A trianoni országvesztés történelmi előzményei (III. rész )
2008-06-04. 08:32

Hazánk megalázva, kifosztva, kirabolva hevert az antantcsizmák előtt. A fegyveres ellenállás menthette volna meg, ám azok a hazaárulók, akik 1918-19-ben a hatalmat bitorolták, mindent elkövettek, hogy ez ne következhessen be. Ezért kényszerült arra szeretett hazánk, hogy éppen 88 esztendővel ezelőtt a Nagy-Trianon kastélyban aláírja azt a gyalázatos békediktátumot.

Kapcsolódó

A trianoni országvesztés történelmi előzményei (II. rész)

Lipusz Zsolt: A trianoni országvesztés történelmi előzményei (I. rész)



A dualista Osztrák-Magyar Monarchia az 1914-18 között zajló nagy európai polgárháború első szakaszában a központi hatalmak egyik tagállamaként, Németország szövetségeseként harcolt az antant hatalmak, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország (1917 végéig), az Amerikai Egyesült Államok és kisebb szövetségesei ellen. Bár 1918 tavaszától megjelentek az amerikai harcoló alakulatok is kontinensünkön, s ezáltal az antant – Oroszország kiesése ellenére is – óriási létszámbeli és haditechnikai fölénybe került a nyugati és a dél-európai frontokon, a központi hatalmak katonái vitézül tartották állásaikat, és mindenütt idegen állam területén harcoltak, így magyar katonáink is – a Monarchia közös, k.u.k. hadseregének szerves részeként – Olaszországban és Szerbiában.

Mégis, 1918 őszén sorra kényszerültek arra a központi hatalmak országai, hogy aláírják a fegyverszüneti megállapodásokat az antanttal. Előbb Németország képviselői a compiegne-i erdőben, egy vasúti kocsiban október 11-én (ez a vasúti jármű nagy karriert fog majd befutni, hiszen Hitler ugyanebben a kocsiban, s ugyanazon a helyszínen fogja a franciákkal a kapitulációs okmányt aláíratni 1940-ben), majd november 3-án a Monarchia delegációja Padovában vetett véget egy tollvonással a hadműveleteknek. Ekkor már mind Németországban, mind Magyarországon – ezután csak ez utóbbira figyelve – lényegében két „ország” alakult ki, s e ténynek korszakfordító szerepe lesz a továbbiakban az egész közép-európai térség jövőbeli történelmét illetően. Az egyik „ország” a front, a katonák és a mögöttük álló négy év óta a hazáért folyamatosan áldozatot hozó keresztény, tradicionális, „ezeréves” Magyarország, a másik „ország” pedig a budapesti és néhány vidéki nagyvárosi kávéház és szabadkőműves-páholy törzsközönsége, a fronttól eszelős, férfiatlan gyávasággal menekülő lógósoké, akik állítólagos pacifista, világmegváltó, népboldogító politikai terveikkel akkor állnak majd elő, amikor a nemzet megmaradása a tét.

A történelem által kínált valószínűtlen lehetőség 1918 októberében elérkezett e kétes egzisztenciákból verbuválódott társaság számára. Magyarország szerencsétlenségére találtak a bomlasztó ún. őszirózsás forradalom élére a szabadkőműves-polgári radikális-szociáldemokrata anarchisták egy történelmi, magyar családból származó szerencsétlen grófot, aki hazaárulóként ennek az egész korszaknak a névadója lett, Károlyi Mihályt.

Károlyi hazaáruló volt, mert már a háború elején antantbarátságot hirdetett, noha Magyarország a központi hatalmak katonai tömbjéhez tartozott. 1916-tól Budapesten mindinkább meghatározta a politikai közhangulatot a pacifizmust, antantbarátságot és demokratizálást hirdető – Károlyi pártjának kivételével – parlamenten kívüli néhány politikai csoportosulás. Konkrétan a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), az Országos Polgári Radikális Párt, a szabadkőművesség, majd 1918 őszétől az Oroszországban még ez év tavaszán megalakult politikai formáció, az Oroszországi Kommunista (Bolsevik) Párt Magyar Csoportja. (E párt egyenes ági jogutódja a mai szegfűs MSZP, ezt azért nem árt tudni!) A kommunisták részéről – dicstelen történelmük során – ez volt az egyetlen politikailag „korrekt” magatartás: névválasztásukkal vállalták, hogy idegen hatalom szolgálatában állanak.

Károlyi dicstelen országlását azzal kezdte, hogy a jugoszláv ügynököt, Linder Bélát nevezte ki honvédelmi miniszterré. Ez a Linder azzal híresült el a magyar hadtörténelemben, hogy minisztersége alatt kijelentette: „Nem akarok több katonát látni!” E politikai hitvallásnak megfelelően azonnal leszereltette a frontról hazaérkező magyar egységeket, s védelem nélkül hagyta Magyarország államterületét! Linder később a szerbek megszállta Pécs parancsnoka lett, majd Jugoszláviában élt és Belgrádban halt meg 1962-ben Tito kegydíjasaként.

1918 dicstelen őszén tehát Károlyiék – miközben az ellenséges cseh, román, és szerb seregek állig felfegyverkezve készültek Magyarország lerohanására és meghódítására – leszerelik a frontról hazaérkező magyar hadsereget, ahelyett, hogy az ellenséges erők ellen vezényelnék katonáinkat. A világtörténelemben valószínűleg nincsen még egy példa, amikor egy ország vezetésével megbízott elit gyáván kiszolgáltatja hazáját az ellenséges, megszálló erők kényének-kedvének. Arról, hogy szükség volt-e Magyarországon 1918-ban reformokra, a választójog átalakítására, földreformra és más fontos politikai döntésekre, természetesen lehet, sőt kell is vitatkozni, az azonban aligha vitatható, hogy a népboldogítás ideje nem 1918 gyötrelmes őszén érkezett el. Normális, hazáját szerető ember számára akkor egy feladat létezett: a honvédelem.

Károlyi – akit egyébként a talpig férfi, Tisza István korábbi miniszterelnök több párbajban is legyőzött korábban, ezért is utálta őt a vörös gróf – látva kétbalkezes, szerencsétlen politikájának következményeit, 1919. március 20-án este átadta a hatalmat a még nála is rosszabb kommunistáknak, akik egyesültek a szociáldemokrata párttal, és felvették a Magyarországi Szocialista Párt nevet. (Ez a politikai formáció imád neveket változtatni, a jogelődök tisztességesebbek voltak Gyurcsányéknál, mert ők a nevükben nem állították magukról, hogy magyarok.)

Kun Béláék 133 napos terroruralmának a honvédelem szempontjából egyetlen menthető fejezete van: az északi hadjárat megszervezése és végrehajtása. Természetesen ezt Kun Béláék nem nemzeti elkötelezettségből, hazaszeretetből szervezték meg, hanem azon reálpolitikai megfontolásból, hogy „elfogyott körülöttük a levegő”, tehát számukra félő volt, hogy a későbbi kisantant, a csehszlovákok és az oláhok (románok) megdöntik tanácsköztársaságukat. Történelmi tény, hogy a mintegy 100 ezer főnyi Vörös Hadsereghez tömegesen csatlakoztak a Monarchia k.. u. k. hadseregének volt katonái és tisztjei is. No nem az ideológiai rokonszenv okán, hanem azon megfontolásból, hogy az ellenséget ki kell űznünk hazánk földjéről! S ez sikerült is, hiszen a Felvidék keleti része teljes egészében felszabadult, s Kassán, Eperjesen és más városokban nem a vörös rongyot, hanem piros-fehér-zöld színű nemzeti lobogónkat tűzték ki a katonák. Kun kommunistái azonban az antant hitegetésére kivonták a hadsereget a Felvidékről, s ezzel saját bukásukat is előkészítették, politikai és gazdasági káoszt hagyva maguk után.
Kosztolányi Édes Anna című regényében így örökíti meg Kun gyáva menekülését: „Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban,úgy, hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjáról vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.”

A kommunista diktatúráról a legtalálóbb jellemzést, amelyet minden magyarországi iskolában kötelező olvasmányként tanítani kellene, Palatinus József hagyta ránk a szabadkőművesség bűneiről írott, 1937-ben megjelentetett, örökzöld művében. E remekművet még a nemzeti oldalon is kevesen ismerik, ezért témánkhoz kapcsolódó megállapításait most közkinccsé teszem (korabeli helyesírással ): „Alig 17 éve múlt annak, hogy a budapesti gyűjtőfogházból kiszabadult szovjet csőcselék a szabadkőműves – radikális zsidóság vak eszközéül feltolt szerencsétlen gróf Károlyi Mihály és internacionalista desperádói által tervszerűen és céltudatosan előkészített őszirózsás forradalma talajából fakadt posványon kifeszítették a vörös téboly kalózhajóinak vitorláit, és 133 napon át Lombroso legtipikusabb gonosztevőit csimborasszói magasságban felülmúló bestialitással rabolva, gyilkolva, az osztálydespotizmusnak olyan hallatlan és gyalázatos terroruralmát oktrojálják szerencsétlen hazánkra, mely örök szégyenfoltja marad a magyar históriának.” Néhány sorral lejjebb a vakoló testvéreket kiválóan ismerő Palatinus így folytatja: „A vörös rémuralom Hádesének minden sátánja, pribékje szabadult az országra. A rettegett Szamuelly, Cserny, Kerekes-Kohn, Corvin-Klein fajzatok rablógyilkosokból és egyéb börtöntöltelékekből rekrutálódott terrorcsapatai árasztják el az országot és ölnek, rabolnak, gyilkolnak, a proletár világköztársaság nevében. 133 napig tobzódott ebben a szerencsétlenül meggyötört országban a vörös téboly, amely mérhetetlen vér és vagyonáldozatot követelt. A legkétesebb existenciák, írógépjavító vigécek, tyúkprókátorok, álhírlapírók, soha tengert nem látott tengerészek, bőrkabátos és álig felfegyverzett, kézigránátokkal teletűzdelt bócherzsidók, a legkétesebb exisztenciákból máról holnapra Napóleonná avanzsált hadvezérek véreskezű terrorcsapatok tartották megszállva az országot, vérfagyasztó rémületet keltve mindenütt, ahol megjelentek. Az egyiptomi sáskajárás nem tarolta le annak idején annyira a Nílus-medencét, mint az ötcsillagos szovjet-banda siserahada, melynek végcélja volt Magyarországon lerakni az új Judea államának fundamentumát.”

Ilyen történelmi előzmények után járulhatott az Apponyi Albert vezette magyar delegáció a trianoni ítélőszékhez. A győztes antanttól természetesen Magyarország semmi jót nem várhatott. Hazánk megalázva, kifosztva, kirabolva hevert az antantcsizmák előtt. A fegyveres ellenállás menthette volna meg, ám azok a hazaárulók, akik 1918-19-ben a hatalmat bitorolták, mindent elkövettek, hogy ez ne következhessen be. Ezért kényszerült arra szeretett hazánk, hogy éppen 88 esztendővel ezelőtt a Nagy-Trianon kastélyban aláírja azt a gyalázatos békediktátumot.

Lipusz Zsolt