A kérdésben tapasztalt ellentét túlmutat önmagán: kijelenthető, hogy Európa jövője ma már nem Brüsszelben, hanem Berlinben – és Frankfurtban – látszik eldőlni, mivel felsorakozott Merkel mellé Franciaország és Olaszország is.

Német kritika, német problémák

Merkel szerint addig, amíg nem garantált, hogy valamennyi EU- (de legalábbis euró-) tagállam tartja magát az „aranyszabálynak" nevezett adósságplafonhoz – miszerint a nemzeti alkotmányokban kell megtiltani, hogy az ország eladósodottsága egy meghatározott összeget meghaladjon –, nem lehet egységes gazdaságpolitikát folytatni, nem lehet egységesen hitelt sem felvenni.

Mindazonáltal immár Németország hitelképessége is megroggyanni látszik: a német kötvények alig felén tudtak a héten túladni, mert a piacok magasabb kamatot várnak el. A magas kamatfizetési kötelezettség azonban hosszú távon a ma még problémamentes államokat is adósságba sodorhatja. Az osztrák jegybank elnöke fel is hívta e veszélyre a figyelmet.

A német kancellár-asszony azt javasolja, hogy az egységesülés a német gazdasági elvek kiterjesztését jelentse. Javaslata szerint egy új stabilitási biztos akár közvetlenül beleszólhatna a tagállamok költségvetési politikájába, valamint valamennyi tagállamnak a német munkajogi, nyugdíj- és szociális szabályokat kellene átvenni. Ez a munkavállalók jogainak csökkenését vagy a nyugdíjkorhatár emelkedését jelentené gyakorlatilag valamennyi EU-tagállamban.

Merkel javaslatai azonban az európai szerződések – így a lisszaboni szerződés – módosítását igénylik, ez pedig legalább egy évet is igénybe vehetne, sőt, – mivel egyes országok talán népszavazást is tartanának (Írországban kötelező is) – el is bukhatna a terv. Akkor pedig Merkel szavai beteljesedhetnének: „ha bukik az euró, bukik Európa", ez pedig „háborúkhoz is vezethet". Szerinte az euró-övezetből fiskális uniót kell teremti – a piacokat pedig (legalábbis a frankfurti Bundesbank elemzői szerint) már az erre irányuló jelek megnyugtatnák.

Úgy tűnik, Merkel célja végülis az, hogy a német gazdasági elveket kiterjessze egész Európára. Ez a legtöbb országban megszorítást jelentene - de csak ekkor lehetséges, hogy Európa államai egységesen, megfelelő kamat mellett, juthassanak hitelhez a nemzetközi piacokon.

Valamennyi tagállam egységesen kezeskedne a hitelekért ez esetben. Mindez azonban azt jelentené, hogy hiába stabilizálódna az euró-övezet, ennek árát a németek, az osztrákok vagy a finnek magasabb kamatokkal fizetnék meg. Ma ezen országok igen alacsony kamattal kínálják papírjaikat - igaz, amint az eheti német fiaskó megmutatta: egyre kevesebb sikerrel. Rainer Brüderle, német szabad demokrata frakcióvezető azonban „kamatszocializmusnak" nevezte az össz-európai kötvények ötletét.

Eközben a dél-európai államkötvények kamatait nem össz-európai felelősségvállalással, hanem az Európai Központi Bank beavatkozásával oldanák meg. Az EKB le tudná szorítani a kamatokat, amennyiben nagy összegben vásárolna fel dél-európai államkötvényeket. Mivel az EKB maga nyomja az eurót, pénzből nem lehet hiány - a pénznyomás azonban inflációhoz vezet. Jens Weidmann, a német Bundestag elnöke éppen ezért utasítja el keményen, hogy az EKB államkötvényeket vásároljon fel. Az EKB persze már eddig is 200 milliárd euró összegben vett főleg görög és olasz állampapírokat - Weidmann ezt egyenesen „bűnnek" tartja.

A támogatók szerint viszont elegendő, ha az EKB visszatart pénzeket a nemzetállami jegybankoktól, és így nem keletkezik több pénz a konkrét piacokon, mint amennyit a termelés és a kínálat igényel.

Az ellenzők azonban abbéli félelmüket is megfogalmazzák, hogy a dél-európaiak megint elkényelmesednének, és nem folytatnának szigorú megszorító politikát, ha az EKB egyszerűen mindig felvásárolja a kötvényeiket.

(Heti Válasz)