A kérdés politikai aspektusai kitárgyaltattak, ám én szokásomhoz híven a keresztény erkölcstan szempontjából szeretném újra vizsgálni. Ha szocio- vagy liberopata (MSZP-s vagy fideszes) szimpatizáns lennék, ez eleve felesleges volna. Előbbi szerint ugyanis a vallás csupán a nép ópiuma; utóbbi szavazóbázisa viszont maga az ópium népe, az érvelés tehát ezért lenne mindkét esetben hiábavaló.

A KDNP ezzel szemben oly mértékű tudathasadásban szenved, hogy a pszichiátria szakon az egyetemi hallgatóknak rajta kellene bemutatni a kór legjellegzetesebb szimptómáit. Úgy fél a keresztény alapelvek melletti bátor kiállástól, akár ördög a keresztvíztől; legyen szó Szent Korona-tanról, abortuszról, homoszexualitásról, hitoktatásról, válásról, szektákról vagy bármely hasonlóan kényes kérdésről. Nem is lehet eldönteni, mi nagyobb benne, a megfelelési kényszer vagy a kisebbrendűségi komplexus. Kormánykoalíciónk szellemisége ezért kereszténynek semmiképp sem, legfeljebb „zsidó-kereszténynek” lenne nevezhető, ha e fogalom nem lenne már önmagában is ellentmondás, fából vaskarika. Nem csupán tetteik, de még elveik is inkább forrásoznak a Talmudból vagy a Kabbalából, mint az Evangéliumból.

Az egyetlen parlamenti párt, mely őszintén törekszik a nemzeti radikalizmus mellett a keresztény eszméket is megvalósítani, nyilvánvalóan a Jobbik. De felmerülhet a kérdés: beszélhetünk-e egyáltalán jézusi politizálásról? Sok hívő gondolja úgy, hogy minél inkább keresztény valaki, annál kevésbé politizálhat. Ebben erősítik meg tapasztalatai is, hiszen múltunk s jelenünk politika világát oly mértékben, s oly nyilvánvalóan szövi át az ószövetségi erkölcstelenség, mint kevés más szakmát. Ez azonban nem magának a politikának a természetéből fakad, hanem gyakorlójának, az embernek gyarló mivoltából! Ahogyan a romlott embernek általában is az isteni segítő kegyelem és saját akaratának jóra törekvése által kell egyre tisztulnia, éppúgy igaz ez az ember politikai tevékenységére is. Természetesen állításunk csak akkor igaz, ha egy politikus hitében elkötelezett, gondolkodásmódját eleve áthatják az evangéliumi eszmények.

Ám mielőtt ezekre rátérnénk, le kell szögeznünk, hogy a kereszténység nem véletlenül szakadt megszámlálhatatlanul sok felekezetre. Egyesek szerint e hasadásoknak csupán az emberi egoizmus, gőg, ellenszenv, vagy érdekkülönbségek voltak eredendő okai. Azonban közös hitünk szerint az első emberpár ránk örökített ősbűnének kettős következménye volt: nemcsak akaratunk vált rosszra hajlóvá, hanem értelmünk is elhomályosult. Ebből következik, hogy Isten vándorló népe még a kinyilatkoztatás és a megváltás mellett is rászorul arra, hogy az egyház tanítóhivatala az igazságot az adott kor kihívásainak megfelelően, újabb és újabb szempontok szerint újra értelmezze és magyarázza. Ismerjük tehát az igazságot, mégis naponta gazdagodik bennünk ismerete; azonban mindnyájunkban más és más mértékben. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy az emberi fogalmak és nyelvek is csak töredékesen képesek kifejezni a végtelen isteni igazságokat, ezért tanítja az Egyház, hogy Istenről bármilyen állítás csupán analóg értelemben lehet igaz. A fentiekből következik, hogy e világban a félreértések sosem küszöbölhetők ki teljesen; és ez is magyarázza azt, hogy az egyes felekezetek hittételei sok tekintetben eltérnek egymástól. Vagyis a keresztények közt minden egyes személy más és más módon érti meg ugyanazokat az igazságokat; ez alól természetesen nem lehetnek kivételek a politikusok sem. Az egyén meggyőződése okán a maga hitét tartja mérvadónak, de tisztelnie kell másokét is, (különösen a radikális nemzeti táboron belül) hiszen jelenleg „csak tükör által, homályosan látunk, színről színre” /1 Kor 13;12/ csak a túlvilágon ismerhetjük meg az igazság teljességét.

Mikor egy keresztény politizál, ezt elsődlegesen szeretetből kell tennie, „mert az Isten szeretet”. /1 Jn 4;8/ Mivel a Jézus által hirdetett és megélt isteni szeretet igazolhatóan erőszakmentes, a keresztény politikusnak is – ha már felismerte e tényt – törekednie kell erre. Pattogtathatja a parlamentben akár karikás ostorát is, de képviselőtársai hátára aligha írhat vörös hurkákat vele. Még inkább kérdéses, hogy egy keresztény politikus erkölcsileg kezdeményezheti-e a halálbüntetés, vagy a kötelező sorkatonai szolgálat újra bevezetését. (Mivel a Szentlélek által újjászületett keresztények egyelőre minden társadalomban abszolút kisebbséget képeznek, e törvények sorsa amúgy sem rajtuk fog eldőlni. Jézus tanítását azonban nem tehetik talonba arra az időre, amíg az erőszakot legitimáló módon politizálnak. Ráadásul az is megfontolandó, hogy a római katolikus egyház évek óta kiáll a halálbüntetések világszerte történő beszüntetése mellett. A nemzetközi tapasztalatok bizonysága szerint a bűnözést a halálbüntetésnél sokkal hatékonyabban szorítja vissza a valódi életfogytiglani szabadságvesztés szankciója. Egy ország honvédelmének hatékonysága pedig már rég nem a sorkatonákon múlik, sokkal inkább a jól kiképzett profi hadseregen, s a fejlett technikai felszereltségen.)

Lehetséges tehát, hogy a nemzeti radikalizmus eszmevilága sem tekinthető még sok szempontból evangéliuminak, de ha legalább Árpád-házi királyaink eszmevilágára rímel, már akkor is mennyei a többi parlamenti pártéhoz képest. A parlamenti demokrácia hazug illúziója sem vezetheti félre a keresztényt. Nem igazi szabadság az, mikor a médián át hipnotizált, akaratlanná herélt tömegek saját gyilkosaikat és rabszolgatartóikat választják meg, hogy azok vezessék őket a nirvánába. Valójában az egymást négyévente váltogató, legügyesebb hipnotizőrök demagóg diktatúrája zajlik. Ez alól csak a nemzeti radikalizmus uralma lenne kivétel, mely éppen hogy kábulatából költögeti a nemzetet, s ha már felébredt, az igazságról meggyőzve fogja boldogítva szolgálni.

Alapvető kérdés azonban az is, hogy a keresztény politikus hatalomra jutva nem hasonlik-e meg törvényszerűen hitében. Eltekintve attól, hogy az irányító hatalom mindig óriási kísértés a korrumpálódásra; szerencsés esetben megszerezhető erőszak nélkül is, de kérdés, hogy annak híján meg is tartható-e. (Ha az lenne, Jézus és apostolainak „pártja” győzött volna Izraelben, megtértek volna a zsidók, elmaradt volna a kereszt, meg az apostolok későbbi vértanúsága is.) Az Árpád-házi kereszténység szintjén azonban tartósan is megvalósulhat a nemzeti radikális kormányzás, mely legalább őszintébb az alamuszi róka-pártoknál, ha vallja, hogy demokráciája valójában tekintélyelvű theokrácia.

Ám lássuk, milyen megfontolások alapján alakíthatná külügyi kapcsolatait egy keresztény politikus. Ahogyan embertársainknak, éppúgy az országok politikai vezetőségének is egyidejűleg vannak erkölcsös és kevésbé erkölcsös megnyilvánulásai. (Lehet, hogy egy ország hősiesen harcol a globális cionizmus ellen, miközben véres terrorral fojtja el saját kisebbségeinek szabadságmozgalmait. Egy másik viszont talán gyáván behódol a világhatalmi maffiának, de közben szociális rendszere felkarolja nemzetének nyomorgó rétegeit.) Mikor tehát testvéri-szellemi kapcsolatba lépek valakivel, bűnei ellenére teszem, ha ő is ily módon viszonyul hozzám. Nem elsősorban tetteinek mérlegelése alapján erősítem meg vele kapcsolatomat, hanem azért, mert közösek, hasonlóak eszményeink, egy irányban haladunk.

Ez a magyarázata annak, amit már korábban a keleti nyitás kapcsán hangsúlyoztam: Kínával, vagy Oroszországgal nem kellene barátkozni, Törökországgal vagy Iránnal azonban igen. Világos, hogy utóbbi iszlám országok vezetősége is számtalan embertelenséget követ el, céljaink mégis sok tekintetben hasonlóak; és magatartásukban is pozitív fejlődésnek lehetünk tanúi az utóbbi időben.

Iránról az utóbbi időben sűrűn hallgat a zsidó média. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy szépen gyarapszik, fejlődik, a globalista maffia jelenleg nem talál fogást rajta. Igaz, időnként még kivégeznek egy-egy „zsidó-keresztény” misszionáriust, ami annak bizonyítéka hogy sajnos az 1400 éves iszlámnak sem sikerült jobban konszolidálódnia, mint az 1400 éves, eretnekégető kereszténységnek.

A török belpolitika vallásos irányba elmozdulva az atatürki kényszeres módon szekularizált államhatalmi struktúrához képest, határozottan haladó tendenciákat mutat. Az örmény népirtás nem tabutéma többé; a kurd kérdésben is történt előrelépés; az erőszakszervek túlkapásai szűnni kezdenek, és az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása tekintetében is tapasztalható némi javulás. Mindezt megkoronázza a bátor, cionistaellenes külpolitika. A Gáza felé induló segélyflottát sajnos nem engedték kihajózni a görög kikötőkből. A háttérhez nem szükséges túl élénk fantázia. Szinte hallom egy nyájasan nyávogó zsidó bankár hangját, amint Papandreunak mondja a telefonba: ”ha kiengedik a hajókat a kikötőikből, ne is számítsanak a bukásukat késleltető, következő hitel-részletre!” Egy hajónak mégis sikerült kiszabadulnia a görög kikötők veszteg-zárjából. Irány Gáza! Ez a török irány tehát kedvező. (Még ha „Dávid-parittyás” éleslövészet, vagy orv hajórongálók akadályozzák is meg partra szállásukat.)

Ugyanez nem mondható el a két posztkommunista országról. Ahogyan a gyurcsányi patkánydiktatúra némely szempontból brutálisabb volt még a kádárinál is, Putyinról és birodalmi rendszeréről ez szintúgy elmondható. Mikor az egykori KGB-s vezető rendszeresen a pátriárkától kér tanácsokat, akkor forog csak igazán az ember gyomra, akár a „havonta bérmálkozó” Gyurcsánytól. Persze hogy erős kéz kell egy ilyen hatalmas ország vezetéséhez, de egyáltalában nem mindegy, hogy az a kéz mennyire véres! Vajon hány ellenzéki pusztult el polónium-mérgezésben? Vagy nem abszurditás-e már önmagában is Független Államok Közösségéről beszélnünk, miközben a birodalmi sereg 20 év alatt belháborúkban harcolt saját tagállamának polgárai ellen, kiirtva a függetlenségéért küzdő csecsen nép kétharmadát? Ausztriába menekült csecsen ellenállók után kommandósokat küldenek, akik egyszerűen lepuffantják őket a nyílt utcán, akár egy kutyát. Ezek továbbra is Sztálin módszerei.

A rothadásuk közben irigykedő ipari nagyhatalmak szájtátva figyelik a „kínai gazdasági csoda” teljesítményeit. (Ahogyan Gyöngyösi Márton a 400 km/h sebességgel száguldozó kínai vonatokat.) Azonban ennek forrása egyáltalában nem a 6000 éves kínai kultúra, melynek örökségét a mai napig tiltja és üldözi a 60 éves kommunista terror. Ahogyan az USA tiszavirág-életű tündöklését az aranyláz, a spekuláció, a rabszolgaság, az indiánok kirablása és kiirtása, a természet kizsákmányolása, és a világ gyarmati sorba döntése alapozta meg, Kína esetében is hasonló a helyzet. A posztkommunista kínai diktatúra is népek rabszolgasorban tartásából, elnyomásából, a polgárok kínzásából, rettegésben tartásából, s a természet kizsákmányolásából építette fel e „gazdasági csodát”. Az azonban nem lesz csoda, ha ez a lufi is hamarosan kipukkan, mert a természet (a karma) rendje, hogy a bűnök mindig önmagukban hordozzák büntetésüket. Ilyen összeomlás előtt álló, keleti vörös szörnyek felé legfeljebb börtönajtót szabadna „nyitni”.

Mivel egy sátáni diktatúra nem engedi népét gazdasági kapcsolatba lépni egy olyan ország népével, amely politikáját bírálja, némán kellene tűrnünk bűneit, ha kereskedelmi érdekünk ezt diktálja. Pedig, ahogyan Babits írta, „vétkesek közt cinkos a ki néma”. Pontosan itt rejlik az a vízválasztó, mely megmutatja, hogy mely országokkal erkölcsös, tehát érdemes jó kapcsolatokat építenie egy keresztény kül-politikusnak. Törökország és Irán nem teszi függővé baráti kapcsolatainkat attól, ha udvarias formában bíráljuk egy-egy politikai húzását, Oroszország és Kína viszont annál inkább, mondván, „senki sem avatkozhat illetéktelenül belügyeibe”. Nincs ez másként, mint az egyszerű, személyes baráti kapcsolatokban. Ha egy barátoddal közös eszmények vezérelnek, az nem veszi zokon, ha építő kritikával illeted, sőt még hálás is lesz érte!

Ha egy nemzeti radikális párt belpolitikailag 66 év kommunista diktatúra után a valódi rendszerváltást követeli, akkor logikus, méltányos és morális, hogy az egykori birodalmi partnerek közül, külpolitikailag, gazdaságilag csakis olyan országok felé nyisson, ahol már valóban megtörtént a valódi rendszerváltás!