2011. márciusának első felében egy hetet töltöttem a lázadók által ellenőrzött Kelet-Líbiában. Nem újságíróként voltam kint, és nem is segélymunkásként, hanem pusztán a kíváncsiság vitt oda. Ugyanis van egy furcsa, az országban nem sokak által gyakorolt hobbim: mégpedig az, hogy konfliktusövezetekbe utazom, hogy ne csak a médián keresztül szerezzek róluk információkat, hanem a helyszínről, első kézből is. Mindig egyedül megyek, annyi fotót készítek, amennyire csak lehetőségem van - ezekről rendszeresen tartok élménybeszámolóval egybekötött vetítéseket, ám másra eddig nem használtam fel a képeket -, a legtöbbször helyi emberek jóindulatára bízom magamat, náluk alszom, sokszor ők mutatják meg nekem az országukat, az információkat is tőlük szerzem be. Ilyen helyzetekben a hatóságok - érthető okokból - sokkal gyanakvóbban viselkednek, mint békeidőben, így már többször előfordult, hogy letartóztattak, kihallgattak, átkutattak, átnézték a fotóimat, stb., de ezekből a helyzetekből eddig mindig sikeresen kiszabadultam, bár már volt rá példa, hogy ez csak az ENSZ-katonák segítségével sikerült. Szóval nem ez volt az első "balhé", ahol tiszteletemet tettem, jártam már korábban Irakban, Afganisztánban, Gázában, Elefántcsontparton, Csecsenföldön és még egy sor másik hasonló helyen is.

Hogy a bő lére eresztett élménybeszámoló sorai közt ne vesszen el a lényeg, ezért az első részben összefoglalnám a véleményemet, tapasztalataimat a líbiai konfliktusról, illetve annak hátteréről és okairól, az utazás leírásának egy második részt szentelek majd.

A Kuruc.infón gyakran lehet olvasni, akár még az általában tájékozott Lipusz Zsolt hozzászólásai között is, hogy az egész, arab tavasznak nevezett forradalom-sorozatot, és ennek részeként a líbiai polgárháborút is a nyugati hatalmak szították, hogy rátehessék a kezüket a líbiai olajkincsre, ahogy ezt már Irak esetében is megtette Amerika. Véleményem szerint azonban a február 17-én kitört forradalmat a líbiai emberek kezdték, az arab tavasz érkezett el a szomszédos Tunéziából és Egyiptomból Kadhafi Líbiájába is. Ne felejtsük el, hogy gyakorlatilag az összes arab államban kisebb-nagyobb megmozdulások voltak ekkoriban Jementől Marokkóig, Szaúd-Arábiától Bahreinig, Algériától Jordániáig, az lett volna tehát a csoda, ha Líbia kimarad ebből a sorból. És ne felejtsük el, hogy a forradalmi események első két áldozata a Nyugat és Izrael fő szövetségesének és a zsidó állam egyik legfőbb, térségbeli biztonsági garanciájának számító egyiptomi diktátor, Hoszni Mubarak és a szintén nyugatbarát tunéziai elnök, Ben Ali lettek, valamint a szintén Amerika-barát, az USA számára az arab-félszigeti al-Kaida (AQAP) elleni harc egyik fő bástyáját jelentő jemeni elnök, Ali Abdullah Száleh széke is erősen inog.

Kötve hiszem, hogy mondjuk Ben Ali, Száleh, vagy a jó öreg Hoszni elmozdítását a Moszad, vagy a CIA támogatta volna, ez utóbbi volt a biztosítéka ugyanis annak, hogy a Camp David-i egyiptomi-izraeli békeszerződést betartják, és a Nyugat nem tudhatta, és most sem lehet biztos benne, hogy kinek a kezébe kerül végül a legerősebb, legnagyobb, és legbefolyásosabb arab ország, Egyiptom irányítása. Amióta Mubarakot megbuktatták, az új egyiptomi kormányzat felajánlotta, hogy a palesztin Hamász tegye át a székhelyét Damaszkuszból Kairóba, egyiptomi kezdeményezésre béketárgyalások kezdődtek a két nagy palesztin párt, a Hamász és a Fatah között, valamint két ízben is felrobbantották az Egyiptomot Izraellel összekötő gázvezetéket, továbbá az egyiptomi kormány megnyitotta az Egyiptomot a Gázai övezettel összekötő rafahi átkelőt - igaz, egyelőre még csak a személyforgalom előtt -, rést ütve ezzel a Gáza elleni izraeli blokádon. Kötve hiszem, hogy mindez jól jött volna Amerikának vagy a zsidó államnak. Ez utóbbiban a zsidó lakosság nagyobb része egyébként aggodalommal és ellenszenvvel figyelte a szomszédban zajló eseményeket, pont a fentiektől tartva. Aki tehát az arab tavasz eseményei mögött nyugati összeesküvést vél felfedezni, az szerintem tévúton jár. Az indító szikra tehát megvolt: forradalom zajlott szerte az arab világban, ami 2011. február 17-én elérte Líbiát is. Hangsúlyozom, miután gyakorlatilag az összes arab állam érintett volt benne, így az lett volna a csoda, ha Líbia kimarad belőle. Egy törzsi társadalomban, ahol az elöljárók szava sokat számít, egyébként sem fordulhat elő, hogy néhány CIA- vagy akármilyen más ügynök buzdítására az utcára menjenek az emberek, ha a törzsi és vallási vezetőik ezt ellenzik. Ez nem az európai individualizált társadalom, ezt ne felejtsük el.

Több helyen is olvastam már a Kurucon (pl. itt), hogy a líbiai emberek többsége Kadhafit támogatja, csak a lázadók elnyomják őket, a média nyugati ügynökei és elkötelezett, Izrael- és Amerika-barát újságírói pedig hamis tudósításokkal, a valóság elhallgatásával vezetik félre a nyugati közvéleményt. Nos, én ennek pont az ellenkezőjéről győződtem meg idén márciusban Kelet-Líbiában: az emberek kilencvenkilenc százaléka, akikkel beszéltem, lelkes híve volt a forradalomnak, boldogan ugrálva, kiáltozva, zászlókat lengetve éltették azt, és egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik rettegnek. A lázadók a líbiai átlagemberek közül kerültek ki, nem találkoztam köztük külföldi zsoldosokkal, az emberek barátkoztak velük, és együtt ünnepelték a felszabadulást. Igaz ez szinte mindenkire, akivel összefutottam, és aki vendégül látott, pedig teljesen egyedül utaztam az országban, a lázadók semmilyen akadályt sem gördítettek a szabad mozgásom, vagy a helyi lakosokkal való érintkezésem elé, ellentétben mondjuk a Kadhafi által ellenőrzött Nyugat-Líbiában dolgozó újságírókkal, akik csak rezsimhű ügynökök vagy katonák kíséretében mozoghattak, és sokukat bebörtönözték, akik a hatóságok engedélye nélkül látogattak meg helyszíneket, vagy készítettek interjút az emberekkel. Ne felejtsük el: a felkelés első napjaiban Kadhafi nem adott vízumot és forgatási engedélyt egyetlen külföldi csatornának sem, és ezen csak azután változtatott, miután az Egyiptom felől megnyíló határon sok külföldi újságíró jutott be az országba. Szóval nem a lázadók akarták eltitkolni a tevékenységüket a külvilág előtt, hanem pont Kadhafi.

Hogy miért utálták Kadhafit Kelet-Líbiában annak ellenére, hogy anyagi értelemben nem éltek rosszul az emberek? Tény, hogy az olajpénzből Kadhafi sok jóléti intézkedést, és Afrikában egyedülállóan fejlett szociális hálót működtetett, azonban 42 év alatt az ő tekintélye is megkopott, és köztudomású volt, hogy rengeteg pénzt ellopott és olyan afrikai mozgalmak és korábban európai terrorszervezetek (RAF, IRA) támogatására költött, akiknek semmi közük nem volt Líbiához! Ezen kívül többen is tényként említették, hogy Kadhafi zsidó származású! (Erről a magyar médiában is olvastam pár héttel ezelőtt, itt azt írták, hogy egy izraeli nő azt állította a zsidó állam egyik tévécsatornáján, hogy ő Kadhafi másodfokú unokatestvére, és a líbiai diktátor anyai nagyanyja tényleg zsidó származású volt! Az viszont tény, hogy abban az időben, amikor Kadhafi született, valóban élt egy zsidó közösség az észak-afrikai országban.) A legtöbb ember ezeket hozta fel, hogy miért nem szereti az ezredest, ezen kívül az interneten szerzett információk és az ezen a vidéken a fiatalok körében rendkívül népszerű Facebook-ozás megváltoztatta az fiatalok jó részének a világnézetét, ez lehetett az egyik oka a forradalmaknak szerte az arab világban! A pontos okokat én sem tudom biztosan, csak sejtem, de tény: az "utca emberének" többsége nagyon rossz véleménnyel volt Kadhafiról.

A hivatkozott kuruc.infós írás a Kadhafihoz hű médiát jelöli meg hiteles forrásként, szemben az általa manipulatívnak tartott nyugati sajtóval. (Emlékeztetnénk, hogy NEM kuruc.infós írásról van szó, ez már a címből is kiderül a kicsit is figyelmes ember számára ("Olvasónk írása: Líbiai tanulságok - avagy az orrunknál fogva…?"), továbbá, ha ez sem lenne elég, az írás végén ez szerepel: "A szerkesztőség álláspontja nem mindig egyezik meg a szerző véleményével". Egy másik írásunkban pedig azt próbáltuk világossá tenni, hogy többféle szemszögből szeretnénk megvilágítani a nem annyira egyértelmű kérdéseket, ezért közöljük most ezt az írást is, örülnénk azonban, ha megmaradna ennek a szerzője is a tényeknél - a szerk.)

Hát erről van egy történetem a helyszínről. Az egyik kelet-líbiai vendéglátóm otthonában épp a hivatalos, Kadhafiék irányítása alatt álló, tripoli adó volt bekapcsolva, amin elhangzott - a vendéglátóm fordította nekem arabról angolra - hogy a kelet-líbiai Tobrukot elfoglalta a szomszéd város Kadhafihoz hű lakossága, és ott újra az ezredes zöld zászlója leng. Erről annyit, hogy előtte pár nappal jártam ott, és a hír elhangzása után pár nappal is visszatértem Tobrukba, és persze az egészből egy szó sem volt igaz, még csak összecsapások sem voltak a város körül akkoriban. Hogy miért állította mégis ezt a "hiteles" líbiai tévé? Hát azért, mert így akarták elhitetni a Kadhafi által ellenőrzött nyugati területek lakosságával, hogy a vezérük még mindig erős. A nyugat-líbiai emberek pedig nehezen ellenőrizhették az állítás valóságtartalmát, mert akkoriban lehetetlen volt átkelni nyugatról keletre, vagy fordítva, ugyanis az utakat blokkolta a front, a repterek le voltak zárva, sok nyugati rekedt az ország keleti felében, és fordítva, akik csak az utóbbi hetekben térhettek haza. Az internet az egész országban le volt blokkolva néhány bengázi netkávézót leszámítva, ahol, azt hiszem, műholdkapcsolatot építettek ki. A mobilhálózat - keleten legalábbis - működött, ezen kívül a nyugaton rekedt lakosság még a külföldi csatornákról, elsősorban az al-Dzsazíráról és az al-Arabíjáról juthatott hiteles információkhoz. Láttam még, amikor a Kadhafi-tévé bemutatott néhány Závijában elfogott lázadót. Nyilvánvalóan látszottak az arcukon a kínzások nyomai, és a vendéglátóm fordította, hogy azt mondatták velük, hogy részegen mentek a mecsetbe. Szemmel láthatóan beszélni is alig tudtak, úgy össze voltak verve. Nem tudom, mit remélt Kadhafi ettől a propagandától, de elég naiv kell hogy legyen, aki elhitte, amit a srácok szájába adtak.

Azt is olvastam a fent említett cikkben, hogy a nyugati sajtó elhallgatja, hogy Líbia területének nyolcvan százaléka még mindig Kadhafi ellenőrzése alatt áll. Csak azt felejtette ki a cikkíró - és emiatt ez az adat borzasztóan megtévesztő - hogy ez a nyolcvan százalék a terméketlen és ritkán lakott sivatagot jelenti, Líbiában ugyanis a lakosság több mint kilencven százaléka egy keskeny sávban él a Földközi-tenger partján. Itt található az ország infrastruktúrájának a legnagyobb része is, nem véletlen tehát, hogy a harcok is ide koncentrálódtak. Igaz ugyan, hogy az olajlelőhelyek a sivatagban vannak, de azoknak a legnagyobb részét is megszerezték a lázadók, az a nyolcvan százalék tehát, amiről a cikkben szó van, néhány apró sivatagi porfészket jelent a nigeri és a csádi határ közelében, hatalmas, lakatlan homok- és kősivataggal körülvéve. Nem véletlen tehát, hogy ennek elfoglalását a legvégére halasztották a lázadók, hiszen a stratégiai fontossága elhanyagolhat,ó és valószínűleg pár nap alatt elesnek majd, ha rájuk kerül a sor, ha nem menekül át a helyőrségük rögtön Nigerbe és Csádba, amint megindulnak arra a lázadó csapatok.

A másik kulcsfontosságú kérdés a NATO-légicsapásoké. Én március 16-án, tehát még három nappal ezek megindulása előtt hagytam el Líbiát, azért, mert Kadhafi csapatai elfoglalták a lázadók központjától, Bengázitól délre, a Tripoliba vezető úton fekvő Azsdábiát, és egy-két napon belül Kadhafi ezredes csapatai már Bengázi elővárosaiban harcoltak. És mivel van egy út a sivatagon keresztül Azsdábiából az egyiptomi határ közelében fekvő Tobrukba, ezért féltem, hogy a rezsim katonái elvágják az utamat az egyetlen lehetséges irányba, amerre elhagyhattam Líbiát, így a távozás mellett döntöttem. Hasonlóan gondolkodott a külföldi újságírók nagy része is, mindenki ott tolongott az egyiptomi határon aznap. Szóval adott volt egy forradalom, amit a líbiai emberek maguk kezdtek, nyugati közreműködés nélkül, és március 16-19. között úgy nézett ki, hogy Kadhafi ezredes csapatai felocsúdtak a kezdeti meglepetésükből és mélaságukból, és hamarosan leverik azt. Addig a napig a jelentősebb külföldi vezetők közül mindössze Nicolas Sarkozy ismerte el a lázadók kormányát Líbia legitim vezetőjének, a többiek nem tudtak mit kezdeni a forradalommal, ugyanis fogalmuk sem volt róla - és ez azóta sem változott -, hogy ki kerül majd hatalomra Kadhafi után. Az ezredes kezdetben ellenségesen viszonyult a nyugati hatalmakhoz, de, ahogy a Tripoliban nemrég megtalált iratokból kiderült, gyümölcsöző és kölcsönös gazdasági és titkosszolgálati együttműködés alakult ki 1999 után Líbia és az Egyesült Királyság, valamint Amerika között. (Azt nem tartom valószínűnek, hogy ezek az iratok hamisítványok lennének, mert a Nyugatnak biztos nem érdeke, hogy kiderüljön a sátánként bemutatott, volt líbiai diktátorral a színfalak mögött ápolt jó kapcsolata, ezen kívül sem a brit, sem pedig az amerikai kormány nem cáfolta ezeket az értesüléseket.) Az ezredes tehát a valóságban mégsem volt akkora sátán a Nyugat szemében, mint ahogy az a külvilág számára látszott, és - hangsúlyozom - teljesen bizonytalan volt, hogy ki jön utána. Jöhet akár a Nyugat szempontjából rosszabb is, például iszlamisták, vagy polgárháborúba is süllyedhet az ország, ami semmiképp sem érdeke sem Izraelnek, sem pedig Amerikának, vagy az EU-nak.

És mi az, ami miatt mégis a forradalmárok oldalán avatkozott be a Nyugat? Abban egyetértek a Kuruc.infóval, hogy biztosan nem humanitárius okokból, ugyanis a nagyhatalmakat kizárólag politikai érdekek mozgatják, tehát itt is ezeket kell keresnünk. A Nyugatnak pedig az az érdeke, hogy egy stabil, nyugatbarát rezsim kezébe kerüljön a stratégiai helyen fekvő, olajban gazdag ország irányítása. Ha márciusban hagyják Kadhafit tovább nyomulni kelet felé, akkor kialakulhatott volna egy állandósult instabilitás, ki-ki újuló harcokkal és gerillamozgalmakkal, Irakhoz és Jemenhez hasonlóan, ami megbénítaná az olajexportot. Azután, hogy a lázadók gyakorlatilag egész Kelet-Líbiát az ellenőrzésük alá vonták - másképpen fogalmazva a keleti lakosság itt teljesen a forradalom mellé állt -, már nem volt remény arra, hogy újra helyreálljon Kadhafi korábbi, nyugodt és stabil uralma az ország felett. A nyugati vezetők szerintem ugrást hajtottak végre a sötétbe, amikor elkezdték légicsapásokkal támogatni a lázadókat, látva, hogy a régi rendszer már visszafordíthatatlanul megroggyant, és úgy gondolták, hogy talán egy új kormány hatalomra segítése stabilizálhatná az országot, és ha már új, akkor legyen nyugatbarát is, ennek pedig a legfontosabb ösztönzőjét a bombázásokban megnyilvánuló katonai segítségnyújtás jelentette.

A Kuruc.infó rendszeresen közölt olyan elemzéseket, amik arra utalnak, hogy a bombázással a NATO és a mögötte álló hatalmak egy bábkormányt juttatnak hatalomra Líbiában, ami majd gátlástalanul kiszolgálja az amerikai, izraeli és európai érdekeket, és mindenek előtt az olajipart játssza majd az előbbiek kezére. A tények ismeretében ezt én lehetetlennek tartom. Hogyan lehetne ugyanis szárazföldi csapatok bevetése, tehát megszállás nélkül bárkit is hatalomra juttatni? Persze tény, hogy a bombázások nélkül a lázadók nem tartanának ott, ahol most, lehet, hogy Kadhafi visszafoglalta volna Kelet-Líbiát, vagy esetleg hosszú polgárháborúba süllyedt volna az ország, így viszont - hacsak nem esnek egymás torkának a lázadók a győzelmük után, és erre később majd kitérek - van rá esély, hogy stabil kormányzat jöjjön létre az országban a harcok végeztével.

Hogy miért gondolom, hogy a NATO nem tud bábkormányt ültetni az ország élére? Mert igaz, hogy a lázadók győzelmét a bombázások garantálták, de a harcok befejeztével maximum a győztesek hálájára számíthatnak, nincsen más eszközük arra, hogy befolyásolják a "földi" eseményeket a levegőből. Márpedig nem állomásoznak külföldi, megszálló csapatok Líbiában, és azt is kizártnak tartom, hogy az új kormányt kezdjék el bombázni, ha esetleg nem francia, vagy amerikai cégek kapnak olajkoncessziót Líbiában, mert azzal végső anarchiába taszítanák az észak-afrikai országot, és ki tudja, kinek a kezébe kerülne akkor az olajkincs? Lám, Irakból sem tudtak kivonulni az amerikaiak, amíg tartott a polgárháború. És emlékezzünk arra a hírre, hogy reagáltak Líbia új urai arra a kínai bejelentésre, miszerint a kelet-ázsiai óriás hajlandó lenne jelentős összeggel támogatni az ország újjáépítését: az Átmeneti Nemzeti Tanács szívesen biztosít részesedést Kínának az olajiparból a befektetésekért cserébe. Szóval a NATO mögött álló Nyugat nincsen monopolhelyzetben Líbiában. Hangsúlyozom: megszálló csapatok híján csak a lázadók bombázások miatti hálájára számíthatnak, ezt pedig könnyen felülírhatják az új líbiai kormány üzleti érdekei.

Konkrét, helyszíni tapasztalatokat is szereztem azzal kapcsolatban, hogy a kelet-líbiai lázadók nem Izrael-pártiak. Ezek közül a legfontosabbat egy tábornoktól, Szulejmán Mahmúdtól hallottam, aki akkoriban a tobruki körzet parancsnoki tisztét töltötte be, és Abdel Fatah Júnisznak, a lázadók katonai főparancsnokának halála után, pár hónappal ezelőtt őt nevezték ki Júnisz megüresedett pozíciójába. Az eset március 16-án történt, amikor Kadhafi elfoglalta Azsdábiát és megnyílt számára az út a lázadók "fővárosa", Bengázi felé, a NATO azonban - biztonsági tanácsi határozat hiányában - még nem kezdte meg a légicsapásait. Ekkor döntöttem úgy, hogy elhagyom az országot, mert - ahogy már korábban írtam - féltem, hogy Kadhafi csapatai elvágják az utamat Egyiptom felé, így visszatértem a határtól 130 kilométerre fekvő Tobrukba, ahol már egy héttel korábban is jártam. A különbség érezhető volt: a lázadók érthető okokból kifolyóan sokkal idegesebben és gyanakvóbban viselkedtek, mint azelőtt.

Amint megláttak, bekísértek a parancsnokságukra, ahol olyan gyanakvóan, már-már ellenségesen kezeltek, amilyet korábban sosem tapasztaltam a részükről. Leültettek egy székre, nem engedték, hogy felálljak, mintha a támadásomtól tartanának, és közben idegesen, sokszor fenyegető hangon kérdezgettek néhány angol szóval kevert arab nyelven, hogy mit keresek ott. Szerencsémre tíz percen belül bejött Szulejmán Mahmúd tábornok - akiről persze akkor még nem tudtam, hogy kicsoda, de láttam, hogy tábornoki rangjelzést visel és a lázadók vezetőjükként viselkednek vele -, majd odajött hozzám, bemutatkozott, és pár mondatban kihallgatott, majd úgy döntött, hogy visszatérhetek Egyiptomba. Ez alatt a beszélgetés alatt teljesen magától, anélkül, hogy én szóba hoztam volna, kitért arra, hogy mekkora problémát jelent az arab világra nézve Izrael. Ez persze teljesen általános vélemény bármelyik arab országban, az emberek szinte mindegyike így gondolkodik, még ott is, ahol a kormány jó kapcsolatokat ápol Amerikával vagy a zsidó állammal, de most egy lázadóvezér szájából hallottam mindezt. Persze attól még fordulhat Líbia másik irányba is, de én semmi erre utaló jelet nem láttam ott.

Volt két másik hasonló tapasztalatom is, az első Dernában. Itt igazoltattak először, pár nappal azután, hogy beléptem Líbiába. Felkísértek egy irodába, fénymásolták az útlevelemet, majd az intézkedő lázadó katona elmondta, hogy pár nappal azelőtt fogtak el a lázadók egy izraeli újságírót, aki bejött Kelet-Líbiába, kihasználva, hogy a forradalom első napjaiban gyakorlatilag nem volt ellenőrzés a határ líbiai oldalán. Kérdésemre, hogy mi történt vele, azt válaszolta, hogy visszaküldték Egyiptomba. Tudni kell, hogy azokban a napokban minden segélymunkás és újságíró vízum nélkül jött be Egyiptom felől, én is így tartózkodtam Kelet-Líbiában, és a lázadó hatóságoknak nem volt ez ellen semmi kifogásuk, azzal az emberrel is csak az volt a bajuk, hogy izraeli.

Ugyanezt a sztorit hallottam kicsit másképpen al-Baidában, személyesen a várost a forradalom óta irányító tanács, a medzslisz vezetőjétől, doktor Dzsámáá-tól. Őszerinte ketten voltak az izraeliek, és nem újságírókról, hanem kémekről beszélt, akiket nem küldtek vissza Egyiptomba, hanem a bengázi börtönben vannak. Hát, elég nagy a különbség a két történet között, de a magjuk ugyanaz... Szóval ő sem tűnt kimondottan Izrael-barátnak. Az is érdekes a történetben, hogy nem sokkal később a zsidó államban jártam, és ott senki sem hallott ezekről az esetekről, akivel beszéltem. Nem tudom, mi igaz belőlük, de az biztos, hogy a lázadók nem tekintettek barátként az izraeliekre, még akkor sem, ha újságírók. Az átlag líbiai pedig pont ugyanúgy vélekedett Izraelről, mint bármelyik másik arab országban: ellenségként tekintettek rá. Nehéz lenne tehát egy új líbiai kormánynak eladni egy, a zsidó államot barátként kezelő politikát ebben a forradalmi hangulatban. Könnyen visszafelé sülhetne el a dolog.

A Kuruc.infó sokszor hasonlította a NATO líbiai beavatkozását az iraki háborúhoz. Kétségtelen, hogy a két eseménynek vannak közös vonásai: mindkettőben szerepel az olaj, és a nyugati katonai támadás, ám ezzel a párhuzam le is zárult. Ugyanis amíg Irakban az amerikai megszállás indította el a konfliktust, addig Líbiában a kezdeti tétovaság és bizonytalanság után egy, akkor már harminc napja tartó, a nyugati beavatkozástól függetlenül kirobbant polgárháborúba avatkozott be az észak-atlanti szövetség. Fontos különbség az is, hogy Irakban szárazföldi csapatokat is bevetettek, sőt a közel-keleti országot azóta is megszállva tartja Amerika, bár a csapataikat a tervek szerint idén év végéig - nyolc év után - kivonják. Ezzel szemben Líbiába - néhány tanácsadótól és kiképzőtől eltekintve - nem tette be a lábát nyugati katona, tehát az eseményekbe sem tudnak olyan közvetlenül beavatkozni, mint Irakban. És ez egy nagyon fontos momentum, hiszen így Líbia nem tekinthető a Nyugattól függő államnak sem katonai (hiszen nincsenek ott külföldi csapatok), sem pedig gazdasági értelemben, hiszen a lázadók háláján kívül így másra nemigen számíthatnak Európa és Amerika vezetői. Többször hallottam egyébként Kelet-Líbiában az "utca emberétől", hogy hálásak Sarkozynek az elismerésért, de egyetlen külföldi katonát sem akarnak látni Líbia földjén.

Persze nem véletlen, hogy Észak-Afrikában nem alkalmazták az iraki forgatókönyvet, ugyanis mindenki tanult Amerika korábbi iraki hibáiból: hiába rendelkezik Irak hatalmas olajkészlettel, ha a háború miatt ezt alig tudták kiaknázni, hiszen az olajinfrastruktúra elemei - főként a vezetékek - nehezen védhetők, és könnyű célpontot biztosítottak a lázadóknak, ezen kívül a háború költségei - ezek egyes becslések szerint Irak és Afganisztán esetében összesen nyolc billió (nyolcszor tíz a tizenkettediken...) dollárt tettek ki 2001 óta - jelentősen meghaladták az amerikai gazdaságba az olajiparból és a hadigazdaságból áramló pénz mennyiségét. Ez az oka annak, hogy most kivonulnak, gyakorlatilag vesztesként és dolguk végezetlenül, hiszen Irakot most sem egy amerikai bábkormány irányítja, ugyanis - ez kevéssé ismert - az országot úgy sikerült stabilizálni 2007-re, hogy egy amerikai tábornok, bizonyos David Petraeus megegyezett az iraki törzsi és vallási vezetőkkel a hatalom átadásáról és az amerikai kivonulásról, azok pedig cserében vállalták, hogy nem intéznek támadásokat az amerikai katonák ellen. Végül tehát visszakerült az irányítás a cseppet sem Amerika-barát iraki tradicionális vezető réteg kezébe.

A másik, sűrűn emlegetett forgatókönyv az, hogy Líbiában állandósulhat a polgárháború, és nem sikerül majd szilárd hatalmat kialakítani az országban azután sem, hogy Kadhafi híveit legyőzték. Ezt persze nem zárhatjuk ki, ugyanis egyikünk sem rendelkezik a jövőbe látás képességével, azonban szerintem erre jóval kevesebb esély mutatkozik, mint mondjuk Irak vagy Afganisztán esetében. A legtöbb muzulmán országban zajló polgárháborúban a szemben álló felek közti legfontosabb választóvonalat általában nem a törzsi, hanem az etnikai (pl. Afganisztán) és a vallási (Pl. Irak) hovatartozás jelenti, lásd az iraki síita és szunnita lakosság között zajló polgárháborút, de ugyanez a legfőbb választóvonal Jemen esetében, és Bahreinben is, ahol az elnyomott síita többség lázadozott a szunnita uralkodóház ellen. A libanoni polgárháborúban is főként vallási frakciók küzdöttek egymással, ez tehát sokkal meghatározóbb az arab világban, mint a törzsi hovatartozás. Márpedig a líbiaiak szerencsésnek mondhatják magukat, ugyanis a lakosságuk szinte tisztán szunnita muzulmánokból áll, és a pár százaléknyi berber, tuareg és a délen élő fekete-afrikai populációt leszámítva nincsen jelentős etnikai kisebbségük sem. Társadalmuk viszont törzsek szerint tagolt, ám ez korántsem jelent akkora választóvonalat az arab világban, mint a vallási különbségek. Ez a fajta felosztás egyébként egyáltalán nem ritka arrafelé, gyakorlatilag az összes mesterségesen létrehozott arab állam lakossága törzsek szerint épül fel, kivéve az olyan tradicionálisan egységes társadalommal és komoly történelmi múlttal rendelkező országokat, mint Egyiptom, Marokkó és Tunézia.

Az úti beszámolóval folytatom majd.

(Kép és szöveg: Olvasó)