Ez lesz valószínűleg az utolsó levelem, többnek remélhetőleg nem fogom érezni szükségét. Először is köszönöm mindenkinek, aki a japán népre, ezen belül az itt élő külföldiekre s magyarokra, családtagjaikra gondolt.

Csak jó híreim vannak, s mint az várható volt a fegyelmezettség és a kitartás meghozza gyümölcsét. Az egész ország megmozdult, több száz tank/töltő kamion indult el tegnap este északnak a déli részekről, közel 20 tankerhajó halad a Japán tengeren az északi kikötők felé szállítva az áhított üzemanyagot. Még a héten a legtávolabbi helyekre is eljut az üzemanyag s egyéb segélyszállítmányok a kormány szerint. Rengetegen, mint én is, felajánlották üresen álló apartmanjaikat, házaikat, nyaralóikat szerte az országban azoknak, akik elvesztették azt. A helyreállítási munkálatok egyre s egyre nagyobb erőkkel folynak minden területen.

Cégemtől, a Kandenko elektromossági cég zászlaja alatt 10 ember indul Sendai-ba jövő héten. S mi 30 emberrel Tochigi prefektúrba megyünk 22-en, először is készítenünk kell a nagyobb munkáshullámok megérkeztéig az ideiglenes szállásokat. Már toboroznak több ezer munkást Tokyo-ban s Kanagawa prefektusban is. Tokyo-ban az emberek megértően viselik, hogy az áramkimaradások miatt sokan nem jutnak haza, több kilométert kell gyalogolni, s délután ahhoz hogy metróra szálljon, kell várnia 2-3 órát is nemritkán, ami máskor 1-3 percbe telt. Tokyo-ban az ellátás rohamosan javult, bár a benzinellátás még mindig akadozik, de ez semmi ahhoz képest, amit északon kibírnak az emberek, így ez nem számít.

Rengeteg iskolában beszüntették az uzsonnát, mert északon nagyobb szükség van az ennivalóra, s ezt minden kis tanulóval meg is értetik, szolidaritásra buzdítják őket. Fiam óvodából hazafele nem akarta, hogy vegyek neki teát, azt mondta küldjem inkább a cunámi-területekre, lányom kihúz minden felesleges dugót a konnektorból, hogy minél kevesebb áramot használjunk, nálunk nincs bekapcsolva a légkondicionáló sem, mindenki vastag ruhában jár a házban. S úgy gondolom, ezt a minimumot mindenki megcsinálja, ez Japán.

Az ország így alig egy hét alatt kezd talpra állni, s minden egyes nap egyre jobb és erősebb lesz.
Délután kettőtől tűzoltókocsikkal megint megpróbálják a vizet bejuttatni a 3-as reaktorba, nem tudni mekkora eredménnyel, de ma délután/este lehet, hogy be tudjak indítani a szivattyúkat, amik a hűtővizet cirkuláltatják a reaktorokban /2-esben először/, ami végleges megoldást eredményezhet. Arra inkább nem is gondolunk, hogy mi lesz akkor, ha a csövekbe iszap került s tönkremennek a szivattyúk, vagy a csövek, mint azt egy szakember elmondta. Mi megteszünk minden telhetőt, az erőmű mentői is megtesznek mindent.

Mindazonáltal az eltűnt s elhunyt emberek által hátrahagyottak családtagjai, szerettei fajdalma leírhatatlan, s sokáig el nem felejthető lesz.

Tisztelettel,

(Kuruc.info)

Sendai felé tartva már tudtunk Tomohiróval kapcsolatot létesíteni, már tudtuk, hova kell menni, s így sikerült őt ma hajnalban hazahozni. Közben egy időben két földrengésriasztás volt, de ez a második nagy lehetett. Tokió nem volt benne, mégis eléggé mozog a ház, ami azt jelenti, hogy a középpontban nagy rengés lehetett (Chiba-ken, Tochigi-ken). Ez 5 mínuszos volt (Richter-skála szerint 4–6 közötti).

A velünk tartó riportereknek köszönhetően szereztünk papírokat, amelyek feljogosítottak az autópályák használatára, s ott még van gázolaj és benzin is. Oda egyszerű ember nem mehet, csak a rendőrség, mentők, hadsereg, tűzoltók és különböző mentőcsapatok. A valóságban délen már nincs üzemanyag, mindenhol – Tokiótól felfelé az országban, a keleti part mentén – kilométeres sorok állnak az üzemanyagért, de a legjobb helyzet Tokióban van, ami annyit jelent, hogy 3–6 óra várakozás után egy kocsi 10 liter benzint kap. Mikor utaztunk, a sugárzásmérőnk nulla álláson volt egész végig. Sendaiba érve – amelynek már milliós lakossága van –, a belváros világos volt, de mindenhol látszott, hogy csak ott és annyira, amennyire muszáj. Éjjel-nappalik, éttermek, bárminemű üzletek majdnem mind zárva voltak, de a belvárosban találtunk egyet, amely nyitva volt, s ott kétféle ételt is ajánlottak (sült hal vagy sashimi nyers hal), melyet gyorsan meg is ettünk, mivel ki tudja, meddig tehetjük. (Közben bemondták, hogy a Richter-skála szerint 6-os volt a rengés.) Sendaitól észak felé, Minami-Sanriku-Machi-ig mentünk (Sendaitól 130 kilométerre a tengerparton), s ami ott várt minket, az leírhatatlan számomra: pusztítás, teljes pusztítás.

Voltunk egy menekülthelyen is, itt 1200 menekült lakott, a napi adagjuk két liter víz és egy kicsike epres ízesítésű szendvics. Ezen a helyen senki nem mentett, mint megtudtuk, azért, mert még idáig nem jutottak el. Hatalmas erőfeszítéseket igényel az élők ellátása, rendezése, emberi módon való tartása, amire a mentések miatt nem tudnak mindenhol erőket fordítani. Sok katonát láttunk már, mindenhol kiépítik a kommunikációs sátraikat, s csak jönnek és jönnek egyre többen. A sugárzásmérő mindig nullán volt. Hozzá kell tennem, hogy láttam véges-végig embereket éjjel és nappal is, akik az utakat javították, hogy járhatók legyenek. Ők mind egyszerű emberek voltak, itt már nem működik a telefon, s nincs mivel kommunikálni, csak szóban és személyesen. A televíziót is csak Sendai előtt 100 km-ig tudtuk nézni, onnantól már nem lehetett.

Amit láttunk, az az emberi erőfeszítés s a keserűség ki nem mutatása – senki nem veszekedik, egy hangos szót soha sehol nem hallottunk, mindenki fegyelmezett. Hosszú sorokat láttunk az iskolák udvaraiban, kannákkal vízért állva. Néha van, aki felsír, de mintha muszáj lenne, azonnal összeszedi magát. Emberileg viszont úgy gondolom, hogy ez a hatalmas stressz ki kell törjön egyszer. Sendaiban hozzánk szólt egy fiatal hölgy, s látszott rajta, hogy küszködik az idegösszeroppanással (megint rengünk), mintha mentálisan beteg lenne – már csak hallgatni és látni volt nehéz.

Magáról északról ennyit írnék, mert ami ott van, az számomra leírhatatlan, ezt látni kell. Remélem, a magyar riporterek hűen megteszik ezt. Le a kalappal előttük, nagyon erősek voltak, és bátran viselkedtek az egész út alatt, s éreztem, hogy nemcsak a sztori érdekli őket (megint rengünk, inkább most csak hintázunk), hanem maga a japán összetartás, a világ egyik legfegyelmezettebb népének a viselkedése, ellentétben más külföldi újságírókkal, akik olyanokat mondtak egymás között, ami az emberi ridegség határát is túllépi; s itt nem is írnék se országot, se személyeket, inkább csak megvetésemet tudom irántuk kifejezni, a japán nép nevében s velük egy szívvel.

Eredetileg nem akartunk még hazamenni, de a riportereinknek köszönhetően a külföldi média által olyan dolgokat is megtudtunk, amit a japán kormány még nem lát jónak közölni, ezért az azonnali hazatérés mellett döntöttünk. Érdekes, és soha nem tapasztaltam még ilyet, hogy se az én, se az alkalmazottam, se a bátyám telefonjain nem jött be a CNN, sőt, azt írta ki, hogy ez a honlap ezen a területen le van tiltva. Ilyet még soha nem hallottam. Annyit viszont megtudtunk, hogy a CNN mind a hét stábja, nagy rohanásban, még tegnap visszatért Tokióba. Visszafelé rengeteg kamion, katonai jármű jött velünk szembe északra, de, meglepetésünkre, nagy volt a délre tartó mentőalakulatok száma is, a legtöbbjük nagoyai és tottori rendszámú volt, így mentek haza (?!). Az eddig mindig nullán lévő sugárzásmérő már Sendai után kilengett a még kék 3-as számig. Fukushimánál már tartósan a 3–10-es között volt, s ha kiszálltál, akkor ennél kicsit több a szabad levegőben (ezt az egyik benzinkútnál mértük). Ami még jobban meglepett, hogy a benzinkútnál már a segélykocsiknak is csak 20 liter üzemanyagot adtak, ami már igen nagy utánpótlásgondot jelent. Épen, egészségesen érkeztünk meg Tokióba.

Tokió. Egy nagyon fontos dolgot le szeretnék szögezni: Tokióban nem volt, és most sincs pánik, semmilyen formában! Akik ezt írják, megértem őket, mert ők maguk vannak pánikban. Igen, az itt élő külföldiek pánikolnak, rohangálnak, menekülnek, s elhagyják az országot, amilyen gyorsan csak lehet. Ezt megértem, megértjük. De mi nem pánikolunk, mindenki fegyelmezetten dolgozik. Az üzletekben kevesebb áru van, a kenyér azonnal elfogy, de az éjjel-nappaliban például késő éjjel még szendvicsek voltak, bár azok persze reggelre már eltűntek. Mindenestre víz, gáz mindig, áram majdnem mindig van. Azt még tudni kell, hogy azért is van hiány, mert a nagyobb vállalatok mind északra küldik a készleteiket, mert ott nagyobb szükség van rá. A sugárzásmérő Tokióban ma hajnalban, nullán volt. Viszont a nukleáris erőmű nagy probléma számunkra, ez igaz. Az is nyilvánvaló, hogy a kormány nem mondja meg, hogy pontosan mi lesz.

Ma volt egy jelenet, miszerint az egyik professzor, aki a tévében nyilatkozott, azt mondta a sok-sok kérdés nyomására: Akkor most elmondom őszintén, mi a helyzet. S hirtelen reklámokat játszottak be (!). A reklámok után ugyanez az ember már nem mondott ilyeneket, s látszott rajta, hogy nem azt mondja, amit előtte akart. Mindazonáltal a tévében elhangzott a varázsszó (mondat): „a legrosszabb esetben a reaktor felrobbanása elképzelhető”. Ez a kijelentés japánul magyarra fordítva: már nagy az esélye annak, hogy a reaktor felrobban, nem tudjuk, hogy mi lesz, megtesszük a tőlünk telhetőt.

A mi családunk is készül: Yamaguchiban élnek a barátaink, velük beszéltem; azonnal foglalnak hotelszobákat, s a gyerekeket, nőket mi és a barátaink körében a cégem kocsijain el tudjuk szállítani, ha a legrosszabb megtörténik. Yamaguchi délen van, szerintem 1000 km körül légvonalban. Nekem, bátyámnak, öcsémnek maradnunk kell, a munkások is maradnak, mi is maradunk s dolgozunk. Magyarnak születtem, magyar vagyok, de ez is a mi országunk, itt születtek gyermekeim. Én nem menekülök, itt maradok velük, s dolgozunk mindenkiért, akik itt maradtak. Nagyon reméljük, hogy a reaktor nem fog felrobbanni, s nem kell szétszakítani a családot.

 A velünk pár napot eltöltött riportereknek minden jót kívánok, kérem őket, a jövőben jöjjenek el újra hozzám, akkor, amikor mar újjáéledtünk.

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: Mindenki nukleáris robbanástól fél - Japánban élő olvasónk levele