A színmagyar (nyugati székely) őrségi faluba vetődött sváb építészmester mondja ki, hogy Európa sok városában megfordult, több értékes szakmai fogást eltanult, de szeretetet csak itthon, Magyarországon kapott. Aztán hallhattuk, hogy a horvátok Szent Lászlóról énekeltek, a nagydarab máramarosi román paraszt pedig Horthy Miklós legszebb katonájának vallotta magát és megilletődve emlékezett vissza a Balatonnál töltött bakaidőkre, ahol sem felettesei, sem katonatársai, sem a helyiek részéről nem érte soha megvetés vagy gúny hiányos magyar nyelvtudásáért. Mert az igaz magyart a megértés, a segítőszándék vezérli, tetteiben a nyelvében is fellelhető mellérendelő viszony érvényesül. A mi tudatalattinkba ugyanis a Hunor-Magyar-modell épült be, nem pedig a Káin-Ábel, illetve a Romulus-Remus-program.

Jóska bátyánk feltárta előttünk az Árpád-házi (Turul nemzetségbeli) királyaink páratlan erényeit, ugyanakkor nem hallgatta el azok gyarlóságát sem.

Luxemburgi Zsigmond német-római császárként inkább a német birodalmi ügyekkel foglalatoskodott, miközben vajmi keveset törődött a magyar trónnal járó kérdésekkel. Midőn ezen okból kifolyólag az egyik főúr fellázadt ellene, hazatért és kitüntette azt. Miért is? Mert a Szent Korona-tan (Magyarország ősi íratlan történelmi alkotmánya) kimondja, hogy, ha a Szent Korona ellen vét az uralkodó, a nemzet élhet ellenállási jogával, mi több, kötelessége ezzel élnie (a nemzetet akkor a nemesség képviselte). Hol tartanak ehhez képest a mai pártvezérek, a mindenkori állam- és miniszterelnökök? A hazaárulást, nemzetárulást felveti-e valaki? És kap-e ezért a figyelmeztetésért dicséretet? A mi tragédiánk nem valamiféle turáni átok, se nem Trianon, hanem a Szent Korona-eszme elfelejtése. Ez pedig a magyarság erkölcstana! Berzsenyi rá is mutat: „minden nép támasza, talpköve a tiszta erkölcs”.

Kálmán király is arra vetemedett, hogy megvakíttatta testvérét, viszont a Magyarország határára érkező keresztes hadak mellé kísérő magyar csapatokat rendelt kétoldalt, és kijelentette, hogy élelmet pénzért kaphatnak, de nőt pénzért sem. A dúlást ennek köszönhetően csak az ország elhagyása után folytatták.

Hallhattunk a drótos tótról, aki sosem nyitott be hívatlanul senki portájára, csak bekiáltott a kerítésen, hogy van-e drótozni, foldozni való. A megfoltozandó fazekat pedig ott kint az árokpartra ülve annak rendje és módja szerint, gyerekhaddal körülvéve, vette kezelés alá. Aki mellé került, annak fejét megsimogatta, a távolabb ülőknek csak szemmel való simogatás jutott és közben mesélt. Nyilván a saját gyerekeit látta bennük. Ez már Jóska bácsi saját élményre épült beszámolója volt, nagyszülei magyarságát volt hivatott bemutatni emberségük, vendégszeretetük révén. Mert a hosszúra nyúlt foltozásból terített asztalhoz hívták a mestert, nem engedték útnak sötétedés után, hanem elszállásolták éjszakára, másnap meg feltarisznyálva bocsátották el, tekintettel arra, hogy nem tudni, mikor kerül munka és ezzel járó eledel.

A kaláka fogalma is megelevenült. Jóska bácsi házának felépítését úgy vállalta a rokonság, a komaság, hogy három napig ingyen falaz, csak azon felül kell fizetni. Mondanom sem kell, hogy két és fél nap múlva már álltak a házfalak. Természetesen a munkások élelmezését a házigazda tiszte volt biztosítani, de pénzről nem esett szó.

A pontot az i-re Jóska bácsi nagytatája teszi fel. Ő mondja ki, hogy nem célunk, hanem dolgunk (feladatunk) kell legyen az életben! Önámítás magasztos célként kitűzni az uborkafa megmászását, oly módon, hogy az utánunk kapaszkodókat sorra lerúgjuk. A dolog több a célnál, egy halálunkig tartó folyamat. Ezt magyar öntudattal végezni embert próbáló, de Istentől rendelt nemes feladat.

Ne csupán célok után fussunk (mint autonómia), tegyük a dolgunk a világban, ezen belül Kárpát-hazánkban, még ha cigánygyerekek is potyognak az égből! A hasonlat sosem volt időszerűbb, mert ugyan mit is kezdünk majd az önrendelkezéssel, ha más szüli tele helyettünk őseink szent földjét?!

A mi dolgunk újból Isten útjára lépni, mustármagnyi hittel szívünkben, szeretetet sugározva innen a földkerekség minden tájára, követendő példát állítva az emberiségnek. Így legyen!

Kürti Jenő, Marosvásárhely

(*) A kép nem szerepelt az előadáson, csak szemléltetés céljából került jelen írásba. A bencés rend jelmondatának („Ora et labora”) magyar nyelvű fordítása.
Ameddig nem törünk ki a rabszolgasorba taszító nemzetpusztító erők bűvköréből és nem kezdünk saját lábunkra állni (a különböző szerzetesrendek, köztük a Szent Benedek-rend önellátásra volt berendezkedve), addig Krisztus-sorsú nemzetként nem tölthetjük be a ránk rótt feladatot, ami a pusztulásba rohanó világ (Föld és emberiség) megtartása! Igen, megtartása a hitben és nem megváltása a bűnöktől. Mindenkinek vállalnia kell a felelősséget tetteiért és viselnie annak következményeit.
Mi a magyar? A világ sebeinek istápolója. A gyógyír maga a szeretet. És a megbocsátás. Bizony „nem tudják, mit cselekesznek”, mikor bántják a magyart. Mi imádkozzunk és dolgozzunk. Értük is, helyettük is... De sohasem a magyar nemzet rovására.