Holott a kultúrállamok – mi is – alkotmányba iktatták, hogy minden természetes és jogi személynek a jövedelmi és vagyoni viszonyai szerint kell hozzájárulnia a közterhekhez. Csakhogy a pénzpiac hozzászokott, hogy jövedelme személytelen, a nemzetgazdaságok felett lebegve állandóan úton van, megfoghatatlan, az üzleti könyveket banktitok, offshore könyvelés, számítógépes algoritmusok teszik átláthatatlanná. Az adózás pedig amolyan nemzeti, polgári probléma. Ebből lett elege a politikának. Okkal. A magyar kormány a bankoktól évi 120 milliárd forint különadót kér három évre. Első pillantásra nagy összegnek tűnik.

A miniszterelnöki érvelés szerint tisztességes, ha a sikeres pénzügyi szektor kisegíti a költségvetést a szűkre szabott hiány tartásában, hiszen ha kellett, a kormány is segített a bajba került hitelintézeteken. A bankszövetség azonnal cáfolt, nem kellett a segítség, a kormányfőhöz írt levélben veszélyesnek és károsnak minősítette a bankadót. Azóta levelek mentek fűhöz-fához: az Európai Központi Bankba, az Európai Bankszövetséghez, a valutalaphoz, a kormánnyal való egyezkedést pedig megszakították. „Bankmentésről szerencsére a válság legdurvább pillanataiban sem volt szó, Orbán Viktor ebbéli gondolatmenete tehát sántít” – zárja egyik riportját a Figyelő gazdasági szaklap. Téved.

Tehát nem volt bankmentés? Volt, sőt van. Bizony, az egymást követő kormányok hatalmas konszolidációkat hajtottak végre, amelyek terhét még generációkon át viseljük. És ha a kért 120 milliárd forintot szembeállítjuk azzal, hogy mi, adófizetők mennyi pénzt pumpáltunk eddig a magyar kereskedelmi bankokba extra segítségként a költségvetés terhére, a banki különadó eltörpül mellette.
Igaz, akkor, amikor az adófizetők vállalták a terheket, nem volt nagy felhajtás, mert az emberek nem is tudják, hogy az állam eladósodásában milyen nagy szerepet játszott a konszolidáció. Nem tudják, hogy emiatt drága a költségvetés finanszírozása, emiatt nagy az alapkamat, ami fékezi a gazdaságot.
De mi is az a konszolidáció? A konszolidáció alatt azt értjük, hogy a tehetősebb, az erősebb segíti a gyengébbet a bajban: a bankkonszolidáció esetében az erős állam kisegíti a bajba került magánbankot.

Erős állam, gyenge magánbank? Mintha fordítva éreznénk, de kérdezzük: kell-e a nagyközönségnek kisegítenie egy szűk csoportot? Általában nem. A csődbe ment vállalattal elvész a tudás, a munkahely, az adófizető – az állam mégsem avatkozik be. A bank vezetői viszont valahogy mindig meggyőzik a politikusokat, hogy a megmentésük közérdek. „Túl nagy, hogy bukjon” – halljuk. És általában azoktól halljuk ezt, akik hol politikusok, hol bankvezetők. Így lesz a hitelintézet nyeresége magán-, vesztesége közügy. Ezt a szemléletet már támadják világszerte, van mit behoznunk. De nézzük meg, Magyarországon mit is jelentett, illetve jelent a kereskedelmi (azaz magán)bankok konszolidációja az adófizetőknek!

Kétezer-tíz március 31-i mérlegük szerint a magyar hitelintézetek 236 milliárd 581 millió forint konszolidációs államkötvényt birtokoltak. És hogy mi az a konszolidációs kötvény? Az ilyen kötvény a bankmentés vagy konszolidáció következménye: bankot menteni ugyanis nem pénzátutalással szoktak az államok, hanem kötelezvénnyel. Kötelezvénnyel, miszerint a központi költségvetés egy előre meghatározott összeget fizet majd a banknak sok-sok év múlva, de addig is negyedévente erre az összegre kamatot fizet. Tehát közpénzből járadékot fizet a költségvetés úgy, mintha kölcsönt vett volna fel a banktól. Pedig nem vett fel, csak kötelezte magát a bank helyett vagy valamiért a bank javára.
A bank e kötelezvényt mint eszközt könyveli a mérlegében, és szembeállítja a veszteségével. A konszolidációs állami kötelezvények (kötvények) pedig adhatók-vehetők, biztos hozamuk és hosszú lejáratuk folytán tőkeként is kezelhetők. (Így tőkésítette fel az Antall-kormány a biztosítókat és a Horn-kormány a bankokat eladás előtt – még lesz szó erről.)

A konszolidációs kötvények után jellemzően az állam három, illetve hat hónapos kincstárjegyek kamatát fizeti. A 2009. év végi banki mérlegekben ilyen konszolidációs vállalásként csupán 18,1 milliárd forint értékű kötvényt találunk. A válsággal eltűntek a konszolidációs kötvények a banki mérlegekből, csupán ez év tavaszán jelentek meg ismét. Bankjaink azonban 2006 és 2008 között tartósan és átlagban százmilliárd forint körüli konszolidációs kötvényt birtokoltak összesen (korábban valamivel kevesebbet, de az érték 30 és 124 milliárd forint között mozgott).

Tehát bankkonszolidáció címén folyamatosan fizeti a költségvetés ezen kötvények hozamát. Menynyit? Nem könnyű kideríteni. Mint említettem, e konszolidációs kötvények a pénzpiacon keringenek, nem feltétlen találhatók a kedvezményezett mérlegében. Ezért nehéz megállapítani, az államadósságban mennyi a konszolidációs kötelezettség. Becslésem szerint mai vásárlóértéken számolva az elmúlt tíz évben csupán a banki mérlegekben található konszolidáció évi 24 milliárd forintjába, havi kétmilliárdba került a magyar költségvetésnek. Ennyit fizettünk a magánbankoknak e kötvények kamataként.

Mivel a konszolidáció nagyobb részét már nem találjuk a banki mérlegekben, érdemes inkább a fizető állam oldaláról szemügyre venni a számokat. A rendszerváltás első bankkonszolidációja 1990-ben kezdődött: mintegy húszmilliárd forintos banki hiányt vállalt át az állam, ennek sorsa nehezen kibogozható. (Fogyasztói árindexszel ez a vállalás ma 16-szor nagyobb számmal egyenértékű, tehát mintha 320 milliárd forintos támogatást adtunk volna adósságátvállalás formájában.)

Az 1991. december 1-jén hatályba lépett MNB-törvény előírta, hogy a költségvetést a jegybank nem hitelezheti, az állami kiadásokat a pénzpiacról kell finanszírozni. Természetesen a mohóság egekbe emelte a kamatlábakat, megindult az állami kötvénykibocsátás és eladósodás. A folyamat felpörgetésére először megengedett volt, hogy az államkötvények 85–90 százalékát a jegybank vásárolja, majd a piacon értékesítse. A húsz–harminc százalékos alapkamat az államot vészesen gyors eladósodásba sodorta, eladósította a vállalatokat, elinflálta a forgótőkét, az egymásnak tartozás rendezetlensége csődcunamit generált. Nemcsak vállalatok, munkahelyek és a piac vesztek el, a hitelek is törlesztés nélkül maradtak. A kormány kiengedte a pénzügyeket a kezéből, mégis úgy tett, mintha felelős lenne az előállt helyzetért, és sorra konszolidálta a bankokat. Hiszen csak egy A4-es papírra kellett kötelezvényeket írnia – még arra is volt példa, hogy kézzel!

Az állam a magára vállalt kötelezettségek ellenében nem támasztott követelést a megsegített hitelintézetekkel szemben. A konszolidációs kötvények átadásán túl átvette a kifizetetlen kölcsönöket, de elfelejtette a mögöttük lévő fedezeteket is átvenni. (A számvevőszék igen ismert személyeket jelentett fel ezzel összefüggésben – eredménytelenül.) Mai szemmel elképesztő folyamatok zajlottak, horribilis állami tehervállalással, hiszen „csak” 17–20 éves lejáratú kötelezettségeket kellett aláírni a mindenkori piaci kamatok fizetésével, a kamatok fizetésére pedig természetesen újabb kötvények állíthatók elő.

Így 1993-tól a bankrendszerbe ömlött a pénzt helyettesítő állami kötelezettségvállalás. Csoda-e, hogy a központi költségvetés a korábbi többletből hiányba váltott, az 1990-es 1384 milliárd forintos adósság (a GDP 66,3 százaléka) 1995 végére 4908 milliárd forintra (a GDP 89,4 százaléka) nőtt? A polgárokkal és néhány politikussal elhitették, hogy túlköltekeznek, ezért kell a Bokros-csomag.

Ezerkilencszázkilencvenöt közepén az akkori bankok 343, más összesítésben 351 milliárd forint állami konszolidálásban részesültek. Ez a bankmentés mai vásárlóértéken 2000–2100 milliárd forint. E kötvények általában 17 éves futamidejűek, hamarosan esedékes a kifizetésük. Az eddig megfizetett kamatok kiszámítása szép feladat lenne (ennek mértéke kezdetben húsz százalék felett volt, majd egyre csökkenve átlag 10–15, mostanában 6–8 százalék). Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kamatok fizetésére is hiteleket vettünk fel, és ezeknek is van kamatuk, valamint beruházásokat, fejlesztéseket hagytunk el a hiányzó pénz miatt, akkor megérthetjük, mekkora terhet is jelent ilyen konszolidáció: többszöröse az eredeti névértéknek, már érezhető a generációkra hatás.

Ne feledjük a két nagy volt állami biztosítót! Ők is kaptak 50-50 milliárd forint értékű, zárt körben kibocsátott, húszéves futamidejű kötvénnyel támogatást 1990-ben, e támogatás tizedéért történt spontán privatizálásuk előtt. Mai vásárlóerő-értéke ennek az Antall-kormány adta hozománynak 600-600 milliárd forint. Érdemes lenne ennek az apanázsnak a következményeit is végigszámolni.
Ugye érzékeljük az eladósodásban a szerepeket – holott messze még a vége.

Ám a fentiek semmiségek a nemzeti bank mérlegében feltűnt hiányhoz képest. Egyesek indián kaszinót, olajfinomítót, londoni, bécsi, frankfurti átláthatatlan eseményeket emlegetnek. De mi ne kalandozzunk, támaszkodjunk a Magyar Távirati Iroda (MTI) és az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelentésére! Az MTI 1997. szeptember 13-án azt közölte, adósságcsere történt az államháztartás két alrendszere, a költségvetés és az MNB között az 1996 végi parlamenti jóváhagyás szerint a gazdasági tisztánlátásért. A sajtó útján megnyugtatták a közvéleményt, ez „semmiféle veszteséget nem okozott, nem is okozhatott az államháztartásnak, az adófizetőknek egyetlen fillérjébe sem kerül”.

Az MTI egyszer csengetett, de háromszor tévedett. Egyrészt az MNB már hat éve nem volt az államháztartás része (alrendszere) a jegybanktörvény szerint. Másrészt horribilis árat fizetett és fizet az állam és polgára ezért a döntésért. Harmadrészt nem is történt adósságcsere – lejjebb látjuk.
A hivatalos verzió szerint a Pénzügyminisztérium és az MNB megállapodott, hogy miután az állam devizaadóssága a forint árfolyamvesztéséből adódóan nagy többlethiányt mutat a nemzeti banki könyvelésben, mely többlethiányt eddig csupán könyvelési tételnek tekintettek, ezután valódi adósság lesz, és külön kamatozó és megfizetendő tételként tartják majd nyilván.

Virtuális, mérleg szerinti adósságot azonban mérlegtechnikával kellett volna rendezni, amint az pénzügyi intézményeknél szokásos. (Például a követelést jelképes áron átruházni az államháztartásra, így az államháztartás követelése és kötelezettsége kioltja egymást.) Ehelyett az MNB kőkemény államadósságot generált. Ezen a címen az MNB saját javára szóló államkötvényeket vett át már 1995–96-ban tíz- és harmincéves (!) lejárattal, piaci kamatozással, előbb 112,1 milliárd, majd 315,9 milliárd forint kibocsátási értékben. Ezek a kamatozó eszközök – hogy érzékeljük értéküket – mai vásárlóerőn számítva 300, illetve 800 milliárd forintos adósságvállalásnak felelnének meg.

Mindezen túl az államadósság-kezelők minden államkötvény-kibocsátásból és kincstárjegyeladásból ötszázaléknyit átadtak csendben az MNB-nek – e virtuális lyuk tömésére. Összesen mennyit? Kiszámítása komoly kutatómunkát igényelne. Azt azonban tudjuk, hogy ezeken túl 167,5 milliárd forint értékben privatizációs bevételt is az MNB javára írtak jóvá. (Megnézhető, hány nagyvállalat és munkahely ment rá erre az egyetlen juttatásra.)

A polgár eközben azt olvassa, hogy ez egy fillérjébe sem kerül. A sikeres kormányzati együttműködésen és a tiltakozás elmaradásán felbuzdulva 1996 végén a parlament felhatalmazta a kormányt az MNB további konszolidálására. Az erős állam ezt a gyenge jegybankot így megsegítette 1749,6 milliárd (!) forint értékű több évtizedes kötelezettségvállalással. (Mai vásárlóerő-egyenértéke e vállalásnak kerekítve 5000 milliárd forint!) Ezek az összegek is beépültek az államadósságba, és ezekért is minden évben mindennap folyó költségként kamatot fizetünk.

És miként látta mindezt az ÁSZ? Nem látta, bár az Országgyűlés kötelezte a megítélésre. A számvevők a parlamenti döntés előtt, 1996 októberében panaszkodtak, hogy a helyszíni ellenőrzéskor nem mutatták meg az MNB érvanyagát, az adósság okait és összetételét. Sőt azt írják az adósságcserének nevezett eseményről, hogy „az MNB az adósságátadás szimulálását tervezi, de nem kerül sor tényleges átruházásra […], valószínűleg újabb nagy állami és (adófizetői) teherviselés mellett sem biztosítható a probléma végleges megoldása”. A számvevők felhívták a törvényhozók figyelmét, hogy az elcserélendőnek mondott állományok között a közgazdasági tartalmukat tekintve nincs is közvetlen összefüggés. Kiemelik, át nem látható, pénzügyileg nem vállalható finanszírozási struktúra alakul ki – tehát éppen átláthatatlan a helyzet. A számvevők felhívták a törvényhozók figyelmét arra is, hogy a parlamenti felhatalmazással az MNB elnöke olyan konstrukció kialakítására kap biankó felhatalmazást, amelynek fontos elemei és kihatása ismeretlenek.

Tizenhárom év után már látható, e döntés felel a központi költségvetés adósságának legalább ötödéért, azaz az eladósodás túlzott voltáért (a mai eladósodásból levonva ezt a becsült hányadot 64 százalékon állnánk, így uniós eljárás alá sem vontak volna bennünket).

A társadalmi és gazdasági következmények tehát beláthatatlanok, de azóta sincs elszámolás – hiszen az MNB úgy értelmezi a jegybanktörvényt, hogy csak beszámolnia kell a parlamentnek, nem elszámolnia. Aligha van politikus, aki az ország pénzügyi állapotával bajlódva a bajok ezen igazi forrására gondolna.

Térjünk vissza a jelenbe! 2009. december 31-én a központi költségvetés 18 964,9 milliárd forint adósságot kezelt. Az adósságban 4573,3 milliárd forint volt a devizahitel, melyből 3550,7 milliárd forint adódik az IMF–EU hitelből (14,1 milliárd euró). A pénzügyi válság kirobbanása után kapott IMF–EU hitel célja pénzügyi jó hírünk helyreállítása, azaz jó sok devizatartalék felhalmozása. Azért kell, mert mások – a bankrendszer – érdekei ezt így kívánják. Még akkor is, ha ez nekünk igen sokba kerül.
A „válságkezelés” során a bankrendszer stabilitásához történő állami hozzájárulás kötelezettségét törvénybe iktattuk a 2008. évi CIV. szám alatt. Tényleg nem volt bankmentés? Itt áll előttünk: törvényt alkottunk a bankmentésről, amely ma is hatályos. Tartalékot képeztünk euróban, jenben, dollárban, fontban 696,6 milliárd forintra átszámított értékben 2009. december 31-én, ami most sem kevesebb. A központi költségvetés egyébként is megemelte a tartalékait az MNB-ben a válság előtti, 2008. szeptemberi 419,3 milliárd forintról 2009 áprilisára 2007,9 milliárd forintra.

A tartalékolás ebből az adósságból történik a bankok biztonsága érdekében, a kamatokat végső soron a költségvetés állja. Ugyanis az MNB kamatot fizet az államnak, de ezt a kiadást a következő évben meg kell térítenie a költségvetésnek.

Tehát a megnövelt tartalék is egyértelműen banktámogatás a költségvetés terhére. A többi visegrádi országhoz képest most kétszer több devizát tartalékunk az IMF–EU hitel felhasználásával. Miért? Az adatok beszédesek. Az utóbbi években egyre több forró tőke érkezett külföldről a magánszektorba, főként pénzügyi intézményekbe a forint nagy kamatlábával szerezhető haszonért. Ez a tőke döntően az európai jegybankok (!), az Európai Központi Bank (EKB) (!) és más tartalékolásra kötelezett hitelintézetek itt parkoltatott és kamatoztatott pénzét jelenti. (2010. március végén kerekítve 4450 milliárd forint betét és 3550 milliárd forint felvett hitel.) Ezen túlzott arányú jelenlétükért szerzett jövedelmük biztonságos elviteléért kell az IMF–EU hitel. Ha nagy az alapkamat, miért ne üdüljön nálunk más ország tartalékának egy része? Illetve nem ezért nagy az alapkamat?

És mit tesznek a magyarországi kereskedelmi bankok a külföldi forrással? Befektetik az MNB kéthetes kötvényeibe: a nagy hozam betonbiztos, a kötvények pedig felhasználhatók fedezeti és fizetési eszközként. (Ezért kötvény és nem betét.) És mit tesz az MNB a devizában érkezett, de a kamat miatt forintban könyvelt forrással? Visszaküldi külföldre devizában, mivel az MNB ott köteles tartalékolni. Igaz, jóval kisebb kamatot kap az MNB, mint amennyit a hozzá küldött külföldi pénzért fizet, de sebaj, a különbözetet a költségvetés megtéríti közpénzből!

Hát ennek az idegen spekulatív pénznek a zavartalan távozását biztosítja az IMF a közvetlenül is érintett EKB közreműködésével. Ez év áprilisában több címen 5149,6 milliárd forint hevert a jegybankban a kötelező tartalékokon felül, aminek az éves kamata mai szinten 220 milliárd forint. Ezt téríti meg a közpénz, és fizeti az IMF–EU hitel kamatát is. Hol van a 120 milliárd forint banki különadó akár ehhez a tételhez képest is?! (E komplex követelésfolyam is megérne egy elemzést a Költségvetési Tanács részéről, hogy például ne az egészségügyben keressük eladósodásunk okait.)

De nem csak biztonsági tartalékkal szolgál a kormány. Az államháztartási törvényt is módosítottuk, hogy az állam devizahitelt nyújthasson az OTP és az MFB részére, és az FHB-ben efelett még tőkét is emelhessen. Mindezt 445,4 milliárd forint értékben végrehajtottuk. Az OTP ez év március közepén visszafizette az állami kölcsönt, az FHB 106,5, az MFB 155,2 milliárd forinttal április végén még tartozott. Az IMF–EU hitelekkel azonban a fentieknél is nagyobb a probléma. A 3550,7 milliárd forintos lehívást alig használtuk közvetlenül a bankok meghitelezésére – e tekintetben igaza van a bankszövetségnek. Tartalékoljuk, de a lehívásból 2021 milliárd forintnyi hányadot államkötvények visszavásárlására használtuk. Ezzel feltétel nélküli kötvényadósságot cseréltünk le az IMF és az EU követelményeit tartalmazó feltételekkel működő hitelre. (Az államok világszerte hosszú lejáratra kibocsátott, kamatozó kötvényekkel jutnak pénzhez a piacról, ez a deficites költségvetés finanszírozásának bevett módja.) Az IMF–EU hitellel növekvő megszorításokat, a gazdaság lefékezését vállaltuk, és elzálogosítottuk a költségvetési bevételt, a maradék állami vagyont. Ahelyett, hogy mielőbb kiléptünk volna ebből az ölelésből, gúzsba kötöttük magunkat. Amennyiben most ki akarnánk lépni az IMF–EU hitelekből, 2000 milliárd forintért kötvényt kellene elhelyezni a pénzpiacon a visszacseréléshez. Ez aligha sikerülhet egy csapásra, tehát hosszabbításról kell tárgyalnunk.

Akkoriban felmerült persze az érv: Magyarország pénzügyi stabilitása iránt megingott a bizalom, kötvénykibocsátással egy ideig nem lehet megbízhatóan finanszírozni a költségvetést. Nos, ez nem igaz. 2009. februárban, a válság közepén a próbaaukción is négyszeresen túljegyezték kötvénykínálatunkat, majd a meghirdetett terv szerinti tényleges kibocsátáskor is többszörös érdeklődés mellett történt az eladás. Ezzel azóta sincs gond. Tehát nem kényszerből cseréltük le a kötvényadósságot hitelre, és elképesztően hátrányos kényszerpályára lavíroztuk az országot. A hatalmas banktámogatás, az itt lévő spekulatív forrás kiszolgálása és védése óriási teher. Az így elmaradó fejlesztések miatt minket ért hátrányról nem is beszélve.

Húsz éve beszélünk folyamatosan a költségvetés reformjáról. (A reform szó orwelli jelentése: a nadrágszíj meghúzása.) A pénzvilág „főfelügyelője”, a Nemzetközi Valutaalap, az IMF az alapítói szándékot, a pénz regulázását feledve a költségvetéseket fegyelmezi. (Épp itt és most.) Húsz éve minden este, reggel olyan elemzők diktálják, hogy tessék a kiadásokat és az igényeket csökkenteni, akik a pénzpiacnak elkötelezettek. Le is pusztult minden, ékesen bizonyítva, hogy ha jól megy a bankoknak, az nem jelenti azt, hogy jól működik a gazdaság, a társadalom. Így épült be a tudatunkba: a bajokért a túlfogyasztó ember és a populista politikus felel.

Amikor beütött a pénzpiaci válság, az euroatlanti országok bankjai jajveszékelve kértek megmentést az államtól. Az unió 27 tagállamában a kormányok gigantikus köztehervállalással kibélelték a bankok üzleti könyveit – a fejlődés és társadalmi béke reményében. De a fejlődés és a társadalmi béke várat magára. Amit most látunk, az még több pénzpiaci nyereség, még több állami eladósodás, amely gyógymódja ismert: tessék összébb húzódni!

Tényleg az állam a tehetős, és a pénzügyi szektor a gyenge? Láttuk, gyenge állam szolgálta ki az erős érdekérvényesítő pénzszektort. Az erős szerez a gyengétől, ez nem konszolidáció, másként mondják: sarc. Most a bankrendszer beszél a különadó kapcsán sarcról. Mi miért hallgatunk?

(Varga István)