Mindössze két tanulmány maradt hátra a Magyarság Évkönyvből, melynek írásait idén május elejétől kezdtem közzétenni portálunkon. Az utolsó előtti gróf Pálffy Fidél publikációja, amely az egyik leghosszabb az évkönyvben.
Pálffy Fidél főnemesi származású, az erdődi Pálffy család sarja. A hazug propaganda ellenére egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy arisztokraták is helyet kaptak a magyar nemzetiszocialista mozgalom berkein belül, akár vezető pozícióban, mint, amiben mostani alanyunk is volt. Fidél édesapja gróf erdődi Pálffy Sándor császári és királyi kamarás, országgyűlési képviselő, édesanyja gróf németújvári Batthyány Erzsébet, aki 8 évvel túlélte fiát is. Pálffy Fidél a pozsonyi tudományegyetemen jogi abszolutóriumot szerzett, illetve a Ludovikán végzett tisztként. A szegedi ellenforradalmi kormány és a francia megszálló csapatok között végzett közvetítő szerepet, a háború után pedig Csehszlovákiához átkerült földjein gazdálkodott, majd Magyarországon vásárolt birtokokat.
 Magyarország földművelésügyi minisztere a Szálasi-kormányzat alatt. A kép 1944 őszén készült (forrás: Wikipédia) |
Pálffy Fidél igazi "régi motoros" nemzetiszocialistának számít, aki lényegében annak magyarországi térnyerése óta a mozgalomban tevékenykedett és tartott ki az eszme mellett egészen halálig. A politizálást 1932-ben, a Meskó Zoltán nevével fémjelzett Nemzeti Szocialista Földmíves- és Munkáspártban kezdte. Meskó volt az első parlamenti képviselő a magyar történelemben, aki nyíltan nemzetiszocialistának vallotta magát, ám Pálffyval az útjaik hamar elváltak. Pálffy 1933-ban saját pártot hozott létre, amely az egység sugallatát keltve az Egyesült Nemzeti Szocialista Párt nevet kapta.
Az arisztokrata ismert és kedvelt személyiség volt a Dunántúlon, ennek jegyében pártjának is itt volt tömegbázisa. Ez az 1939-es választásokon – a hazai szélsőjobboldal előretörésekor – 11 mandátumhoz volt elég (beleértve ebbe azoknak mandátumait is, akik egyesültek a Pálffy vezette párttal és így egy frakcióba ültek be).
Politikai tevékenysége mellett számtalan rövidebb, vagy hosszabb életet megélt nemzetiszocialista lapba publikált, sőt, ezeket vezette, általában finanszírozta is. Ezekben az újságokban egyaránt publikáltak régebbi fajvédők, de még több felületet kapott az új, nemzetiszocialista generáció, például a már múlt héten kivesézett Nagykálnai Levatich László.
 Gróf Pálffy Fidél hazaszállítása idején, 1945-ben, idegenszívű nemzetveszejtők körében (jobbra: Péter Gábor) |
Pálffy pártja 1940-ben egyesült a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalommal, ám 1941-ben már ki is léptek a szövetségből, és Imrédy Béla Magyar Megújulás Pártjához csatlakoztak. 1944-től a Szálasi Ferenc vezette Nemzeti Összefogás Kormányában földművelésügyi miniszter volt.
A második világháború elvesztését követően a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) kötél általi halálra ítélte, és 1946. március 2-án kivégezte.
Pálffy Fidél a Népi nacionalizmus és népcsoportok tanulmányában szorosan összeköti a természeti törvényeket és a helyes nemzeti politikát. Álláspontja világos: aki az új Európa megalkotásában aktívan részt vállal, az érdemelvű (meritokratikus) alapokon többet is kapjon majd az osztozkodás során. Ez a teljesítményalapú megközelítés a leghelyesebb, amit politikában (és mindenhol máshol) képviselni lehet. Ennélfogva Pálffy végig lelkes támogatója volt a szovjet elleni harcnak, valamint tisztában volt azzal is, amivel Horthy konzervatív köre már egyáltalán nem: aki a tengelyhatalmakkal akar enni, annak velük is kell főzni.
Az egykori földművelésügyi miniszter több tanulmányában is részletesen foglalkozott a népi nacionalizmus kérdésével, ennek láthatja most a kedves olvasó egy érett munkáját.
 Itt már fogságban |
ÉRTŐ olvasást és okulást kívánok a tanulmányhoz, végezetül pedig szeretném felhívni a figyelmet az alábbi részletre:
Ez utolsó óra elmulasztása azt jelentette volna, hogy a szétszórás szellemének vívője, a zsidóság, végleg megvetette volna győzelmét a földkerekségen. A népeknek a felismerhetetlenségig való összekeverése, ezáltal úgy testileg, mint lelkileg való teljes elkorcsosítása, majd az így előállott proletártársadalom kuliként való befogadása a zsidó világüzlet és világuralom szolgálatába – azt jelentette volna a történelem minden, valamikor szabad és alkotó népére, hogy e holtvágányon többé részére életút nem nyílik, de vissza se térhet régi természetes újból-felépítés útjára, mert önmagát se ismerheti fel a nagy tohuvabohuban, már össze nem szedhet egy maroknyit se abból az állagból, mellyel évszázadok vagy évezredek előtt tiszta vérben, tiszta lélekben sajátos fejlődésének útjára indulhatott volna.
Pálffy lényegében tisztán megjósolta, mi vár(na) ránk egy elveszett világháború után (jelenében ezt persze még úgy írhatta le, hogy mi lett volna akkor, ha a nemzetiszocializmus – amelynek győzelme ekkor még biztos volt – nem lépett volna színre). Ami 1942-ben még sötét, soha meg nem valósuló jövőnek tűnt, a kedves olvasó ebben él ma a jelenben.
Pálffy Fidél: Népi nacionalizmus és népcsoportok
Az emberiség minden alkotása akkor érheti el a tökéletesség legmagasabb fokát, ha a természet törvényeinek szigorú útját tartja szem előtt, végig és minden részletben. Ha az ember alkotásában a természet törvényével fel akarja venni a harcot, látszateredményt – és ezt is csak ideiglenesen – érhet el, azonban végleges és még kevésbé maradandó, vagy további fejlődésre képeset semmiképpen sem.
Igy van ez a technikában, ahol már az anyag megválasztásánál, a kezdeti alkotásban szigorúan a természeti, vagy a természeti alapon tökéletesített anyagtulajdonságokat kell figyelembevenni, hogy majdan egy tökéletesen konstruált gépezet teljes csődöt azért ne mondjon, mert a technika a kezdet kezdetén nem vetett számot az alkalmazott anyagok s ezek természeti törvényeinek adottságaival.
Az orvostudomány fejlődésének útját is a természet jelzi. A lázas beteg meleget kíván, pihenést: az orvos ágynyugalmat, izzasztókat ír elő. A gyomorbeteg étvágytalan: az orvos diétát rendel. A toxinok helyes ismerete alapján állítja elő az orvostudomány az antitoxinokat.
De a gazda is és talán leginkább ő, a természetben találja meg útjelzését mindarra, amivel az agrártudomány vívmányainak alkalmazásával földjét javíthatja, termését bővítheti, állatállományát tökéletesítheti, gazdasága teljesítőképességét a legmagasabbra fejlesztheti.
Fokozatosan így van ez minden kultúrkérdéssel, ahol a tökéletesség miatt szinte teljesen elveszni látszanak már a természeti kiindulópontok.
Igaz tökéletesség csak ott mutatkozik, ahol a létesített magasabb kultúra nincs ellentétben a kultúra-hordozó természetével.
E tények figyelembevétele után nem lesz érdektelen kis visszapillantást vetni népek kultúrájának, népi és államéletének fejlődésére, különös tekintettel az államéletek kiinduló pontjára és az állapotokra, amelybe ezek nagyjából – épp a természet útjának tekintetbe nem vétele miatt – egész addig az időpontig jutottak, amíg nemzetiszocialista klasszikum új irányt mutatott számukra.
Az államélet csírája a család. E legszorosabb kötelék maga mellé vette rokonságát, az így bővült vérségi egység törzseket alkotott, törzsek közös érdeke népi kötelékben egyesült. A nép a maga kiterjedt közérdekbiztosítása céljából államéletet szervez. Állandó települési helyén berendezkedik, biztosítja megélhetését erdőírtás, földművelés, ipar és kereskedelem útján, területét pedig szomszédok esetleges támadásaival szemben fegyveres erő szervezésével biztosítja. A természet útja ez és ha népek az egymás közti hatalmi versenyben mindig szigorúan e természeti út betartása mellett tökéletesítették volna államéletüket, nem jutottak volna oly nehéz problémák elé, aminők előtt ma állnak és amelyek komoly megoldását a nemzetiszocializmus tűzte magának célul.
Ezzel szemben minden nép történelmében megtaláljuk azokat a hibákat, amellyel a természet útja ellen vétett ott, ahol népek hatalmi versenyében helyét megállni akarva, oly eszközökhöz nyúlt, melyek pillanatnyi szükségmegoldásoknak jók lehettek, mégis csak oly alkalmi segítségeknek számíthattak volna, melyek állandó alkalmazása és igénybevétele a sajátos, kemény népi önerő acélos és talán lassúbb, de viharállóbb fejlődését felváltotta oly nagyságra, hatalmi pozícióra, mely mesterségesen duzzasztott lévén, nem lehetett oly ellenálló, a történelem viharaival szemben, mint aminő akkor lett volna, ha – bár kisebb egységben, – de acélosabb magként állta volna helyét minden időben és viszontagságban.
Ebből az alapgondolatból indul ki a nemzetiszocializmus népi elmélete és gyakorlata.
Valóban gigantikus feladatot állított magának a nemzetiszocializmus, ha e kérdés megoldásának akkor indult neki teljes erővel, amikor a kérdés elintézésének már tizenkettedik órája ütött. Ez utolsó óra elmulasztása azt jelentette volna, hogy a szétszórás szellemének vívője, a zsidóság, végleg megvetette volna győzelmét a földkerekségen. A népeknek a felismerhetetlenségig való összekeverése, ezáltal úgy testileg, mint lelkileg való teljes elkorcsosítása, majd az így előállott proletártársadalom kuliként való befogadása a zsidó világüzlet és világuralom szolgálatába – azt jelentette volna a történelem minden, valamikor szabad és alkotó népére, hogy e holtvágányon többé részére életút nem nyílik, de vissza se térhet régi természetes újból-felépítés útjára, mert önmagát se ismerheti fel a nagy tohuvabohuban, már össze nem szedhet egy maroknyit se abból az állagból, mellyel évszázadok vagy évezredek előtt tiszta vérben, tiszta lélekben sajátos fejlődésének útjára indulhatott volna. A "történelem" az alkotó népek részére lezárult volna és megindult volna a zsidóság talmudi történelme: az örök földi Jeruzsálem boldogsága. Ennek megvetését és kínját megérdemelte volna az a degenerált goj társadalom, melyről a zsidó könyvek ezredévekkel ezelőtt is mint szamárról, állatról emlékeztek meg.
Térjünk át arra a tárgyra, mely nálunk oly kényes: a magyar népi felépítés kérdésére. Miért kényes? Egyszerűen azt, mert Magyarország területén nemcsak magyarok, hanem más népiségek is, – magyar állampolgárokként – élnek. Évszázadok óta élünk velük együtt, jóban-rosszban. Örömünk és szenvedésünk közös volt. A közös élet megértést és meg nem értést hoz vegyesen. Az élet ugyanis igazán közös élet volt és nem a magyar nép saját élete. Közös államélet létezett, de nem egységes népi élet. Voltak idők, amikor úgy festett, mintha közös népi élet folyt volna hazánkban, de voltak, amikor újból és újból kiderült, hogy mégis csak közös államéletet élünk népiségeinkkel – hiszen az adott helyzetekben fellángolt az a kötelék, mely a mieinkkel a közös államélet dacára se vált közössé: a népi kötelék. Ne firtassuk most, minő okok játszottak itt közbe. Mindnyájan bevallhatjuk egymásnak, hogy ezen okok nem mindenkor a népi idealizmusban voltak keresendők, hanem igen sokszor politikaiak, gazdaságiak voltak, sőt nem éppen olyanok, amelyek kiváló jellemeket vetettek volna felszínre. A lényeg az, hogy vegyes okokból mégis mindig újból fel-felbukkant a népi egység kérdése az államközösséggel szemben és ez bizonyítja, hogy a népi kötelék léte nem szünt meg legfeljebb ideig-óráig lappangott, míg valami körülmény ezt lángra nem lobbantotta. Mi sem természetesebb, mint hogy az államalkotó magyarság azon volt, hogy a Kárpátok övén belül, a már itt élő népiségekkel ne csak közös államéletet, hanem közös népi életet élhessen, tehát e népek idővel a magyar néplélekhez hasonuljanak, asszimilálódjanak. A "kor szelleme", hatalmi kérdések szükségszerűsége indokolta ezt. Hogy ennek az asszimilálásnak minden módja nem vezetett célhoz, azt napjainkban megint látjuk, sőt világosabban, mint valaha, mert a mai népi élettörekvésekhez hasonló, idealista alapon való ragaszkodáshoz példa még nem volt történelmünkben. Azt lehet mondani, hogy az erőszakos asszimilálás soha nem vezetett belső sikerre, épp természetellenességéből kifolyólag. Viszont oly asszimilálódás, mely egymáshoz egyáltalában asszimilálható vérségű népekhez tartozók között eredménnyel járt, természetileg is csak valóságos összeházasodásra, generációkon át való természetes (vérségi) kapcsolat révén állhatott be. Fajbiológusok által határozandó el egyes népek viszonylagos asszimilálhatósága. Ily asszimilálódásnál is azonban a vitálisabb fajta lesz az átütő – jóban-rosszban egyaránt. Az összeházasodás által előálló valóságos vérkeverés egyfelől, másfelől az államalkotó szupremáciája mellett való generációkon át történő együttélés önmagától eredményezhet asszimilálódást az államalkotó néphez. Megint fajbiológiai kérdés: milyen nép részére mennyire fontos, előnyös, vagy kártékony folyamat az asszimilálódás, még akkor is, ha ez nem erőszakos, hanem természeti. E fajbiológiai vonatkozású kérdésekkel azonban itt nem akarunk foglalkozni és visszatérünk kiindulópontunkhoz: a nemzetiszocializmus mikép ítéli meg a multat és a jövőt, ami a népi politika körül vallott elveit illeti.
Amint fentebb említettük, egy népi államélet ideális fejlődését ott láthatnók, ahol egy nép teljesen és végig az önerejéből, vérségének és szellemiségének tisztántartásával küzdené fel magát, – ha a legnagyobb nehézségek árán is – a mindenkori kultúr- és hatalmi színvonalra. Az eredeti kemény mag hatalmasra fejlődnék, minden faji eredetiségnek keménységét és ellenálló képességét megtartaná és a maga rusztikális voltában az önmaga kulturáját teremtené meg párhuzamban a világművelődés általános fejlődésével.
Ma azonban adottságokkal számolunk. Saját magyarországi adottságainkkal, amennyiben nem egynépű, hanem soknépű állam vagyunk és a világpolitikai helyzettel, melynél fogva tekintetbe kell vennünk oly kialakult politikai elveket, melyekkel szembehelyezkedni nem lehet és nem is volna célszerű, de amelyeknek kétségtelenül meg is vannak azok a természeti alapból való kiinduláspontjai, melyek helyességét kétségbe nem vonhatjuk és bennünket azon kérdés elé állítanak: mitevők legyünk az adott körülmények között? Hogy rendezzük be saját népi életünket és miként éljük közös államéletünket mindazokkal a népekkel, amelyek velünk évszázadok óta így éltek? Hogy rendezzük e kérdést úgy, hogy lehetetlent és természetelleneset senkitől ne kívánjunk, viszont megtaláljuk amellett azt, amit keresünk: saját népünk mindenki előtt való maximális fejlődési lehetőségét. Hiszen ez utóbbi kell, hogy a magyar népi politikának végcélja legyen.
A mult politikájával szemben mindenekelőtt fel kell tárni mindazon értékeket, melyek magában a magyar nép széles rétegeiben rejtőznek és az elmult időkben egyfelől az osztálytársadalom rétegződése révén nem tudtak felszínre jutni, másfelől gazdaságilag oly fejlődésképtelenségben voltak, hogy tehetségek kijegecesedése és továbbképzése részükre anyagi lehetetlenség volt. Szorosan kapcsolódik e kérdés megoldásának lehetősége a nemzetiszocialista berendezkedés megvalósításához, melyben a nép vezetősége – mint családanya – gondját viseli minden egyes hozzátartozójának: szervezeti élete révén teljes énjét megismeri minden egyesnek, a maga helyére állítja, képezteti, életlehetőségét garantálja. Nem áll tehetetlenül, mint amikor – pl. egy liberális gazdasági rendben – a gazdasági krízis címén a legjobb és legintenzivebben gazdálkodók mentek tönkre, az államvezetés pedig tehetetlen volt a sok kár láttán. Vagy amikor a középosztály inflativ időkben – mint havidíjas – megélhetést nem tudott találni, vagy pedig a munkásság a háború után a termelés és fogyasztás rendszertelensége miatt kiesve a munkából, saját munkaértékét olyannyira alábecsültnek kellett, hogy lássa, hogy ebből részére élet nem sarjadhatott. A nemzetiszocializmus segíteni tud ilyen bajokon, de vajjon hogyan tudott egy kapitalista gazdasági rend béklyót vetni a liberális szabadosság által féktelenül tobzódó haszonharácsolásnak, amikor a magánvagyon szentségét szabad volt arra felhasználni, hogy mások természeti értéke: testi és szellemi terméke alábecsült rongyként kerüljön kufárok piacára.
Ily viszonyok és a közben tobzódó zsidó lélek és fajfertőzés behatása alatt a gyermekáldás, a nemzet nagy erőutánpótlása és nagyobbodásának alapja kiapadt és e téren is tehetetlenül állt a régi rend, mert gazdasági intézkedést nem volt képes hozni a gyermekáldás fokozására, a morális ráhatás pedig – tekintve a zsidó lelkiség térhódítását – mint kopár sziklára esett mag, még csírát se tudott fogni. Jól tudta a zsidó hatalomtörekvés, minő haszon származik ebből részére és gondosan szőtte a Grand Orient mindazon törekvések fonalait, amelyekkel végeredményben gazdasági válságok előidézésével, a népi utánpótlás megbénításával, alkotó népek faji erejének megtörésével munkálta azt a halotti terítőt részünkre, amely felett majdan egy (szovjet–)zsidó világhatalom hatalmi tébolyát ülheti.
Magyar népi törekvéseinknek is első teendője a gyermekáldás növelése, a magyar ifjúság új lélekben való felnevelése, a magyar dolgozó társadalom beszervezése és egyenkint a népvezetés családapai gondviselésbe való vonása, mely ugyanúgy figyel a lelki, mint megélhetési momentumokra, a tehetség kijegecesedésére, kimunkálására. Egy ilymódon gondosan és szeretettel kimunkált népi állag a legnagyobb érték, amit egy nemzet önmagának adhat. Ez az erő és tehetség tárháza, ebből sarjadhat csak újabb és újabb fejlődés, melynek áldása népi keménységben, a legkiválóbb termelésben, korszerű honvédelemben és legelsősorban a népi igaz sorsközösségi tudatban és magatartásban jelentkezik.
Nekünk magyaroknak ez legyen gondunk. Ami már most a velünk együtt élő népcsoportokat illeti, úgy természeti és reális felfogás mellett nem lehet más álláspontot foglalni, mint hogy anyjuk azon nép, melyhez tartozóknak vallják magukat. Népi szempontból oda tartoznak. Ezt jobb őszintén bevallani, mint azzal áltatni magunkat, hogy bárkit is akarata ellenére idegen közösségbe lehessen beolvasztani. Hatalmas népeknek mindenkoron megvolt a módja arra, hogy azok érdekét, akiket magáénak vall, megvédhesse e földön, bárhol töltsék napjaikat. A multban azonban e hatalommal a népek nem éltek. A kérdés hatalmi kérdés. Mi magyarok is azért keressük a hatalom útját, hogy ennek révén az önmagunk néptestét otthon és idegenben a legtökéletesebb valóságos és lelki egységbe tömöríthessük és nyomatékkal megkövetelhessük mindazon államalkotó népektől, kiknek területén magyarjaink élnek, azokat a jogokat, amik őket népi életük teljes élésére képessé teszik. De magunk is leszünk oly kemények népi felépítettségünkben, hogy bátran megadhatjuk viszont ezeket a jogokat azoknak a népeknek, amelyek a mi államfenségünk területén élnek. Egy új Európa rendje szabályozni fogja az idevágó jogokat és kötelességeket. Nem kell senkinek attól tartania, hogy e szabályozás ne legyen a természeti törvényekkel tökéletesen egybevágó, mert egy új Európa nem egy emberöltőre, hanem hosszú történelmi távlatokra fog berendezkedni. Ennek alapjai tehát oly szabályokat nem ismerhetnek, amelyek ellentmondanának népek természetadta jogaival. És mindenek felett itt is döntő igazságként az áll, hogy egy új Európa nemes népi versenyében az a nép fog több eredményt elérni, amely önmagát tökéletesebben építette fel. Ha tehát mi, magyarok, hazánkon belül tökéletesebb népfelépítést fogunk tudni teljesíteni, mint itt élő népcsoportjaink, azáltal, hogy minden népi értékünket feltárjuk, tökéletesítjük és rendszerbe állítjuk, nem kell egy pillanatig se attól tartanunk, hogy más népek természetadta jogainak elismerése a mi kárunkat jelenthetné. Nincs kétség benne, hogy a jövő Európája Hitler Adolf akarása szerint fog kialakulni. A mult és a jelen is mutatja, mennyire vezeti e nagy államférfit politikájában az az elv, hogy a legkényesebb kérdéseknek is mindíg bátran arcába kell nézni, hogy a nemzetközi érintkezésben mindíg a legszélsőbb határokig számolni kell az egyes népek lelkiségével, természetével. Hogy továbbá épp ezért szívesebben nézi el, hogy egy nép az önmaga útját járva, okuljon saját kárán és majd keserű tapasztalatokkal gazdagítva fogadja el önként az új népi felépítés elveit, minthogy ezt a népet erőszakkal rábírja a maga álláspontja elfogadására. Erre eklatáns például szolgálhat a mai francia események fejlődése. Mi magyarok tehát jól tesszük, ha nem a keserű tapasztalat útjára lépünk, hanem elhisszük, hogy államkonstrukciós kérdések csak másodrendű kérdések a népfelépítése kérdése mellett és legjobban tennők, ha ma nem törnők annyit fejünket afelett, mi lesz a magyarországi idegen népcsoportok jogállása és sorsa, mint azzal: az önmagunk néptestét hogyan építsük fel?! Önmagunk tökéletes felépítése mindennek alapja. Ha ez sikerül és tökéletesebben sikerül, mint más nép felépítése, nemcsak követendő például fogunk szolgálni más népeknek e szempontból, de biztosak lehetünk arról, hogy egy új európarend nem fogja megtagadni azoktól, akik önmagukat rendbe tudták szedni, hogy irányító szerepük legyen mások előtt is.
Mi magyar nemzetiszocialisták politikai akarásunk első tételeként látjuk a magyar népi felépítést. Ez mindennek alapja. Csakis ebből fakadhat magyar jólét és magyar erő. Ami nem abból fakad, az lehet gazdasági vagy politikai konjunktura, tehát múló és nem a nemzet örök értéke. Ebből a népi felépítésből ered minden intézkedésünk, amit célul tűztünk ki, ezt a nagy ügyet szolgálja az a harc, amit a zsidóság és minden destrukció ellen vívunk. Ez a magyar népfelépítési elv jelenti azt, hogy igaz magyar politikát és nem az oly oktalanul ránk fogott idegenbérencség politikáját folytatjuk, hisz magyar népi szervezet csak magyar érdeket szolgálhat – fogalmi ellentmondás volna egy öncélú magyar népi szervezet idegen célszolgálata. Hiszen épp a népi szervezetben rejlik örök záloga annak, hogy csak az önmaga érdekét szolgálhatja, mert e célból létesült. De tudjuk is, hogy bármi körülmény között is azzal, hogy a magyar népi szervezés sürgős megkezdését követeljük, jót teszünk, mert azzal még a legmostohább történelmi időkben is a leghatalmasabb erőhöz jutunk. Ma pedig nem mostoha történelmi idő küszöbén állunk, hanem oly idők előtt, amikor életrevaló népek, akik jókor képesek voltak önerejüket feltárni, gyűjteni és rendezni: kivívhatják maguknak azt az előnyt, amit az Európa-rendezés után elérni már nem lehet. Aki a rendezés előtt lemaradt, az ne várja, hogy megelőzze azokat, kik többet törődtek önmagukkal, s ezzel azok megbecsülését nyerték el, kik alkotó népek rendjét akarják megteremteni egy új Európában, nehéz időkben bebizonyított népi alkotásaik mérlegrevetése mellett.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Eddig megjelent részek:
- Tanulmányok az 1943-as Magyarság Évkönyvből (II. rész) - vitéz Barabás Emil: A háború Távol-Keleten- Tanulmányok az 1943-as Magyarság Évkönyvből (III. rész) - Mattyasovszky Kornél: A magyar belpolitika 1942-ben
