Olvasónk képe

A Kuruc.info vasárnap délután közzétett egy olvasói levelet, amelynek a névtelenséget előnyben részesítő írója helyükre kívánja tenni a Líbiával kapcsolatos, a portálon napvilágot látott „összeesküvés-elméleteket”. Megjegyezzük, hogy ezen a téren nem érezzük megszólítva magunkat, mert kivéve a mintegy két héttel ezelőtti írásunkat, a líbiai eseményekről hónapok óta hallgattunk, még egyszerű hírközlés formájában sem foglaltunk állást. A líbiai polgárháború kezdetén kiálltunk a fölkelők mellett, vitriolba mártott tollal írtunk az enyhén szólva „furcsa” természetű országvezetőről, Muámmár el-Kaddzáfiról. Ám a polgárháború előrehaladtával hallgatásba burkolóztunk, nem kívántunk állást foglalni, főleg azután, hogy az Európai Unió, a NATO-országok előbb csak kardcsörtető szavakban, majd bombázásokkal is beavatkoztak az észak-afrikai arab ország belső küzdelmébe.

Elkezdtünk gondolkozni: miért váltak hirtelen az emberi- és a szabadságjogok „keresztes lovagjaivá” (a kifejezést nem a líbiai ezredestől kölcsönöztük – H. J.) azok az államok, amelyek a legaljasabb cselekményeket követték-követik el Afganisztánban és Irakban a polgári lakosság ellen? (Mázári Sáríf, Ábu Grájb stb.) Gondolok itt elsősorban az Amerikai Egyesült Államokra, Nagy-Britanniára és másodsorban Franciaországra. Föltehetnénk azt a kérdést is, hogy a szabadság fáklyájának hordozói miért nem érzékenyek az 1948-ban földönfutóvá, menekültté és hazátlanná tett palesztinai arab nép sorsára? Miért nem bombázzák a nemzetközi normákkal ellentétes módon katonailag megszállt, részben annektált arab területeken állig fölfegyverzett zsidó telepeseket és az őket fedező izraeli hadsereget? Nem hogy nem bombázzák őket, hanem inkább Izraelt fegyverzik föl, nyújtanak neki diplomáciai háttértámogatást. Ezért sem hiszünk mi a britek, a franciák és a többi hiéna fölkelőket segítő humanista szándékában.

Az „olvasó” nagyon jól tájékozott, s írása alapján megállapítjuk, hogy otthonosan mozog a Közel-Kelet dolgaiban. Sok mindenben igazat kell adnunk neki, ám közben azt is látjuk, hogy némileg elfogult a Nyugattal szemben, a Nyugat javára. Azt kívánja elhitetni velünk, hogy Párizs, London, Róma, Washington és a líbiai fölkelők többi „önzetlen”, vagy félig-meddig önzetlen támogatója elsősorban mégiscsak az emberi- és szabadságjogok védelmében bombázta, s bombázza most is a Muámmár el-Kaddzáfihoz hű erők állásait, no meg számos esetben a polgári lakosság tartózkodási helyeit. „Kalám fádi” (كلام فاضي ), mondja erre az arab.

Az olvasóhoz hasonlóan most még mi sem tudjuk megmondani azt, hogy az El-Kaddzáfi erőit bombázó, s korlátozott létszámú szárazföldi különleges egységet is bevető NATO-országok végül milyen mértékben osztozkodhatnak a kőolajkoncon, vagy egyáltalán részesednek-e a nyilván újra elosztandó konzorciumokon. Ám egy-két megjegyzést, gondolatot fűzünk a márciusban Líbiában járt olvasó levelében foglalt állításokhoz, megállapításokhoz.

Az olvasó szemtanúja volt annak, amint „az emberek boldogan ünnepelték a felszabadulást” Kelet-Líbiában. Mi is láttunk ilyen képeket a műholdas tévék jóvoltából, s azt is tudjuk, hogy „a líbiai emberek maguk kezdték a forradalmukat”. A kérdés csak az, hogy miért kezdték, és mi ellen? A líbiai állampolgárok ugyanis viszonylagos jólétben éltek, a térség országaihoz viszonyítva magas színvonalú egészségügyi, oktatási és egyéb jóléti állami ellátásban részesültek. Elképzelhető, sőt biztos, hogy az El-Kaddzáfi család tagjai lenyúlták a kőolajból származó bevételek egy részét. Miért, Magyarországon talán nem korruptak, tolvajok a politikai hatalomban hosszabb ideig megragadó személyek és csoportok? Az El-Kaddzáfi-rendszer azonban fölemelte a széles líbiai néprétegeket. A politikai élet demokratikus mivoltát pedig a Közel-Keleten egészen más mércével mérik, mint például Németországban vagy Svédországban... Nehogy visszasírják még a külföldi beavatkozással most megdöntött rendszert a „felszabadulásukat” ünneplő líbiaiak. Egyébként nem szerencsés összehasonlítani a líbiai fölkelést a tunéziai és az egyiptomi forradalommal, mert utóbbi két arab ország elnökei nagyon sokat loptak, miközben a nép koldusszegény.

A líbiai népfölkelést valóban az ottani népesség egy része robbantotta ki, amelyhez azonban pszichológiai és ideológiai háttértámogatást adtak az EU-országok, Amerika és a katari uralkodóház tulajdonát képező El-Dzsázírá arab nyelvű műholdas tévéállomás. Azok az említett hiéna országok, amelyek vezető politikusai néhány nappal ezelőtt már siettek ellátogatni a még füstölgő, a háború nyomaitól még ki nem takarított Tripoliba, Líbia fővárosába. A hiénák valóban nem kezdeményezői voltak az eseményeknek, hanem menet közben kaptak az alkalmon, igyekeznek meglovagolni a fejleményeket. Arra a kérdésre, hogy „miért lenne érdekében Amerikának és Izraelnek Líbia polgárháborúba süllyedése?” azt válaszolhatjuk: azért lenne érdekében, mert fegyvereket lehet eladni a küzdő feleknek, másrészt meg az arab országnak hosszú ideig nem lenne ereje, pénze és ideje a megszállt palesztin területekkel foglalkozni, a palesztinoknak valamilyen segítséget nyújtani.

„Lám, Irakból sem tudtak kivonulni az amerikaiak, amíg tartott a polgárháború”, állítja a levélíró. Nos, Amerika (és „felszabadító, demokrácia elvivő” csatlósai) nem azért vonultak be Irakba, hogy kibékítsék egymással a polgárháború mocsarába süllyedt iraki népet, az ottani vallási és etnikai csoportokat. A hadüzenet és BT-felhatalmazás nélküli rablóhadjárat megindokolásaként Tony Blair és a vele hasonszőrű cionista-barát gazemberek azzal a hazugsággal etették be a világot, hogy Szaddám Huszejnnek tömegpusztító fegyverei vannak, amelyeket nemsokára be kíván vetni Izrael, Szaúd-Arábia és mások ellen. Egyébként Amerika még mindig „nem tud kivonulni Irakból”, hiszen ott van.

Az sem felel meg a valóságnak, hogy Irakban „visszakerült az irányítás a tradicionális vezető réteg kezébe”. Irakban ugyanis a politikai, gazdasági és egyéb vezetés a Nyugat legutóbbi rablóhadjárata előtt évszázadok óta a szunnita muszlim arabok privilégiuma volt. A megszállás következményeképpen a vezetés jobbára átment a Washington által preferált, addig tényleg elnyomott vallási felekezet, a síita muszlim arabok kezébe az ország középső és déli részeiben, míg északon a szunnita muszlim, ám nem arab kurdokéba. A jenkik által Bagdad „trónjára” ültetett síita Núri el-Máliki miniszterelnök és díszes társulata semmiképpen nem nevezhető Irak „tradicionális vezető rétegének”.

A levélíró azon véleményével is kénytelenek vagyunk vitatkozni, miszerint külső erő szárazföldi csapatok bevetése nélkül nem képes hatalomra juttatni bizonyos érdekelt feleket. Tulajdonképpen pontosan ez történt, történik Líbiában, ahol elég volt bombázni, rakétázni El-Kaddzáfi katonai egységeit, illetve röghöz kötni a légierejét, s a NATO nagyobb létszámú szárazföldi csapatok bevetése nélkül máris hatalomra juttatta a felkelőket.

Hering József – Kuruc.info