A katonák nagy családjában lenni felelősség, és egyfajta olyan méltósággal tölti el azt az embert, aki mindig hű tud maradni önmagához és hazájához.
Hiába, nehéz férfiak között felnőni, egy olyan családban, ahol mindenki erősen katonai beállítottságú. Mindezek ellenére is nehéz megérteni, mi vezényel egy nőt, hogy olyat tegyen, ami már meghaladja a fizikai és szellemi képességeit, mégis mindent feláldoz, hogy kipróbálja.
Zoom
Az élet iskolája nehéz, sokszor kőkemény. Sok mindenki a környezetünkben meg tudja határozni gondolkodásmódunkat, és ez kihat az életünkre. Belőlem kihozott valami olyat, ami próbálta irányítani a további életem egy részét. Úgy gondolom, hogy mindenben nem lehetünk kiválóak. Nem is érdekelhet bennünket minden. Nem hiszek azokban az emberekben, akik úgy gondolják, ők mindent tudnak, mindenhez „is” értenek.
Magam részéről mindig vállalom, ha valamit nem tudok, de amit tudok, arra szerényen büszke vagyok. Amibe mindig is bele tudtam kapaszkodni, és meghatározó szerepet töltött be az életemben, az a sport volt. Erős voltam a futásban, tudtam bánni az erőmmel, időmmel, tudtam, mint egy versenyló, hol kell kiadni azt a gőzt, mikor már mindenki kifáradt, én akkor húztam bele. Kedvenceim között van mai napig az úszás is, remek úszó vagyok, talán nem véletlen hogy a halak jegyében születtem.
A másik nagy vonzalmam a fegyverek iránt alakult ki. Szeretem a lövészetet, hiszen sokat jártam lőterekre, és ráadásul a családban vadászemberek is vannak. Így nem véletlen a lőfegyverek szeretete sem. Azt tudni kell, hogy aki nem ismeri a fizika törvényeit, nem tudja mi a sebesség, idő, a gravitáció ne menjen fegyverek közelébe. Szeretem a koronglövészetet, bár nagyon sok gyakorlást igényel még egy kiváló fegyverforgatónak is, de a kis Beretta sörétessel szívesen lövök akár sörösdobozokra is, és ritka, mikor elvétem.
Így hát aki egy, két, három dologban jeleskedik, némi kiszorítást, irigységet, rosszindulatot kivált. Szegény én! - mondanám, de ezt még lehet tetőzni, mert ehhez még tartozik egy nagyon erős igazságérzet és nem igazán tudok megalkudni, ha úgy érzem, nekem van igazam. Ráadásul, ha valakit meg kell védeni, akkor olyan erővel tör rám a védelem ereje, hogy egy hadsereggel is szembe tudnék szállni. Sajnos ezek is rombolóan tudnak hatni az ember baráti köreire.
Mivel többlaki életet élek, sok minden változik, de egy dolog régóta nem. Hajnal négy óra harminc perckor megszólal az telefonom ébresztőhangja, a Hunyadi-induló.
Zoom
Szeretem a katonazenét, nem is tudom, miért? Így hát nekem gyors felkészülést jelent, és indulok futni. Legalább heti háromszor egy kis eldugott erdőszéli vadászlakban tudok feltöltődni. Még nem volt az a rossz idő, ami engem eltántorított volna a természet hívó szavától. Nem értek egyet azokkal, akik mindent csak jó időben szeretnek csinálni. A természet törvénye szerint néha esik, fúj a szél, hideg van, de egy megszállottnak ez nem kihívás. Ráadásul értetlenül állok, mikor azt mondják, még fel kell készülni, hiszen nincs futóruhám. Ez bizony egy nőnél súlyos probléma, de nálam ez nem okoz gondot, mert én a katonai ruhámban és bakancsomban megszállottan vágom keresztül az utamba kerülő dagonyás vaddisznótúrásokat, kidőlt fákat. Kimondottan élvezem, ha esik, és csapom a hátam közepéig a sarat. Persze másokkal ellentétben én csak kimondottan terepen, erdőben futok, mindig más útvonalakat választva. Szeretem a természet közelségét, a friss levegőt, a megszeppent őzek riadt tekintetét, ahogyan bambán, megtorpanva néznek, „ki ez az őrült” hajnalban, amint ők éppen várják a felkelő nap első meleg sugarait. Nem mondom azt, nem ijedtem már meg, de valahogy még nem hiányzott senki mellőlem, hiszen örültem az egyedüli hajnali futásoknak. Tudtam koncentrálni, rendbe rakni a gondolataimat. Kitisztultam, feltöltődtem. Nem is értem azokat, akik, bár mutatni kell kifelé, hogy szuper márkás futócuccban, kütyükkel felszerelve és fülhallgatóval a fejükön, büszkén futnak a benzingőzös levegőn, a kemény aszfalton. Nem is gondolnak bele, mennyit ártanak ezzel egészségügyileg maguknak. De nekem biztos mentőt hívnának, ha NATO-ruhában futkosnék a városban. Én annyira megszerettem ezt a fajta katonai öltözetet, hogy szívesen bújok bele. Valahogy mindig az az érzésem, hogy sokkal visszafogottabb, komolyabb leszek. Persze mindig vannak, akik ezt sosem fogják érteni, így nehezen fogadják el és tolerálják nekem. Ráadásul még tekintélyt is parancsol. Bár még gyakorolnom kell a család szerint, hiszen ha a parancsnok bemegy a körletbe, még a légynek is le kell esnie a falról. Arról már nem is beszélve, hogy kis szoprán hangon nem lehet, vigyázzt parancsolni. Így a család szófogadatlan, engedelmetlen családtagjaimon lehet gyakorolni, mert ha én kiengedem a hangom, akkor egy század vigyázzba áll, bár otthon csak a szomszédok menekülnek be a teraszról.
Sokat számít, az ember mit hoz magával, mit lát, mi ösztönzi. A pénz, az érdek az nagy úr a mai nagyon embertelen világunkban. Így hát nagyon magas a mérce, a megfelelés nem csak magam felé, hanem valahol példát mutatva, hogy nem minden a pénz, még ha ezt sokan így is gondolják. Fontos számomra, hogy bár hol legyek sosem hozhatok szégyent a családomra, a hazámra. Újra jó példa az édesapám, aki egy nagyon kemény ember, hatalmas szívvel. Nagy katonai múlttal, élménnyel, amit ma is büszkén elmesél. Nehéz mindig megfelelni, bár már tudom, még fárasztóbb, ha az ember ezektől megszabadul. Talán az a legnehezebb, mikor jó akarok lenni, és tudom lelkem legmélyén, az is vagyok, de rá kell jönnöm újra, hogy a világot nem tudom megváltani, de tudok kis dolgokat tenni, már az is jó előrelépés magammal és másokkal szemben.
A család egyik fele Amerikába vette az irányt, a másik fele Közel-Keleten él, az Egyesült Arab Emirátusokban. Bejártam jó és rossz helyeit. Ha valaki azt mondja nekem, hogy milyen jó gazdagnak lenni és semmit sem csinálni, csak élni, azt mondom: az nem normális. Meg lett volna minden, de az a minden nekem nem jelentett semmit. Nem találtam a helyem. Amit szerettem, mindig valami jót felfedezni a kultúrából, a természeti csodákból, na és imádtam a Perzsa-öböl szépségét, a tengert. Na jó, úszni szerettem, de nem úszhatok reggeltől estig. Gyönyörű volt a víztánc, amit ha kétezer-kétszázhuszonhatszor lát valaki, már nem is olyan szép. Nagy volt a közbiztonság és soha nem ért atrocitás. Pedig egyszer megijedtem, valahogy hirtelen történt, mert a bevásárlóközpont tetején a mozgólépcsőről lelépve egy helyi arab férfi elém állt, és megkérte a kezem. Mai napig annyi fogott meg belőle, hogy a vállamig ért. Nem tudom ki lepődött meg jobban, hiszen sem angol, sem amerikai nem vagyok. Nem győztem hangsúlyozni, hogy magyar vagyok. Amikor hazaértem, elmeséltem a családnak, mire ők nagy komolysággal megkérdezték, hogy mit válaszoltam. Nem is értettem, hogy gondolták ezt a kérdést, de biztos viccnek szánták.
Aztán mérges voltam magamra, mert otthagytam az otthonom. Közben édesapám misszióban volt, ha beszéltünk, nem hogy nyugtattam volna, csak aggodalomra adtam okot, mert panaszkodtam, milyen rossz a sorsom, nem bírom, hogy luxusban élek, ez nem az én világom.
Az élet sodort. Aztán elegem lett, persze nem a leánykérés miatt, de átmentem Amerikába, Arizonába. Phoenixben a nagypapa testvérééknél tárt karokkal fogadtak, ott jól éreztem magam, teljesen más világ. Rengeteget kirándultunk, főztünk, sütöttünk. Ízig-vérig igazi nagy katonacsalád. Itt aztán végre tudtam tanulni, voltak motivációk, voltak magyarok, és éreztem, hogy itt kicsit otthon vagyok, de mégis honvágyam volt. Imádom Magyarországot, hiányzott minden, ami magyar. Nem tudtam volna kint maradni és ott élni. Sajnos az ígéretek, az elvárások megvoltak, már el is futottam volna előle, de merre fussak? Megfutamodjak?
Úgy gondolom, sok nőt vonz a katonaság, még ha mások úgy gondolják is a nő maradjon a fakanál mellett. Én nem tudom magam elképzelni, hogy sütök, főzök. Nem is próbáltam még azt a főzés és sütés technikát mikor több tálkában többféle hozzávalók vannak, és órákig kell pöpöcsölni vele nagy szakács- és cukrász szakértelemmel. Amúgy is nálunk a férfiak jobban tudnak főzni, jobban értenek a fűszerezéshez, a húsok elkészítéséhez, imádnak mindent bográcsban főzni. Ez jó katona- és vadásztulajdonság. Egy baj van, mindig én vagyok a kézilány, nekem marad a krumplipucolás, abban remek vagyok.
Mégis a szakácskönyvek világától jobban érdekelt a fizika, a logisztika, szociológia, pszichológia és egyben az egészségügy, ezekben vagyok otthon. Persze nem utolsó szempont egy katonánál, ha jól vág az esze és kiemelkedő sok mindenben, egyebek mellett egy kimagasló IQ-teszt is megdönt egy-két akadályt.
Várt még rám egy kihívás, hiszen indultam egy idegen országba. Milyen érdekes, mert most csak egy kis, pici luxus hiányzott, ha megkérdezték volna, mit szeretnék, akkor tudtam volna sorolni. Sajnos nem kérdezték meg, és a luxus, az semmilyen formában nem létezett abban a környezetben, ahol háború van. A valóság az a tikkasztó hőség, a gépfegyverek zaja. Itt nincs divatbemutató, az EOD 9 még nem sorolható a divatöltözékek közé. Egy szempillantás alatt más szemszögből láttam a világot. Bár azt hiszem, jókor mentem ki, jó helyen voltam, bár ezt nem szabadna leírnom. Hiszen láttam sok szörnyűséget.
Zoom
Erősnek éreztem magam, és voltak kint nők, mint békefenntartók és egészségügyisek. Jó csapat volt, mert minden csapatmunka. Szuper kiképzést kaptam, bár félek a magastól, a repüléstől, és nem szívesen ugrok sehonnan. Bár mondták, nem gond, akkor megnyugtató volt a válasz. Aztán rájöttem, valóban nem kell ugranom magamtól, mert segítenek és a muszáj nagyúr. Aztán van, mikor, az ember elfelejti a félelmeit és ösztönösen csinálja, mintha olyan természetes volna. Valahogy akkor az adrenalin felgyülemlik az emberben, hogy nincs félelemérzet, ha cselekedni kell. Amikor úgy éreztem, most pihenhetek, kicsit elengedhettem magam, akkor törtek rám a rossz érzéseim, ezektől jobban féltem, mint egy éles helyzettől. Én mindig alázattal léptem be egy, egy országba. A lakosság mindig kedves volt, bár nekünk nem volt szabad semmilyen kapcsolatot teremteni velük, de mindig voltak kivételek, melyek erősítik a szabályt. Én nem tettem magamévá azt az amerikai mondást, hogy „nothing is personal”, ami azt jelenti, hogy nem jó, ha az ember hajlamos a túlzott érzelmekre a munkája során. Számomra szívbemarkoló volt, mikor sebesült gyerekeket, embereket láttam, és néha tehetetlen voltam. A katonai kórházak nagyon jól felszereltek voltak, viszont a közkórházakról ezt nem lehetett elmondani, mégis olyan türelemmel viselték nyomorúságukat az ott ápoltak, hogy érző ember nem tudott nem tudomást venni róluk. Mégis megható volt, hogy a kis gyermekszemek, sok szenvedésük árán még tudtak mosolyogni. Láttam a férfiak aggódását, sokszor mélységes sírásukat, akik elveszítették családjukat, feleségüket, gyereküket, otthonukat, ez nagyon megrázó tud lenni. Milyen értelmetlen dolog a háború.
Nem ölni mentünk, békét teremteni, vigyázni rájuk, és ők ezt mindig tudták.
Mi is tudtuk, hogy milyen nagy kitüntetés az ellenségeinknek, ha megölnek egy amerikai katonát, egy ISAF-katonát. Sok náció volt együtt akár Kuvaitban, akár Irakban. Nem akarok arról írni, hogy az amerikaiak milyen csúcstechnikákkal rendelkeznek, milyen harcedzettek. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a magyar katonák legjobbjai bárhol a világon megállják a helyüket, mert nemcsak harcedzettek, hanem a szívük is helyén van, és azt hiszem, ez is hozzátartozik a katonához, hogy ne egy gép legyen, mely parancsot teljesít.
Zoom
Ezek után milyen katonának lenni? Akár idegen honban, vagy itthon helytállni?
Én úgy gondolom, önfeláldozás, és egy katona nem csak attól katona, hogy fegyver van a kezében, hiszen a mai érában olyan sok helyen helyt kell állni.
Persze mondhatják online olvasva, a nagy és hatalmas hálózat birodalma előtt, egy kényelmes fotelben, hogy minek mennek oda? Már látom is lelki szemeim előtt, hogy mi másért, mint a pénzért! – lenne rá, a nem helyes válasz! A helyes válasz az, hogy még nem haltak ki azok az emberek, akik valóban segíteni akarnak, hogy ne legyen háború, hogy az emberek, gyerekek ezrei ne szenvedjenek, halljanak meg értelmetlenül. Egy mosoly, kézfogás egy ilyen helyen hatalmas erővel bír. Fantasztikus érzés jót tenni, megszázszorozza a valódi értékét olyan hellyel szemben, ahol béke van. Megtehetnék nap mint nap, hogy jót tegyünk. Sajnos mi sokszor inkább ártunk magunknak, másoknak. Ahol béke lehetne, ott háborút szítunk, és ez nagyon szomorú.
Szép dolog menetelni, büszkén tisztelegni, de ami jön utána, azt csak kevesen tudják végigcsinálni. Mennyi tanulás, áldozat, kihívás, mellette lemondás. A megbecsülés és érdem sem marad el, hiszen ha egy katonanőnek harmincon túl már vannak csillagai, az már jó dolog. Letett valamit az asztalra. Bár, szokták mondani és érezni a fintort, hogy „biztos olyan helyen jártál, ahol rád hullottak egy csillagfényes éjszakán azok a csillagok”. Hát igen, ilyenek ezek a csillagok, csak hullanak, csak éppen rossz helyen kell lenni, hogy rád hulljanak.
Amikor hazaérkeztem, elfelejtettem mosolyogni. A lelkem darabokban volt. Mikor átléptük a magyar légtért, az arcom a kezembe temettem, sírás gyötört, de mintha sírni is elfelejtettem volna. Megnyugvást éreztem, hiszen itthon voltam, ez a tudat mindent legyőzött.
Magasztos tettek álltak mögöttem, mégis erősen meggyötört voltam, fáradt, éreztem a lelki és fizikai fájdalmat. Mindennap belenéztem a tükörbe, és nem hiába mondják, a szem a lélek tükre, nem láttam a fényt a szememben. Megijedtem, másként érzékeltem mindent.
Ma már tudom, itt szeretnék élni, és nem akarok menni, se oda, ahol Isten megad mindent, se oda, ahol ő nem létezik. Rájöttem, nem tudom megváltani a világot, mégis hinni akarom, egyszer az ember rájön, hogy milyen értelmetlen dolog a háború, mennyi minden szépség van a földünkön, amit meg kellene óvni az utánunk következőknek. Addig csak reménykedem abban, hogy az emberek szeméből ne vesszen el a fény, a remény.
Amikor hátra tekintek, hála van bennem, amikor előre tekintek, célok, feladatok és állomások várnak még rám. Amikor felfelé tekintek, erő tölti fel a lelkem, a szívem, és készen állok a harcra…
A szerző korábbi írásai: