen tagadja az egyéni öröklétet, ezért aztán léte és sorsa teljesen nélkülözi az öröklét perspektíváját. Rendkívüli aktivitása során minden földi problémája megoldását az evilági (dologi) élettől várja, s nem az isteni Gondviselés legfensőbb akaratától.
A zsidó nép történeti halhatatlansága és az egyén földi halandósága között feszülő drámai ellentmondás teljesen áthatja a zsidó történelmet. A zsidó vallás a jövőre (végítéletre) irányuló profetikus-vallás, míg más ősi vallások (közöttük a miénk is!), elsősorban a távoli múlt eredetmítoszaira irányul. A judaizmusnak ez a jövőbe irányuló orientációja egy kikezdhetetlen és önbeteljesítő mítoszra utal! Ráadásul a zsidóknak ez a mítosza valódi, realista jelleggel bír. A zsidó tudat e jellegzetessége és sajátossága elvezet ahhoz, hogy a nagy társadalmi átalakításoknak (feudalizmus, szocializmus, kommunizmus, kapitalizmus, liberalizmus), mint ősi princípiumnak, judaista eredetet tulajdonítsunk, amelyben ráadásul benne feszül a kollektivizmus romboló szelleme is. (A szocializmus nem napjaink találmánya, ősidők óta benne munkálkodik a dualisztikusság gondolata: - Ahol a gonoszt legyőzi a jó, véget ér a földi igazságtalanság és szenvedés!) Az igazságnak tehát e világon (az anyagban) kell megvalósulnia és győzedelmeskednie, nem a mennyekben, ezért kell minduntalan szembeszállni Krisztus égi üzeneteivel! Ezt az életérzést jól kifejezi Renan, aki azt írja: „Az árja öröklétének házát építi, míg a szemita még evilági életében áhítja a jót (jólétet). Nem akar várni. A dicsőség, s a jólét, ha azonnal nem érzékelhető, számára nem létezik. A szemita túlságosan hisz Istenben (az anyagi Istenben), míg az árja az emberi örökkévalóságban (a szellemi Istenben).”
Az igazi zsidó olyan ember, akit állandóan marcangol az anyagi elégedetlenség, s aki szüntelenül szomjazza és várja a boldogító jövőt. A jövő pedig nem más, mint az anyagi világ istenének, az Antikrisztusnak a létezésen való korlátlan eluralkodása. A zsidó – ellentétben a kereszténnyel – képtelen az alázatra. Amíg a keresztény számára a szegénység, a türelem és a megaláztatás erényként nyilvánul meg, addig a zsidó számára mindez olyan nyomorúság, amely ellen minden eszközzel harcolni kell! Valószínűleg ebben rejlik a fanatikus zsidó vallási tudat, felsőbbrendű gőgjének és forradalmiságának kulcsa. A zsidók tudatosan fenntartják – sőt, ők maguk gyakorolják leginkább – azt a hamis mítoszt, amely szerint a történelem alapja nem más, mint maga a kizsákmányolás. Így válnak eggyé, így feltételezik egymást a kizsákmányolás és a felforgatás farizeus ideológusai és haszonélvezői.
A zsidó nép antikrisztusi (anyagias) szelleme, el kellett, hogy vezessen az ellenponthoz, vagyis Krisztus eljöveteléhez és későbbi megfeszítéséhez. Az új messiás nem valósította meg ugyanis a zsidó nép vágyait, nem lett korlátlan hatalmú földi helytartó, és nem váltotta valóra Izrael mérhetetlen evilági hatalmát. Ez vezetett a végső nagy zsidó tragédiához: hiszen a keresztre feszítéssel maga is megfeszítetté változott! A zsidó nép ezzel a gyilkossággal kettős tudatúvá alakult: az igazi, igazságos, ősi zsidó messiás mellett - egyazon akarattal – a Krisztussal szemben álló, hazug megváltót, vagyis magát az ördögi Antikrisztust is várnia kellett. A zsidó nép ebből a szemléletből fakadóan képtelenné vált felismerni az igazi, szeretetben megnyilvánuló Messiást. Ez a kettősség, ez a tévút, ez az önzés a világ katasztrófájává növekedett. A zsidóság nem kívánta elfogadni az Isten által elrendelt sorsot, szembehelyezkedett vele, szembe a népekkel és az isteni világrenddel. Az anyagi, sátáni ember önkénye lett ez, amely nem hitt a halhatatlanságban, és emiatt mindent az anyagban akart megvalósítani. A zsidók mindent (az anyagi jólétet és uralmat) a halandó és rövid földi élet alatt akartak megoldani és beteljesíteni. „A zsidó bölcselő, akárcsak a mai nihilista, azt vallja, hogy ha nincs számomra igazság, ne létezzen a világ sem!” – mondja Renan. A zsidók később, a kereszténységbe mélyen behatolva értették csak meg és használták ki farizeus módon a halhatatlanság eszményét. Nyilvánvalóan eljött számukra a csalódás pillanata, amikor rájöttek, hogy nincs a világon igazság és igazságtétel. A jámbor szenved, és aztán keresztre feszítik! Ez a gyakorlati tapasztalat még mélyebbre taszította őket az anyagi világba. (Lásd: A népekre rakott hamis bűntudatot, a farizeus áldozati szerepet, a holokauszt-vallás dogmatikusságát és az örök kártérítés követelését.) Az idő előrevetülésével az anyagi, nemzeti és isteni messianizmus egyre inkább összefonódott bennük, miközben az ősi messianizmus (Tóra) értelmét veszítette. A modern, elanyagiasodott hit immár teljes mértékben az Antikrisztus felé irányult.
Az emberi történelem legnagyobb hazugsága és ellentmondása az, hogy zsidók nélkül nem létezne kereszténység és keresztény történelem. Bármennyire is erre a hazugságra épül Saul rabbi egyháza, a keresztény szellem folytonos élet-halál küzdelmet folytat a zsidó szellemmel. Ez a végtelennek tűnő belső küzdelem és harc a keresztény szellem legnagyobb kihívása és próbatétele! A keresztényeknek, minden megaláztatás és elnyomorodás ellenére, krisztusi módon kell viszonyulniuk ellenségeikhez, így az Antikrisztust imádó zsidósághoz is. Tudniuk kell, hogy a végítélet isteni igazságszolgáltatásának előkészítői, beteljesítői és legfőbb elszenvedői lesznek ők. A keresztény történelem állandó dualitásában, a szellem és az anyag, a fény és a sötét, a jó és a rossz viszonylataiban ott lakozik a judaizmus és a világ közötti konfliktus princípiuma. Az a kétségbeesett harc fogja végül szétfeszíteni magát a kereszténységet és az egész emberi civilizációt. A keresztény (krisztusi) szellem – Isten akarata által – véglegesen be van oltva egy zsidó (antikrisztusi) szellemmel. A zsidóság problémájára nem ad, nem adhat választ és nem kínálhat megoldást a jelenlegi kereszténység. A zsidó szellem problematikájának végleges megoldása a világtörténelem problémáinak a végső megoldása is lesz egyben.
Az elmélkedés ideje lezárult. Az antikrisztusi térnyerés következtében ma már végtelenül ernyedt, együgyű és gyarló lett az ember. Nem látja meg végső romlásának égbekiáltó, benső okait. A Csendes-óceánba való végső süllyedés előtt egykoron Zend figyelmeztette Mu lakóit a közelgő borzalmas katasztrófára. Így cselekedett Zedu-sah is Atlantisz népével, majd a vízözön előtt Hanukh lakóit kívánta felrázni Noé, mindhiába. Jézus az egész egyetemes emberiséget figyelmeztette a közelgő végveszélyre, de senki sem vette komolyan intelmeit. Aztán kikeltek a kígyó tojásai: ateizmus, materializmus, cionizmus, bolsevizmus, kommunizmus, szocializmus, liberalizmus. A sátán fokról-fokra elkezdett alulról fölfelé haladni, miközben Isten felülről egyre lejjebb ereszkedett. Krisztus, az embernek fia, új embert akart (az örök életet), míg vele szemben az Antikrisztus egy új világot (az örök halált). Ő, a gonoszság és bűn embere, a kígyó magva, a kárhozat fia, az ördög mesterműve nem az égből jött, hanem a földi hívságból, gonoszságból, gőgből és mohóságból növekedett. Föl, egészen és majdnem föl az égig.
Az írás megjövendölte: - Feltámad a gonosz és elözönli a világot. Az utolsó időkben Krisztus helyére törekszik majd az ellen-messiás, a világ-diktátor, a rém-király, aki önmagát mindenható istennek kiálltja ki. A hazugság atyja azt hirdeti majd magáról, hogy Ő a végső békét és boldogságot hozza el a föld meggyötört népei számára. Uralma alatt mindent központosítanak, ahol kizárólag a pénz, az anyag és a mennyiség szabja meg az egységes világrendet. Ebben a globális falanszterben, ebben a Huxley és Orwell által egykor már megálmodott „Szép új világban”, senki sem vehet, sem el nem adhat semmit, az Ő bélyegének feltétele nélkül. Az egész kereskedelem, az egész világ gazdagsága (gazdasága) az ő démonikus uralma alatt áll. A sátán jelét viseli minden halandó a homlokán. A Biblia szerint Júdeában fog megjelenni az Antikrisztus, a világ mocskából és sarából felemelkedő zsidó csaló, aki mesterkedéseivel megtéveszti, káprázataival megigézi alattvalóit. Világbirodalma a kezdetekben négy ország határain belül fog feltámadni. Aztán Bábelt, Méd-perzsa birodalmat, Görögországot és Rómát követően kiáramlik majd az egész földgolyóra. Nevét három szám, vagyis a 666, jelét az ötágú csillag, nevét a „SOTÉR” betűi jelzik, ami magyarul sötét teret, héberül rejtőzködőt, arabul rombolót, görögül megváltót jelent. Malachiás jövendölése szerint XI. Piusz pápát követően már csak hét pápa fog uralkodni Rómában és felbomlik a keresztény hitvilág. (Most tartunk az utolsó előttinél!) Aztán a Jeruzsálemben székelő Antikrisztus, a sátán megtestesülése, a zsidók hamis királya, az utolsó világhatalommal rendelkező uralkodó, az utolsó vezér, az utolsó bűnös ember lesz a földön, akit a Teremtő helyett imájukba foglalnak majd az elfajzott emberek. Nem látják meg a különbséget: azt, hogy Krisztusnak Keresztelő Szent János, az Antikrisztusnak a Hamis próféta volt és lesz a hírnöke. Jézus, az emberfia, a szeretetet, a jót, az igazságot és a szegénységet hirdette. Az Antikrisztus - aki Istennek nevezi magát - a gyűlöletet, a gonoszságot, a hamisságot és a gazdagságot élteti. Az egyiket az igaz szavak, a szellemi kincsek miatt üldözték, addig a másikat a gaztett, az anyagi önzés és mohóság miatt a hatalomba emelik. Az egyiket, aki szóval és lemondással hódított, aki a béke és a minőség emberének apostola volt, azt szeretettel követték, míg a másikat, aki háborúval és fegyverrel a világi hatalomért küzd, dorbézolva imádják. Az egyiknek születése nyilvános volt, a másiknak rejtett. Az egyiket kevesek értik, a másikat tömegek. Az egyiknek jel van a szívén, a másiknak jel van a homlokán. Az egyik az evangéliumi öröklétet hirdeti, a másik a matéria mindenhatóságát. Az egyik mennyei Úr, a másik Világfejedelem. Az egyik igén él, a másik „kenyéren”. Az egyik a Szent Négyesség, míg a másikat a profán anyag bűnös négyessége tartja fenn. Lucifer harca Isten ellen megállíthatatlanul, a kezdetektől a végső ítéletig folytatódik.
Szinte észre sem vesszük. Az évszakok egyre inkább megváltoznak, a föld rossz és mérgező gyümölcsöket terem. A csillagok egyre távolodnak és elhagyják pályájukat. A nap és hold mindinkább elhalványul. A föld megmozdul, hatalmas tűz és vízözön lepi el a szárazföldeket. Kilépnek medrükből a tengerek és óceánok, síkságok emelkednek fel a magasba, miközben hegycsúcsok tűnnek el az örvénylő mélységben. Szörnyű szélviharok és jégverések, özönvizek és aszályok követik majd egymást. A villámok városokat gyújtanak fel és semmisítenek meg. Mindent elpusztít a pestis, a jég-, a tűz-, és a kéneső. A létrontás szétterül, démonok lepik el és uralják az egész földgolyót. Az Antikrisztus elkábított hívei öldökléssel és rablással foglalatoskodnak, vérfürdőben úszik a megátkozott világ. A keresztények bénává, ernyedté és lanyhává változnak. Mindenkiben növekszik a tétlenség és a romlottságot okozó csábszer. A félelemmel, méreggel és gonoszsággal eltelítődött lények kizárólag a testiséggel múlatják az időt. Eltűnik az ízlés, a szépség és a harmónia. Rím és ritmus nélküli verseket szavalnak, csúf és ronda épületeket emelnek, formátlan és idomtalan szobrokat állítanak, torz és aberrált képeket festenek, diszharmóniára épülő paráznaság lesz mindenben a divat. Sátáni gőg, érzékiség, perverzió, kegyetlenség és teljes romlottság jellemzi majd a korszak „tehetségeit”. Egyesül bennük a gazdagság, a hívság, a hitványság, a rombolás és az erőszak. A kisebb, a gyengébb, a szelídebb korlátlanul zsarolható és uzsorázható lesz. A szellem hamisságot szolgál, a jog az elnyomás eszközévé silányul. Minden materializálódik, a test lesz az, amely egyedüliként megelevenít majd. A lelkiség egyre inkább kipusztul minden teremtett lényből. A papok politikussá válva szolgálják az új, világi „Istent”. Minden szertefoszlik, elhajlik és elűzetik az őskeresztények lelki életéből. Szentmisét már csak titokban, a pusztaságokban, barlangokban vagy rejtett helyeken tarthatnak. Az „új-pogányok” számára megnyílik a sátán-hit ördögi kapuja. Az égi imát és igét karddal üldözik. És felforgatják a természet örök rendjét. És megtámadják az igazságot, szabadságot és tulajdonjogot. És felbontják a házasságot és megölik a magzatot. És megsemmisítik a hagyományt és tekintélyt. Az egyre növekvő rothadás a hitnek és a természetnek minden korlátját szétrombolja. Az istengyűlölő zsidó szabadkőművesség előkészíti és beteljesíti az Antikrisztus uralmát. És amikor a gonoszság a „haladás”, a „fejlődés”, a „növekedés” és a „mennyiség” minden „demokratikus” fokozatán átgázolt, és amikor az Isten és sátán minden befolyásukat ki- és felhasználták, akkor fog bekövetkezni a végítélet, a Harag Napja. Összeomlik Szodoma és Gomora! A nagy szakadás, a nagy fordulópont, a nagy fényesség ideje akkor veszi majd kezdetét!
Pió atya így ír ezekről az utolsó időkről: „Mennyire nem törődnek az emberek ezekkel a végső dolgokkal! Pedig nagyon hamar be fognak következni, minden várakozás ellenére. Mennyire közönyösek és nem készülnek ezekre az eseményekre, amelyeken hamarosan keresztül kell menniük. Isten ítélete eléri a földet. Atyám haragja kiárad az egész világra. Isten sok lehetőséget adott a jó útra való visszatérésre, de most az emberi gonoszság elérte tetőpontját és a büntetéssel nem lehet tovább várni. Mondjátok meg mindenkinek, hogy eljött az idő.”
1/. A világi ember végzetesen eluralkodik a lelki lények fölött.
2/. Az anyagi (testi) élet mindenben a szellemi (erkölcsi) fölé kerekedik.
3/. A gonoszság megsokasodik, a szeretet meghidegül.
4/. Jézus ellenpontja lesz maga a megtestesült gonoszság.
5/. Hatalomra kerül a Bűnnégyesség: vagyis a Sátán, az Antikrisztus, a Hamis próféta és a Pénz.
6/. A jelek már sokasodnak és beteljesednek, egy „Új Rend” nevében, elkezdődött a földi civilizáció megsemmisítése.
 |
„Keserves út, fölséges mégis. Ez már az Antikrisztus útja, Aki elvásik feketén. Muszályul, szörnyűn, másokért, Hogy a jövőt fehérnek tudja” - Ady Endre.
Mielőtt rátérnénk fejezetünk témájára, tegyünk egy rövid történeti kitérőt, vizsgáljuk meg újra az Antikrisztus megjelenésének előzményeit. Minden jel arra utal, hogy a zsidóság - miután a földi történelmében vezető szerepet játszik -, az emberiség egyik meghatározó történeti (anyagi) princípiuma. Ám a zsidóság történeti eredetét nem lehet kizárólag „materiálisan” megmagyarázni, hiszen ennek a népnek (akárcsak a magyarnak), a logika és a józan belátás szerint, már régen el kellett volna pusztulnia. Létezése furcsa, titokzatos és sok szempontból megmagyarázhatatlan jelenség. Az anyagi és szellemi túlélés, létezés, elpusztíthatatlanság ősi, misztikus alapokra utal. Arra, hogy ennek a népnek különleges (antikrisztusi) rendeltetése és küldetése van. A zsidók történetének e misztikussága és drámaisága tehát mindenképpen egy nagyon is létező isteni akarat irányába mutat. A zsidók az emberi történelem anyagi mozgatórugói.
Ha elfogadjuk, hogy a történelem vallásos jelleggel bír, és a történelem legfontosabb alapját a vallásos tudat képezi, akkor még inkább biztosak lehetünk abban, hogy Isten valóban megnyilvánult és kinyilatkoztatott a zsidósággal kapcsolatban. Nem véletlen, hogy a zsidó vallás alapja az irracionális messianizmus, amely örökké a földi igazságot és ez által az ítélet napját vágyakozta. A zsidó szellem – minden más fajtától eltérően – örök párbeszédet folytatott az ősi zsidó szellemmel. Ebben a párbeszédben megjelenő eltorzult messianizmusuk egy másik megváltót vár, miután az igazit elvetette. Vallásuknak minden megnyilvánulásában a jövőbelátásnak és akarásnak ezt a felfokozott és beteges követelését látjuk, gondoljunk csak a forradalmak, háborúk, társadalmi felforgatások (reformok) kierőszakolására. Furcsa ugyan, de ezért az elképzelt, idealista jövőért képes a zsidóság az egész világ történelmi tradícióival és teremtett rendjével szembeszállni. A zsidók ezért a célért elképesztően céltudatosak, hiperaktívak és összetartók.
Ez az öntörvényűség azt eredményezi, hogy ez a beteges küldetéstudattal megvert zsidó nép, Isten tragikus sorsú – de egyúttal másoknak is tragédiát okozó – nyughatatlan népévé vált. A zsidó nép istene igen személyes isten. Egységes istenként, a világegyetem teremtőjeként, mindenható úrként lett tételezve, aki az egész nép istene volt. Ellentétben velünk, ősmagyarokkal – akiknek Istene legbelül, egyfajta „lélek-istenként” volt jelen –, a zsidók alulról és kívülről szemlélték Istenük végtelen hatalmát. (Az ősmagyarok hitték és tudták, hogy Isten mindenben, minden teremtményében, így az emberben is benne lakozik! A perzsa, hun, szkíta, egyiptomi népek szenvedélyesen hittek a lélek halhatatlan isteni mivoltában, nem véletlenül emeltek tiszteletére piramisokat!) Ez a túlzott távolságtartás eredményezte létük egyik meghatározó drámaiságát. A zsidók szenvedélyes perlekedők, kritikusok és igazságkeresők, ez a belső vágy határozta meg istenképüket és Istenhez való viszonyukat is. A zsidókból tehát (velünk ellentétben) teljesen hiányzott a lélek halhatatlanságának bensőséges gondolata. Az ősi szemita hit teljesen elveti és illúziónak tartja a más népek túlvilágról alkotott elképzeléseit. Azt vallják, hogy az ember csak gyermekei és vagyona által hosszabbíthatja meg létezését. (Az emberi lény csak néhány évtizedig él, s a halhatatlan ember maga is isten volna, ami lehetetlen!) A zsidók számára tehát az ember nem, csak maga a kiválasztott nép lehet örök és halhatatlan. Az anyaghoz láncolt zsidó ember szenvedélyesen tagadja az egyéni öröklétet, ezért aztán léte és sorsa teljesen nélkülözi az öröklét perspektíváját. Rendkívüli aktivitása során minden földi problémája megoldását az evilági (dologi) élettől várja, s nem az isteni Gondviselés legfensőbb akaratától.
A zsidó nép történeti halhatatlansága és az egyén földi halandósága között feszülő drámai ellentmondás teljesen áthatja a zsidó történelmet. A zsidó vallás a jövőre (végítéletre) irányuló profetikus-vallás, míg más ősi vallások (közöttük a miénk is!), elsősorban a távoli múlt eredetmítoszaira irányul. A judaizmusnak ez a jövőbe irányuló orientációja egy kikezdhetetlen és önbeteljesítő mítoszra utal! Ráadásul a zsidóknak ez a mítosza valódi, realista jelleggel bír. A zsidó tudat e jellegzetessége és sajátossága elvezet ahhoz, hogy a nagy társadalmi átalakításoknak (feudalizmus, szocializmus, kommunizmus, kapitalizmus, liberalizmus), mint ősi princípiumnak, judaista eredetet tulajdonítsunk, amelyben ráadásul benne feszül a kollektivizmus romboló szelleme is. (A szocializmus nem napjaink találmánya, ősidők óta benne munkálkodik a dualisztikusság gondolata: - Ahol a gonoszt legyőzi a jó, véget ér a földi igazságtalanság és szenvedés!) Az igazságnak tehát e világon (az anyagban) kell megvalósulnia és győzedelmeskednie, nem a mennyekben, ezért kell minduntalan szembeszállni Krisztus égi üzeneteivel! Ezt az életérzést jól kifejezi Renan, aki azt írja: „Az árja öröklétének házát építi, míg a szemita még evilági életében áhítja a jót (jólétet). Nem akar várni. A dicsőség, s a jólét, ha azonnal nem érzékelhető, számára nem létezik. A szemita túlságosan hisz Istenben (az anyagi Istenben), míg az árja az emberi örökkévalóságban (a szellemi Istenben).”
Az igazi zsidó olyan ember, akit állandóan marcangol az anyagi elégedetlenség, s aki szüntelenül szomjazza és várja a boldogító jövőt. A jövő pedig nem más, mint az anyagi világ istenének, az Antikrisztusnak a létezésen való korlátlan eluralkodása. A zsidó – ellentétben a kereszténnyel – képtelen az alázatra. Amíg a keresztény számára a szegénység, a türelem és a megaláztatás erényként nyilvánul meg, addig a zsidó számára mindez olyan nyomorúság, amely ellen minden eszközzel harcolni kell! Valószínűleg ebben rejlik a fanatikus zsidó vallási tudat, felsőbbrendű gőgjének és forradalmiságának kulcsa. A zsidók tudatosan fenntartják – sőt, ők maguk gyakorolják leginkább – azt a hamis mítoszt, amely szerint a történelem alapja nem más, mint maga a kizsákmányolás. Így válnak eggyé, így feltételezik egymást a kizsákmányolás és a felforgatás farizeus ideológusai és haszonélvezői.
A zsidó nép antikrisztusi (anyagias) szelleme, el kellett, hogy vezessen az ellenponthoz, vagyis Krisztus eljöveteléhez és későbbi megfeszítéséhez. Az új messiás nem valósította meg ugyanis a zsidó nép vágyait, nem lett korlátlan hatalmú földi helytartó, és nem váltotta valóra Izrael mérhetetlen evilági hatalmát. Ez vezetett a végső nagy zsidó tragédiához: hiszen a keresztre feszítéssel maga is megfeszítetté változott! A zsidó nép ezzel a gyilkossággal kettős tudatúvá alakult: az igazi, igazságos, ősi zsidó messiás mellett - egyazon akarattal – a Krisztussal szemben álló, hazug megváltót, vagyis magát az ördögi Antikrisztust is várnia kellett. A zsidó nép ebből a szemléletből fakadóan képtelenné vált felismerni az igazi, szeretetben megnyilvánuló Messiást. Ez a kettősség, ez a tévút, ez az önzés a világ katasztrófájává növekedett. A zsidóság nem kívánta elfogadni az Isten által elrendelt sorsot, szembehelyezkedett vele, szembe a népekkel és az isteni világrenddel. Az anyagi, sátáni ember önkénye lett ez, amely nem hitt a halhatatlanságban, és emiatt mindent az anyagban akart megvalósítani. A zsidók mindent (az anyagi jólétet és uralmat) a halandó és rövid földi élet alatt akartak megoldani és beteljesíteni. „A zsidó bölcselő, akárcsak a mai nihilista, azt vallja, hogy ha nincs számomra igazság, ne létezzen a világ sem!” – mondja Renan. A zsidók később, a kereszténységbe mélyen behatolva értették csak meg és használták ki farizeus módon a halhatatlanság eszményét. Nyilvánvalóan eljött számukra a csalódás pillanata, amikor rájöttek, hogy nincs a világon igazság és igazságtétel. A jámbor szenved, és aztán keresztre feszítik! Ez a gyakorlati tapasztalat még mélyebbre taszította őket az anyagi világba. (Lásd: A népekre rakott hamis bűntudatot, a farizeus áldozati szerepet, a holokauszt-vallás dogmatikusságát és az örök kártérítés követelését.) Az idő előrevetülésével az anyagi, nemzeti és isteni messianizmus egyre inkább összefonódott bennük, miközben az ősi messianizmus (Tóra) értelmét veszítette. A modern, elanyagiasodott hit immár teljes mértékben az Antikrisztus felé irányult.
Az emberi történelem legnagyobb hazugsága és ellentmondása az, hogy zsidók nélkül nem létezne kereszténység és keresztény történelem. Bármennyire is erre a hazugságra épül Saul rabbi egyháza, a keresztény szellem folytonos élet-halál küzdelmet folytat a zsidó szellemmel. Ez a végtelennek tűnő belső küzdelem és harc a keresztény szellem legnagyobb kihívása és próbatétele! A keresztényeknek, minden megaláztatás és elnyomorodás ellenére, krisztusi módon kell viszonyulniuk ellenségeikhez, így az Antikrisztust imádó zsidósághoz is. Tudniuk kell, hogy a végítélet isteni igazságszolgáltatásának előkészítői, beteljesítői és legfőbb elszenvedői lesznek ők. A keresztény történelem állandó dualitásában, a szellem és az anyag, a fény és a sötét, a jó és a rossz viszonylataiban ott lakozik a judaizmus és a világ közötti konfliktus princípiuma. Az a kétségbeesett harc fogja végül szétfeszíteni magát a kereszténységet és az egész emberi civilizációt. A keresztény (krisztusi) szellem – Isten akarata által – véglegesen be van oltva egy zsidó (antikrisztusi) szellemmel. A zsidóság problémájára nem ad, nem adhat választ és nem kínálhat megoldást a jelenlegi kereszténység. A zsidó szellem problematikájának végleges megoldása a világtörténelem problémáinak a végső megoldása is lesz egyben.
Az elmélkedés ideje lezárult. Az antikrisztusi térnyerés következtében ma már végtelenül ernyedt, együgyű és gyarló lett az ember. Nem látja meg végső romlásának égbekiáltó, benső okait. A Csendes-óceánba való végső süllyedés előtt egykoron Zend figyelmeztette Mu lakóit a közelgő borzalmas katasztrófára. Így cselekedett Zedu-sah is Atlantisz népével, majd a vízözön előtt Hanukh lakóit kívánta felrázni Noé, mindhiába. Jézus az egész egyetemes emberiséget figyelmeztette a közelgő végveszélyre, de senki sem vette komolyan intelmeit. Aztán kikeltek a kígyó tojásai: ateizmus, materializmus, cionizmus, bolsevizmus, kommunizmus, szocializmus, liberalizmus. A sátán fokról-fokra elkezdett alulról fölfelé haladni, miközben Isten felülről egyre lejjebb ereszkedett. Krisztus, az embernek fia, új embert akart (az örök életet), míg vele szemben az Antikrisztus egy új világot (az örök halált). Ő, a gonoszság és bűn embere, a kígyó magva, a kárhozat fia, az ördög mesterműve nem az égből jött, hanem a földi hívságból, gonoszságból, gőgből és mohóságból növekedett. Föl, egészen és majdnem föl az égig.
Az írás megjövendölte: - Feltámad a gonosz és elözönli a világot. Az utolsó időkben Krisztus helyére törekszik majd az ellen-messiás, a világ-diktátor, a rém-király, aki önmagát mindenható istennek kiálltja ki. A hazugság atyja azt hirdeti majd magáról, hogy Ő a végső békét és boldogságot hozza el a föld meggyötört népei számára. Uralma alatt mindent központosítanak, ahol kizárólag a pénz, az anyag és a mennyiség szabja meg az egységes világrendet. Ebben a globális falanszterben, ebben a Huxley és Orwell által egykor már megálmodott „Szép új világban”, senki sem vehet, sem el nem adhat semmit, az Ő bélyegének feltétele nélkül. Az egész kereskedelem, az egész világ gazdagsága (gazdasága) az ő démonikus uralma alatt áll. A sátán jelét viseli minden halandó a homlokán. A Biblia szerint Júdeában fog megjelenni az Antikrisztus, a világ mocskából és sarából felemelkedő zsidó csaló, aki mesterkedéseivel megtéveszti, káprázataival megigézi alattvalóit. Világbirodalma a kezdetekben négy ország határain belül fog feltámadni. Aztán Bábelt, Méd-perzsa birodalmat, Görögországot és Rómát követően kiáramlik majd az egész földgolyóra. Nevét három szám, vagyis a 666, jelét az ötágú csillag, nevét a „SOTÉR” betűi jelzik, ami magyarul sötét teret, héberül rejtőzködőt, arabul rombolót, görögül megváltót jelent. Malachiás jövendölése szerint XI. Piusz pápát követően már csak hét pápa fog uralkodni Rómában és felbomlik a keresztény hitvilág. (Most tartunk az utolsó előttinél!) Aztán a Jeruzsálemben székelő Antikrisztus, a sátán megtestesülése, a zsidók hamis királya, az utolsó világhatalommal rendelkező uralkodó, az utolsó vezér, az utolsó bűnös ember lesz a földön, akit a Teremtő helyett imájukba foglalnak majd az elfajzott emberek. Nem látják meg a különbséget: azt, hogy Krisztusnak Keresztelő Szent János, az Antikrisztusnak a Hamis próféta volt és lesz a hírnöke. Jézus, az emberfia, a szeretetet, a jót, az igazságot és a szegénységet hirdette. Az Antikrisztus - aki Istennek nevezi magát - a gyűlöletet, a gonoszságot, a hamisságot és a gazdagságot élteti. Az egyiket az igaz szavak, a szellemi kincsek miatt üldözték, addig a másikat a gaztett, az anyagi önzés és mohóság miatt a hatalomba emelik. Az egyiket, aki szóval és lemondással hódított, aki a béke és a minőség emberének apostola volt, azt szeretettel követték, míg a másikat, aki háborúval és fegyverrel a világi hatalomért küzd, dorbézolva imádják. Az egyiknek születése nyilvános volt, a másiknak rejtett. Az egyiket kevesek értik, a másikat tömegek. Az egyiknek jel van a szívén, a másiknak jel van a homlokán. Az egyik az evangéliumi öröklétet hirdeti, a másik a matéria mindenhatóságát. Az egyik mennyei Úr, a másik Világfejedelem. Az egyik igén él, a másik „kenyéren”. Az egyik a Szent Négyesség, míg a másikat a profán anyag bűnös négyessége tartja fenn. Lucifer harca Isten ellen megállíthatatlanul, a kezdetektől a végső ítéletig folytatódik.
Szinte észre sem vesszük. Az évszakok egyre inkább megváltoznak, a föld rossz és mérgező gyümölcsöket terem. A csillagok egyre távolodnak és elhagyják pályájukat. A nap és hold mindinkább elhalványul. A föld megmozdul, hatalmas tűz és vízözön lepi el a szárazföldeket. Kilépnek medrükből a tengerek és óceánok, síkságok emelkednek fel a magasba, miközben hegycsúcsok tűnnek el az örvénylő mélységben. Szörnyű szélviharok és jégverések, özönvizek és aszályok követik majd egymást. A villámok városokat gyújtanak fel és semmisítenek meg. Mindent elpusztít a pestis, a jég-, a tűz-, és a kéneső. A létrontás szétterül, démonok lepik el és uralják az egész földgolyót. Az Antikrisztus elkábított hívei öldökléssel és rablással foglalatoskodnak, vérfürdőben úszik a megátkozott világ. A keresztények bénává, ernyedté és lanyhává változnak. Mindenkiben növekszik a tétlenség és a romlottságot okozó csábszer. A félelemmel, méreggel és gonoszsággal eltelítődött lények kizárólag a testiséggel múlatják az időt. Eltűnik az ízlés, a szépség és a harmónia. Rím és ritmus nélküli verseket szavalnak, csúf és ronda épületeket emelnek, formátlan és idomtalan szobrokat állítanak, torz és aberrált képeket festenek, diszharmóniára épülő paráznaság lesz mindenben a divat. Sátáni gőg, érzékiség, perverzió, kegyetlenség és teljes romlottság jellemzi majd a korszak „tehetségeit”. Egyesül bennük a gazdagság, a hívság, a hitványság, a rombolás és az erőszak. A kisebb, a gyengébb, a szelídebb korlátlanul zsarolható és uzsorázható lesz. A szellem hamisságot szolgál, a jog az elnyomás eszközévé silányul. Minden materializálódik, a test lesz az, amely egyedüliként megelevenít majd. A lelkiség egyre inkább kipusztul minden teremtett lényből. A papok politikussá válva szolgálják az új, világi „Istent”. Minden szertefoszlik, elhajlik és elűzetik az őskeresztények lelki életéből. Szentmisét már csak titokban, a pusztaságokban, barlangokban vagy rejtett helyeken tarthatnak. Az „új-pogányok” számára megnyílik a sátán-hit ördögi kapuja. Az égi imát és igét karddal üldözik. És felforgatják a természet örök rendjét. És megtámadják az igazságot, szabadságot és tulajdonjogot. És felbontják a házasságot és megölik a magzatot. És megsemmisítik a hagyományt és tekintélyt. Az egyre növekvő rothadás a hitnek és a természetnek minden korlátját szétrombolja. Az istengyűlölő zsidó szabadkőművesség előkészíti és beteljesíti az Antikrisztus uralmát. És amikor a gonoszság a „haladás”, a „fejlődés”, a „növekedés” és a „mennyiség” minden „demokratikus” fokozatán átgázolt, és amikor az Isten és sátán minden befolyásukat ki- és felhasználták, akkor fog bekövetkezni a végítélet, a Harag Napja. Összeomlik Szodoma és Gomora! A nagy szakadás, a nagy fordulópont, a nagy fényesség ideje akkor veszi majd kezdetét!
Pió atya így ír ezekről az utolsó időkről: „Mennyire nem törődnek az emberek ezekkel a végső dolgokkal! Pedig nagyon hamar be fognak következni, minden várakozás ellenére. Mennyire közönyösek és nem készülnek ezekre az eseményekre, amelyeken hamarosan keresztül kell menniük. Isten ítélete eléri a földet. Atyám haragja kiárad az egész világra. Isten sok lehetőséget adott a jó útra való visszatérésre, de most az emberi gonoszság elérte tetőpontját és a büntetéssel nem lehet tovább várni. Mondjátok meg mindenkinek, hogy eljött az idő.”
Molnár Tamás
Megjegyzés: Szerkesztőségünk nem mindenben ért maradéktalanul egyet a nálunk megjelent publicisztikák, tanulmányok minden egyes megállapításával, következtetésével.
Kapcsolódó:
