Gróf Széchenyi István katonáskodási évei óta egész 1846-ig nem fordult meg a Tisza környékén, de híre, mint mindenütt, ott is elterjedt volt, s nevét a legszegényebb kunyhókban is jól ismerték. Midőn először híre futott, hogy a jeles férfiú odaérkezik, ezrenkint tódult a nép, hogy őt színről színre lássa. Valószínűleg azt képzelték, hogy atléta termetű, Wesselényi stentor hangjával bíró, atillával, sarkantyúval s az igazi magyar más efféle kellékeivel pompázó férfiút fognak látni; azért - mint Széchenyi később nevetve mesélte - nem kevéssé csodálkoztak, midőn a középnagyságú vállakon nyugvó borzas fejet s a halvány sárgásbarna arcot, és kissé idegenszerű öltözékét megpillanták.

- Csak miután leültem - folytatta Széchenyi, s egy tál hatalmas megpaprikázott gulyáshúst a megfelelő bormennyiséggel együtt magamba temettem, kiáltottak fel: „De már ez mégiscsak magyar ember!”

Egy ízben gróf Széchenyi Metternich hercegnél a magyar ügyek felől beszélgetvén, utóbbi kikelt Kossuth agitációi miatt, s az ellenzéket nyugtalan szellemmel vádolta. Ekkor Széchenyi, elismerve a herceg megjegyzéseinek igazságát, azt tanácsolta, hogy Kossuthtal szemben más politikát kell követni.

- Minő politikát? - kérdé Metternich.

- Hasznossá kell őt tenni - mondá a gróf.

- S ha nem lehet? - tudakolá a herceg.

- Akkor felakasztani - válaszolá Széchenyi hidegen a vállát vonítva.

Bölcs államférfiúi gondolat. Egyúttal jó recept napjainkban is, az aktuális nevek behelyettesítését a kedves olvasóra bízom.

Közzétette: Lipusz Zsolt - Kuruc.info