A raszta haj kialakulásának története...

A cigányok - 1.

Budapesti Hírlap, 1908. április 26.

Budapest, ápr. 25.

Pár nap óta a legizgalmasabb és legbrutálisabb látványban gyönyörködik a főváros. Egy cigánycsapat áll a törvény előtt s a modern igazságszolgáltatás humánus kereteiben tombol az emberi bestialitás szinte megfékezhetetlenül. S a brutalitás, a lelkibrutalitás, a tombolás, a bestia, a vádlottak közül éppen az asszonyokból tör ki elemi erővel. A vád a legaljasabb tömeges gyilkolás egyéb állati kicsapongásokkal súlyosbítva és rablással, gyújtogatással tetézve. Az olvasó oly részletes tudósítást kap a vármegyeház dísztermében lefolyó színjátékról, hogy azt magát nem kell bővebben leírni. Inkább egy oly vádlottról fogunk beszélni, a kiről, még nem volt a tárgyaláson szó: a cigány-kérdésről, a mely máig megoldatlan, a mely megoldhatatlannak is látszik, mert a modern jogérzetnek és jogfölfogásnak nincsen ellene fegyvere. A míg embereknek nézik és nem dúvadaknak e kóbor emberi állatokat, addig nem is férnek életterük közelébe. Az államrend régi, lazább szerkezetébe beillett, sőt romantikáját gyarapította a sátoros- vagy oláhcigány kóbor eleme. Abban a világban nem sok teketóriát csináltak vele. Ha erősebben éreztette létezését egy-egy vidékkel, egy kis statárium, de a megyei igazságszolgáltatás praxis kriminálisa is hamarosan meg tudta tisztítani a levegőt. Ma azonban humánusabb világnézet alatt élünk. Ma egyenlőség van a törvény előtt s a cigányokra nem csinált Csemeghy külön büntetőparagrafusokat. Sőt a sátoros nép elhagyott, – nevelés, oktatás, munka, vallás és minden lélekszelídítő befolyás nélkül maradt – állapota a modern jogi fölfogás szerint enyhítő körülmény a cigány cselekedeteinek megítélésében. Emberi lelke van, emberi jogot adunk neki, mint embertársunk fölött ülünk törvényt rajta, a mi érzékeny szívünknek jól esik, de a miben valamely hibát sejtünk.

Mert jogot ád és kötelességet szabnak törvényeink ránk. Ránk, a kik, valamely álladalom kötelékébe tartozunk, valamely hazának a polgárai vagyunk. De polgárai-e a cigányok bármely hazának? Azt hiszem, nem. Épp oly kevéssé, mint a rókák, farkasok és a medvék. Benne vannak ezek a fenevadak egy-egy vadászterületben, amíg kiszaladnak belőle. Tartozni sehová sem tartoznak. Tanyáznak ott, a hol élelmüket megszerzik, mennek oda, a hol élelmet remélnek. Ebben se megye, se ország határa föl nem tartóztatja. Világos, hogy a polgárokat illető egyenlő jogok és kötelességek nem terhelik s nem illetik a kóbor cigányt, a ki nem polgártárs, hanem prédára járó állat emberi alakban.

Ha a cigánykérdést rendezni akarjuk, már mint sikerrel rendezni, ridegen el kell fogadnunk ezt az álláspontot. Kártékony kóborlók nem polgárai a hazának, a míg rendes megtelepülés által azokká nem lesznek. Róluk, jobban mondva kipusztításukról külön törvényt kell hozni. Ez nem a huszadik század szelleme, humanizmusa és jogérzete, – de a huszadik század értelmében vett, ember-e a cigány?

Egy félórai figyelés a most folyó pör tárgyalótermében, erre a kérdésre bő feleletet ád.

Minden emberi józanság, ítélet és lehetőség szerint bizonyos, hogy Surányi bandája követte el a dánosi rémtettet és a kétségek még árnyéka se férhet ahhoz, hogy a kik ma törvényt állanak, azok a Surányi-banda tagjai.

Ott van két-három csendőr, a ki név szerint ismeri és a bíróság előtt a nevükön szólítja őket; sőt megmondja, egyiken-másikon micsoda testi jegy, sebhely vagy efféle van. Ezzel szemben minden cigány asszony, férfi, megrendíthetetlenül állítja, hogy Surányi-banda nincs, nem is volt, ő nem tagja. – Azt mondják az egyiknek: ennek az asszonynak a füléből vettem ki Szarvasné fülbevalóját. – Soha színét se láttam ennek a fülbevalónak, feleli a cigányasszony. Dánoson nem jártak; ölni nem öltek, nevüket letagadják, egymást sem akarják néha ismerni. A tagadásnak oly kicsapongó mértéke, a mely már a nevetségesbe csap.

A csendőr rámutat egy asszonyra: ez az, a kinek ez vagy az a neve: Egy perccel előbb még ezen a néven szólítva állt föl, hogy feleljen a bírónak, de a csendőrnek ezt válaszolja: eladta lelkét az ördögnek. – Mi a foglalkozásod, kérdi a bíró. Lopok és csak vagyok, feleli a vádlott. Ez a polgári mestersége. – Te vagy X.-nek a felesége, mondja a bíró. – Van annak hét felesége is. Nekem is van három uram. Ő közte van-e, azt bizony már nem tudom. Ma az egyik cigány azt vallotta, hogy neki volt tíz felesége is. – Tizenötévesnek és három gyermek anyjának mondja magát az egyik. – Hogy lehetsz tizenötéves és három gyermek anyja?, kérdik tőle. – Előbb van nekünk gyerekünk, mint egy jóravaló szoknyánk, a válasz.

Úriasszonyok, a legelőkelőbb színházi közönség forrong a vármegyeháza termében. S mikor a bestiális asszonyokból kitör a düh, az aljas szavak oly tömegét ontják a levegőbe, a melyekért minden színdarabot betiltanának, ha a realisztikus irány akár egy cigányasszony szájába is adná a színpadon. Félelmes, mikor eltökéli az ilyen boszorkány, hogy nyugodt maradt. Győzi egy percig, öt percig, néha tovább is. Egyszerre azonban megrándul mindén izma, szikrát hány á szeme, a két keze föllódul a levegőbe és beszélő kráterén, mint a kénköves láva, ennyi jő ki: Beléd ütöm a kést. – A kést, mert kése, a melyet beléje kell ütni valakibe, mindenkinek van.

Csodálatos, hogy ebben a természeti állapotban lévő csapatban, a hol szilaj szenvedelem és alázatos ravaszság a két lelki tulajdonság, akad egy fiatal leány, a ki szenvedély nélkül, nyugodtan vall. Mi adja eltökéltségét, honnan veszi nyugalmát, miből meríti bátorságát hozzá: az kitalálhatatlan. Probléma, melyet meg kell fejteni. Lehet, története van. Lehet, hogy emberi lélek fogant meg a szívében. Lehet, hogy együgyű közömbösség, de csodálatraméltó jelenség ebben az emberi formából kivetkőzött társaságban. Száz év tapasztalása mutatja, hogy a cigánynép vándorló kedvével bírni nem lehet. Tudnunk kell, hogy az emberi szenvedés, nélkülözés és nyomorúság minden fajtája velük tanyázik, velük vándorol. A hiéna és a farkas étvágya az övé. Eledelében nem finnyásabb amannál, nem válogatósabb emennél. Mily irtóztató praxisa az éhezésnek vihette idáig? A téli fagy hajléktalanul marja a testét. Nyomorult sátorba összebújva, lopkodott fából szított tűz mellett szenved el hóvihart és csikorgó, vérfagyasztó hideget. A hol pedig lopnia, csalnia, rabolnia nem sikerül, ott hulladék a tápláléka s elhullott állat, néha már kiásott dög a lakomája. És nem lehet ettől az élettől eltántorítani. Társadalmi köteléken kívül, a társadalom állandó veszedelmére kóborol közöttünk. Törvényt, szokást, rendet, államot nem ismer, a míg a törvény kezére nem kerül. Törvényünk pedig ez állati, elétet élő lényeket, a kik kedvtelésből ostorai a társadalomnak épp úgy ítéli meg, mint azt a szegény embert, a kit a balsorsa sodor bűnbe.

Nem, ez nem a módja a cigánykérdés megoldásának. A Surányi-banda egy éjjel elpusztított négy hasznos és tiszteletreméltó életet. Mi ellenben azokat a törvényeket alkalmazzuk erre a cigányságra, a melyeket a magunk számára alkottunk, akár hogy megvédhessük, akár hogy bűnhődjünk intézkedéseik szerint.

Eredetiben itt és itt olvasható.

Budapest, máj. 29.

Budapesti Hírlap, 1908. május 30.

Ezek a dánosi cigányok — meg a fajtájuk — a fejlődés során valamiképp visszamaradtak s ma egy középfajt alkotnak az ember és állat között, de nem olyat, mint a majom, a mely hozzájuk képest szelíd és jámbor, hanem emberformában olyat, mint a farkas és a sakál, a mely vérengző és kegyetlen, zabolálhatatlan rabló és gyilkos.

A bíróság ma meghozta ítéletét a dánosi cigány-haramiákról. A gyilkosok közül hármat életfogytig, hármat meg tizenöt évig tartó fegyházra ítélt; a többire öt, hat, nyolc évi fegyházat mért a bírói igazságszolgáltatás. Az életével e szerint egyik gonosztevő sem lakol, gaz és vadállati kegyetlenséggel elkövetett tetteiért.

A dánosi borzalmasságokon megrémült közönség, az egész polgáriasult társadalom lázas érdeklődéssel kísérte ennek a szörnyű pörnek minden egyes részletét és — várta az ítéletet: a gyilkos mészárlás megtorlását. A bíróság ma ítélt s mi nem érezünk sem hajlandóságot, sem jogosultságot magunkban arra, hogy fölülbíráljuk a bíróság ítéletét. Ez a bírói lelkiismeret dolga. A bíróság ítélt lelkiismerete, tudása és belátása szerint, a büntetőtörvény paragrafusainak megszabott korlátai között.

De föl kell említenünk mint szimptomatikus jelenséget, hogy a közönség a maga érzése szerint és a maga érdekeltsége szempontjából enyhének tartja a megtorlásnak azt a mértékét, a mely a jogszolgáltatásban a dánosi haramiákat sújtja. Azt a szót írtuk le itt, hogy: érdekéltség. Igenis, a közönség és a társadalom érezte — s ezt szerette volna az ítéletben is kellően kifejezve látni — a hathatós védelem szükségét azokkal a fenevadakkal szemben, a kik a dánosi tömeges gyilkosságot elkövették. Mert ma nekem, holnap neked. Mindnyájunknak úgy kellett érezni, mintha a saját családunkban dúltak volna veszett sakálok módjára a dánosi cigányok, — dúlhatnak is bármely pillanatban. Mert ki mondhatja magáról azt, hogy biztosságban lehet tőlük, a míg itt vannak és a míg élnek és bújják a vadont és szabadon viszik határról-határra gonosz ösztöneiket? Remegnünk kell mindnyájunknak a családunkért, az apánkért, a testvérünkért, a leányainkért. Mert ki tudhatja azt, — nem itt a fővárosban, hanem a vidéken, a hol hasonló szoros védelmi szervezetet berendezni tisztára lehetetlen — ki tudhatja, hogy falun, pusztán vagy az országúton mikor tör rá a Balog Tuták és Trokár Marcsák vérengző hordája?

A dánosi pör fölzaklatta a társadalom nyugalmát, a mely most már a pör szörnyű tanulságai és a bírói ítélet nyomán helyre nem állhat addig, míg az államhatalom nem teremt rendet és biztosságot — a cigányokkal szemben. Itt semmiféle beteges szentimentalizmus meg nem állhat, mert az ördögbe is, ezek a cigányok egy szikrát sem érzelegtek sem Gyónon, sem a dánosi csárdában. Ezek lopnak, gyilkolnak, rabolnak és gyújtogatnak s azt tartják, hogy ehhez nekik jussuk van. Más ember a csirkét nem öli le olyan közömbös lélekkel, mint ők az — emberbarátot. Egy emberélet kivégzése nekik közönséges ügyesség számba megy s a ki a legügyesebb köztük, a ki a legkegyetlenebbül öl, gyilkol és gázol a vérben: az az ő hősük, a kit ünnepelnek és magasztalnak. A hogy ezek a dánosi cigányok a Szarvas-családot lemészárolták: az vadságra fölülmúl minden emberi képzeletet. Ember ily gonoszul nem cselekszik, csak ha teljesen kivetkőzött emberi mivoltából, vagy ha éppen csak a formája hasonlatos az emberhez, az ösztöne azonban vérszomjas, mint a ragadozó vadé, a mely fékezhetetlen és meg nem szelídíthető. A mit pedig ezek a cigány-hímek, ama Vrána nevű elvetemült némber irtóztató segítségével a szépséges csárdásleánnyal műveltek azon a rémes éjszakán: az kegyetlenségre túltesz a legvérengzőbb vadállaton is. A hiéna nem oly lelketlen, mint ezek az állítólagos „emberek” voltak — egy tiszta, fiatal leánykával szemben.

Önként adódik föl a kérdés: lehet-e eltűrni tovább, hogy a kóborcigányok tovább garázdálkodjanak az országban, mint eddig és tovább veszélyeztessék mindnyájunk vagyonát és életét, mint eddig? A dánosi pör adatai és tanulságai alapján azt kell mondanunk, hogy a garázdaságnak véget kell vetni és a cigánykérdést gyökeresen meg kell oldani. Megtalálni erre a legalkalmasabb módot; a kormány föladata. Andrássy belügyminiszter talált egy kitűnő, energikus férfiút, a volt temesi alispán, Joanovics Sándor személyében, a kit megbízott a cigánykérdés rendezésével. Tessék munkához látni minél hamarább, mert annak az állandó veszedelemnek, a mely a cigánykaravánok szabad kóborlásában rejlik, itt késlekednie és itt megmaradnia tovább nem szabad.

Számtalan fejtegetést, tanulmányt és javaslatot kapunk nap-nap után a lehetőségekről és módokról, a melyeken barátaink a cigány-kérdést megoldhatónak vélik. De azt tartjuk, hogy az ilyen problémát eligazítani egy napilap hasábjairól nem lehet s azt tanácsoljuk mindenkinek, hogy eszméivel és javaslataival forduljon Joanovics Sándor úrhoz, a ki hivatalból van arra hivatva, hogy a cigány-kérdéssel foglalkozzék.

A társadalom azonban tartozik önmagának, és legbecsesebb érdekeinek azzal, hogy — addig is, míg a cigány-törvény elkészül — védekezzék úgy, a hogy tud és a hogyan lehet. Mert nem igaz az, a mit az érzelgők mondanak, hogy itt emberekről és embertársainkról van a szó. Ezek a dánosi cigányok — meg a fajtájuk — a fejlődés során valamiképp visszamaradtak s ma egy középfajt alkotnak az ember és állat között, de nem olyat, mint a majom, a mely hozzájuk képest szelíd és jámbor, hanem emberformában olyat, mint a farkas és a sakál, a mely vérengző és kegyetlen, zabolálhatatlan rabló és gyilkos. De veszedelmesebb ennél, éppen mert emberformát visel s ezzel megtéveszti a mi emberséges szívünket és a közelünkbe férkőzik, holott a közelünkbe ereszteni nem szabad, mint akár a sakált, vagy a farkast, melyet lepuffantunk, mihelyt egy puskalövésnyire merészkedik hozzánk.

A kóbor cigány érzelmi világa emberinek nem mondható. Makacsul ellentál a civilizáció minden csábításának s öl, rabol, gyilkol minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Láthattuk félelmetes rendszerét a tagadásnak, a melyet a dánosi cigányok pörükben bemutattak. Azt megtanulták, hogy a tagadás hasznos; s azt is tudják, hogyha alapos munkát végeznek, vagyis ha a gonosztett helyén nem marad élő lélek, a ki tanúskodhatnék ellenük: akkor (ha kézre kerülnek is) vagy egészben, vagy aránylag enyhe büntetéssel bújhatnak ki az igazságszolgáltatás keze alól. Ennélfogva szörnyű gyilkolásuk közben nem kegyelmeznek senkinek és ha hurokra kerülnek: tagadnak váltig, tagadnak utolsó leheletükig és tagadnak a nevetségig.

A bűnnyomozó csendőrök és detektívek jól ismerik őket. Ha irtóztató marcangolást, rettentő véres munkát találnak, valahol: már tudják, hogy itt cigányok — dolgoztak. Borzalmas vérontás és az összes élők kipusztítása: ez tipikus cigánymunka. És ha a cigánygyilkosok azután a bíróság előtt azt hangoztatják magukról, hogy nem érzik bűnösnek magukat: akkor ezt bízvást el is lehet hinni nekik. Mert nekik szelíd érzésük, lelkük és lelkiismeretük — az emberrel és az emberi társadalommal szemben — nincsen. Ezeknek a kegyetlen vére, az ösztöne, a fajtája és a megszokott mestersége is követeli a rablást és a vérengzést.

A társadalom vétene önmaga ellen, ha a dánosi cigányokat (és kóbor rokonaikat) emberi mértékkel és emberséges érzelmekkel mérné. Ezek ellenségei az embernek és a társadalomnak, ezek vérszomjas vadak, ellenségei a rendnek, az életnek és a biztosságnak; e szerint nem lehet velük szemben másképp védekezni és nem szabad velük másképp bánni, mint a hogy gonosz ellenséggel és fenevadakkal szokás. A cigány-kérdést akképpen kell megoldani, hogy a kóborcigánynak nyoma se maradjon az országban.

III. rész: Törvényszéki csarnok: A dánosi rablógyilkosság

Budapesti Hírlap, 1908. május 30.

(Saját tudósítónktól.) A pestvidéki esküdt, bíróság negyvennyolc órai mérlegelés után ma mondott ítéletet a dánosi haramiák bűnpörében. A bíróság nem alkalmazta a főbűnösökre a büntetés ama súlyos mértékét, a melyre az esküdtek verdiktje jogot ad neki, s egyet sem ítélt közülük halálra. Nem a humanizmus, hanem tisztán jogi momentumok lebegtek szeme előtt, a mikor nem szolgáltatta ki a hóhérnak azokat, a kik borzalmas gaztettükkel a bitót kiérdemelték. Nem talált ugyanis, mint az ítélet megokolásában mondja, biztos alapot arra, hogy a dánosi haramiák a tanuk nélkül lefolyt vérengzésben milyen mértékben vettek részt és nincs kizárva, hogy azokat illeti a nagyobb felelősség, a kikre koruknál fogva a halálbüntetés nem alkalmazható. A hat gyilkos közül három, nevezetesen Lakatos János Párnó, Lakatos Lajos Dola és Trokár Marcsa, a kik a huszadik életévüket kétségtelenül meghaladták, életfogytig tartó fegyházat kapott, hármat és pedig Stojka Bajkát, Balog Tutát és Lakatos János Kunát, a kik érett korához szó fér, tizenöt évi fegyházra ítélt.

A felgyújtott dánosi csárda

Megállapíthatjuk, hogy a közönség, mely a legszigorúbb megtorlást várta, méltatlankodva fogadta az ítéletet. Mindenki azt hangoztatta, hogy csak a legsúlyosabb büntetés szolgált volna elrettentő példa gyanánt a kóbor cigánynépnek, a mely garázdálkodásában napról-napra vakmerőbb és kegyetlenebb.

A szenzációs bűnpör tárgyalásának utolsó jelenete mód nélkül felköltötte a fővárosi közönség érdeklődését. Már délelőtt kilenckor megindult a népáradat Pestmegye székháza felé s már jóval az ítélet-kihirdetés előtt ember-ember hátán szorongott a tárgyaló teremben. Még a kályha tetején s az ablak-párkányokon is álltak vagy ültek emberek. A helyzet kezdett válságos lenni. Egyre újabb tömegek érkeztek, a kik minden áron be akartak jutni a már zsúfolt terembe, s többször áttörtek a rendőri kordonon, sőt betörték az előszobába szolgáló nagy szárnyas ajtót is. A karzat, melyet reggel óta három rendőr s néhány teremszolga őrzött, még üres volt, de a közönség erősen ostromolta az ajtót. A rendőrök látván a veszedelmes ostromot, lekiabáltak a terembe:

— Engedjék föl a közönséget, különben emberhalál lesz! Már két ember meghalt! Összedűl az egész ház!

A karzaton szorongó hivatalos személyek néhányszor megismételték vészkiáltásukat, mire tíz előtt néhány perccel megnyílt a karzat a közönség előtt. Mint a fékevesztett áradat, úgy rohantak föl az emberek a karzatra, kiket a nagy tülekedés szörnyen megviselt. Előkelő urak és hölgyek tépett ruhában és bomlott frizurával jelentek meg, hangos derültséget keltve a földszinti közönségben.

Közben a teremben a tűrhetetlen hőségtől többen rosszul lettek s ki kellett őket vezetni a levegőre, a hol csakhamar magukhoz tértek. Aztán eszeveszetten futottak vissza s elülről kezdték az ostromot, hogy bejuthassanak a terembe.

Nagy tömeg tanyázott a székház városház-utcai kapuja előtt is s izgatottan várta az ítéletről a híradást. Egymás után több úri fogat is robogott a megyeháza elé, jeléül annak, hogy az előkelő világ is melegen érdeklődik a cigányok sorsa iránt. A kapu fölött fekete lobogó lengett, melyet egy megyebizottsági tag halálára tűztek ki. A naiv közönség azonban ezt úgy magyarázta, hogy a fekete lobogó a halálos ítéletet hirdeti s valósággal föl volt háborodva, mikor meghallotta, hogy nem lesz akasztás.

Féltizenegy óra volt, mikor a bíróság tagjai a teremben megjelentek. Rónay Kamill elnök legott bevezettette a vádlottakat. Izgatottság és félelem ült valamennyinek az arcán. A verdikt után sejtették, hogy súlyos büntetés vár rájuk. Négyes sorokban állottak az ítélőszék elé, melynek ítéletét remegő hangon hirdette ki a bíróság tiszteletreméltó elnöke.

A vádlottakat az ítélet látszólag lesújtotta és alig volt közöttük egy is, a kiből ki ne tört volna a keserűség. Csak Lakatos János Párnó, a dánosi vérengzés vezére, fogadta megadással és minden megjegyzés nélkül az ítéletet s Balog Tuta is, a kiből minduntalan kitört a mellbajosokat jellemző tompa, száraz köhögés, csak annyit jegyzett meg, hogy föllebbez. Annál lármásabbak voltak az asszonyok, a kik az ítélet hallatára kétségbeesett jajgatást kezdtek.

Surányi Csoroszlya és Lakatos Julcsa Luterna a földre vetette magát és úgy tombolt tehetetlen dühében. Ezeket úgy kellett a szó szoros értelmében kivonszolni a teremből, mert semmiképp sem akartak talpra állani.

Valamennyien semmiségi panaszt jelentették be s az ügyész a vádlottak terhére szintén semmiségi panasszal élt.

Miután a vádlottakat visszavezették a fogházba Rónay Kamill elnök köszönetet mondott az esküdteknek, a kik valóban szép példáját szolgáltatták a polgári kötelességnek. Az esküdtek és hallgatóság viszont a bíróságot éljenezte meg lelkesen, a mely nem kevésbé rászolgált az elismerésre.

Rónay Kamill elnök délelőtt féltíz órakor nyitotta meg a tárgyalást a szorongásig megtelt fülledt teremben s miután bevezettette a vádlottakat, kihirdette a bíróságnak az esküdtek verdiktje alapján hozott ítéletét.

A törvényszék az esküdtek verdiktje alapján a következő ítéletet hozta:

Sztojka Párnót elítélte életfogytig tartó fegyházra;

Sztojka Dolárt szintén életfogytig tartó fegyházra;

Sztojka Bajkát tizenöt évi fegyházra, mely büntetésből a vizsgálati fogságból hat hónapot kitöltöttnek vett a bíróság;

Balog Tutát tizenöt évi fegyházra, mely büntetésből ugyancsak hat hónapot számítottak kitöltöttnek;

Lakatos János Kunát tizenöt évi fegyházra, melyből öt hónapot vettek kitöltöttnek;

Trokár Marosát életfogytig tartó fegyházra;

Surányi Csoroszlyát öt évi fegyházra, melyből hat hónapot kitöltöttnek vett a bíróság;

Lakatos Julcsa Luternát szintén öt évi fegyházra, melyből hat hónapot számítottak be a büntetésébe;

Surányi Ignácot hat évi fegyházra, melyből neki is hat hónapot számítottak be;

Surányi Mártont nyolc évi fegyházra s a büntetésből szintén hat hónapot vettek kitöltöttnek;

Surányi Lidi Lizit három évi fegyházra ítélték s beszámítottak neki hat hónapot;

Kolompár Zelfit egy évi börtönre, a mely büntetésből kilenc hónapot vett kitöltöttnek a bíróság;

Lakatos Erzsi Lulugyát négy évi fegyházra, melybe hat hónapot számítottak be;

Kolompár Buert egy évi börtönre ítélték, melyből kilenc hónapot vettek kitöltöttnek;

Surányi Julcsát szintén egy évi börtönre s neki is kilenc hónapot számítottak be;

Lakatos Mari Kácsira tiz hónapi fogházat mértek, melyet a bíróság a vizsgálati fogsággal teljesen kitöltöttnek vett s elrendelte a vádlott szabad lábra helyezését.

Lakatos Rozit a törvényszék fölmentette s nyomban szabadon is eresztette.

Az ítélet megokolásában ezeket mondja a bíróság.

A törvényszék a vádlottakat bűnösöknek mondotta ki az ítélet rendelkező részében foglalt bűncselekményekben, mert a vádlottak bűnösségét az esküdtek megállapították. A büntetés kiszabását illetőleg ama vádlottak között, kiket az esküdtek gyilkosságban találtak bűnösnek, hárman vannak, kikre koruknál fogva a legsúlyosabb büntetés alkalmazható lett volna; ezek Párnó, Dolár és Trokár Marcsa. Párnó ugyanis, saját bevallása szerint negyvenhárom éves, a Dolár huszonhét éves, Trokár Marcsáról pedig az orvosszakértők egyhangúlag megállapították, hogy huszadik életévén túl van. Hogy a törvényszék a legsúlyosabb, vagy is a halálbüntetést még sem alkalmazta, annak az az oka, hogy nem tekintve azt, hogy ez a három tagadásban lévő vádlott még büntetve nem volt, a törvényszék a tárgyalás folyamán fölmerült adatokból nem talált biztos támpontot arra, hogy ők, a tanúk nélkül lefolyt eseményben, milyen mértékben vettek részt és nincs kizárva, hogy a csárdában lefolyt eseményben azok fejtettek ki nagyobb tevékenységet, a kikre koruknál fogva a legsúlyosabb büntetés nem alkalmazható. A bíróság ennek folytán a btk. 92. szakaszát alkalmazandónak találta. Sztoika Bajkát, Balog Tutát és Lakatos János Kunát illetőleg, az orvosszakértők oly megállapodásra jutottak, hogy az elkövetés idején huszadik életévüket alig, vagy éppen nem töltötték be, ezért tehát ezt a véleményt a bíróság is elfogadta s velük szemben a btk. 87. szakaszát alkalmazta. A bíróság a büntetés kiszabásánál súlyosbítónak vette, hogy a vádlottak ténykedésének négyen estek áldozatul, hogy Sztojka Bajka, Surányi Ignác és Lakatos Julcsa Luterna már büntetve voltak. Enyhítő körülménynek fogadta el a bíróság valamennyi vádlottra nézve a valláserkölcsi érzés teljes hiányát, a társadalom részéről megvetett voltukat, a bűncselekmény elkövetésére való hajlandóságukat. Surányi Lidi Lizire enyhítőnek vette előrehaladott korát, a többiekre nézve fiatal korukat és büntetlen előéletüket.

Az ítélet kihirdetése után az elnök fölhívta a királyi ügyészt nyilatkozattételre.

Gál Endre királyi ügyész semmiségi panaszt jelentett be az ítéletnek ama rendelkezése ellen, melynél fogva a bíróság a btk. 92. szakaszát alkalmazta. Az ítélet egyéb rendelkezéseit tudomásul vette.

Ezután az elnök az egyes vádlottaktól sorra megkérdezte, hogy megnyugodnak-e az ítéletben, avagy semmiségi panaszt jelentenek be ellene.

Sztojka Párnó így felelt az elnök kérdésére:

— Hát hogyne, kérem!

— Nem hogyne, jegyezte meg az elnök, hanem igen.

Sztojka Bajka sem nyugodott meg az ítéletben.

Balog Tuta föllebbezést jelentett be, mire az elnök kijavította, hogy semmiségi panaszt jelentsen be.

Lakatos János Kuna így felelt:

— Megföllebbezem az ártatlanságomat. Lenne még pár szavam, méltóságos elnök úr.

— Már vége van mindennek, nem szólhat semmit, mondotta az elnök.

Trokár Marcsa ismét az ártatlanságát hangoztatja, s szintén semmiségi panasszal él.

Surányi Csoroszlya az elnök kérdésére éktelen jajgatásba tört ki, s a földre vetette magát. Az őröknek erőszakkal kellett őt kivonszolni a teremből.

Lakatos Julcsa Luterna ezt felelte az elnöknek:

— Dehogy nyugszom meg, nagyságos úr, kezét csókolom.

Surányi Ignác ezt mondta:

— Alázatosan megkérem a méltóságos elnök urat, hogy nyugodnék meg, mikor ártatlan vagyok?

Surányi Márton kihívó daccal válaszolt az elnöknek.

— Föllebbezek, nem érzem magam bűnösnek. Ha nyolcig el tudtak ítélni, ítéljenek el kötélre!

Surányi Lidi Lizi összecsapta a kezeit és sírva felelte:

— Nem nyugszom meg, kérem.

— Nem kell azért bőgni, jegyezte meg az elnök.

Kolompár Zelfi megnyugodott az ítéletben.

Lakatos Erzsi Lulugya nem nyugodott meg, semmisségi panaszt jelentett be.

Kolompár Buer megnyugodott az ítéletben.

Surányi Julcsa így felelt:

— Megnyugszom, kezét csókolom, ha már nem tudták kikeresni az igazságot.

Lakatos Mari Kácsi megnyugodott az ítéletben.

Lakatos Rózi szerényen állt meg a bíróság előtt, s szó nélkül vette tudomásul, hogy őt szabadon fogják ereszteni.

A védők valamennyien csatlakoztak a vádlottak által bejelentett semmisségi panaszokhoz.

Végül még az ügyész tett indítványt arra nézve, hogy mivel az ítélet még nem jogerős, tartsa fönn a bíróság a vizsgálati fogságot, a mit a bíróság el is rendelt.

Ezután még az elnök megköszönte a védőknek és az esküdteknek az önzetlen fáradozásukat, s ezzel a tárgyalás, mely közel hat hétig foglalkoztatta a bíróságot, véget ért.

(Kuruc.info)

- Rendezik a cigánykérdést: munkatáborokba kerülnek a kóborcigányok

- A világ legvéresebb kezű tömeggyilkosa - Kohen (Kun) Béla

- "A cigányok megrendszabályozása" - amikor még mertek ezzel foglalkozni

- A kultuszminiszter nyilatkozott Jókai Mór zsidó özvegyének ügyéről

- Mától kezdve csapással felelek minden csapásra - mondotta Hitler Adolf

- "Nincsen más végleges megoldás, mint a 800 000 zsidó kitelepítése"

- Régi szép idők: "Zár alá vették a zsidó birtokokat"

- "Az első fajgyalázási bűnpör Miskolcon" - lapszemle 1942-ből