- A Makovecz-féle mozgalom néhány napig valóban fenntartott egy hozzánk közeli színpadot. Nem volt mit tenni, megegyeztünk abban, hogy tiszteletben tartjuk egymás törekvéseit. Mi önkorlátoztuk magunkat, a kora délutáni órákban elcsendesedtünk, és átadtuk a terepet a másik színpadnak, ahol egyébként nagyszerű felszólalások, üzenetek és imák hangoztak el. Aztán az Új Magyarországért Mozgalom, amely elsősorban elitista, szellemi kezdeményezés és műhely volt, átadott egy petíciót az Országgyűlésnek, amelyben lényegében ugyanazt szerették volna elérni, amit mi. A válasz persze borítékolható volt: a kormány egy jottányit sem engedett. Gyurcsány a helyén maradt, nem írtak ki új választásokat, a nemzetgyűlés összehívásának a gondolata pedig igen távol ált a kiváltságaikhoz ragaszkodó, erősen kontraszelektált politikusoktól. Aztán ahogyan jöttek, Makoveczék gyorsan eltűntek. Máig azt gondolom, hogy semmilyen értelemben nem volt szerencsés a tér megosztása. Ebben a történetben azonban elsősorban nem a miénk volt a politikai felelősség. Az önkormányzati siker után, szokásához híven igen aktív lett a Fidesz. A Kossuth tér erőtlenségére és csüggedésére hivatkozva kivonultak mellénk a térre, és hatalmas pártpénzek mozgósításával rendszeres politikai parádékba kezdtek. Ezalatt odabenn a törvényhozásban Orbánék távozásra szólították fel Gyurcsányt, majd kivonultak az ülésteremből. Október 6-án a lelkesen tapsoló tömeg előtt Áder már Gyurcsány büntetőjogi felelősségéről beszélt. Ebből persze mind a mai napig nem lett semmi.

Óriási ellentmondás feszült a délutáni látványos fideszes showműsorok és dzsemborik, valamint a mi kopott és szegényes tüntetéseink között. Orbán hívószavára tízezrek ereszkedtek alá a Rózsadombról, Budáról és a Belvárosból. Mindenfelől özönlöttek a jólöltözött és jólszituált polgári középosztálybeli és a bárhová hajlítható kispolgári rétegek. Gazdag úriasszonyok tapsoltak finom kezecskéikkel a Nagy Mágusnak. A kiskosztümös, aranymedálos, kiparfümözött tömeg napról-napra eljött, hogy részese legyen a nagy varázslatnak. A hatalmas méretű színpadon szuper művészi produkciók, nagyvilági fény- és hangtechnika, profin szerkesztett politikai semmitmondások váltogatták egymást. Az utcákra szerelt kivetítőkön felerősödött a bódító, narancsszínű szuggessztió. Aztán egy vezényszóra mindennek vége lett. A sikamlós beszédű, elegáns öltönyű moderátor hazaküldte a kicsinosított és illedelmes népeket, és a forradalmi illúzió szertefoszlott. A fideszes szájtépések után csak keserédes parfümillat terjengett a parlamenti kőoroszlánok környékén. Mi, a becsapott és megnyomorított szegény páriák viszont ott maradtunk éhesen, koszosan és fáradtan. Ott maradtunk a rendőrkordonok árnyékában, az összevizelt bokrok félhomályában. Ott maradtunk nyakig a jól megágyazott demokratikus szarban, mert ott kellett maradnunk, ki kellett tartanunk mindenáron.

- Az évforduló előtti hetekben jelzést kaptunk a rendőri vezetéstől, hogy az állami ünnepségek zavartalan lebonyolítása érdekében üljünk tárgyalóasztalhoz a Kossuth tér ügyében. Mi az MNB 2006 aktív tagjait delegáltuk erre a megbeszélésre, vagyis Baloghot, Benét, Gondát, Takácsot és engem. Toroczkaival a televízió ostromát követően nem akartak tárgyalni a rendőrök, Satut pedig teljesen komolytalannak tartották. Elhatároztuk tehát, hogy leülünk alkudozni, miközben persze jól tudtuk, hogy a hazudozós rezsim mindenáron eltávolít majd bennünket az Országház előtti területről. A tüntetések kezdetétől volt körülöttünk egy remek jogászcsapat, de ide most a tárgyalások sikeréhez egy igazi rafinált, rutinos, profi jogász kellett. Amikor beléptünk a Rendőrpalotába, és tárgyalófeleink meglátták velünk Grespik László ügyvédet, elsápadtak, és nagyon idegesek lettek. Először nem akarták beengedni, de aztán meghátráltak. Laci nagytudású és ravasz tárgyalópartnernek bizonyult, alkotmány-, büntető- és közjogi kérdésekben nem lehetett megfogni, legtöbbször hidegvérrel sarokba szorította ellenfeleit.

A tárgyalások lényegében három fél között folytak. A rendőrséget Orbán egyik régi kedvence, a kettős állampolgárságú Lapid Lajos képviselte. A sunyi, simulékony modorú főrendőr nyugdíjazása előtt állt és folyton nyakatekert jogszabályokra hivatkozott. Láthatóan úgy kellett neki ez az egész ügy, mint üveges tótnak a hanyatt esés. A Miniszterelnöki Hivatal két szemellenzős, ügybuzgó, technokrata jogászt delegált, igazából ők diktálták az iramot. Hol kértek, hol könyörögtek, hol fenyegettek bennünket. Mindenáron szerették volna elérni azt, hogy feltartott kézzel azonnal hagyjuk el a Kossuth teret. A politikai megbízást teljesítő ellenfeleink sokszor arrogánsan keménykedtek, húzták az időt, kifárasztásra játszottak. A feszült hangulatra talán érdemes felidézni egy kedves esetet: Az egyik nap különösen ideges volt a légkör, ezért ebédszünetet kértünk. Gonda őrült ötlettel rukkolt elő: mivel az állami támogatások miatt ez egy olcsó hely, ebédeljünk meg itt a Teve utcai kantinban, több száz fegyveres rendőr között. Amikor csoportosan beléptünk az étterembe, tapintható lett a csend, még az étkészletek is megálltak a levegőben. Olyan volt ez, mint amikor az oroszlán kitátott szájába pofátlanul beugrik egy vidám kisegér. Aztán sok száz ideges szempár kereszttüzében jóízűen megebédeltünk.

Több napon keresztül folyt a huzavona, míg végül megállapodtunk. A tárgyalások végeztével jegyzőkönyv által rögzített írásos megállapodás született, amelynek legtöbb pontját a rendőrség később tervszerűen, tudatosan és igen aljas módon megszegte. Mindenképpen érdemes ismét felidézni, hogy hol és hogyan csaptak be bennünket, békés Kossuth téri tüntetőket. Elsőként elértük, hogy a terület tűzszerészeti átvizsgálása október 23-án, hajnali kettő órakor kezdődjön meg úgy, hogy minden sátorban ott tartózkodhat egy-egy tüntető. Ez azért volt különösen fontos számunkra, mert nem akartunk abba a csapdába beleesni, hogy a téren provokatív jelleggel fegyvereket rejthessenek el a holmijaink között. Másodsorban kiharcoltuk, hogy az átvizsgálás után nem lesz szoros fémkordonnal körülvéve a terület, hanem később egy beléptető rendszeren keresztül, korlátlan számban akkreditálni tudjuk majd az ideérkező ünneplőket. Harmadsorban megegyeztünk abban, hogy délután három órára a felszabadított Kossuth téren békésen egymás mellett, egymás kulturális rendezvényeit tiszteletben tartva, ünnepeljük meg a magyar forradalom 50. évfordulóját. Aztán persze minden másképpen alakult, pontról pontra becsaptak bennünket. Gyurcsányék igazi vérbő kommunistákhoz híven nem tartották magukra nézve kötelezőnek ezt az írásos megállapodást.

Az akkori történeteket jól ismerjük: A 23-a előtti éjszaka erőszakkal elfoglalták és kiürítették a teret, hermetikusan kordonokkal zárták körül a „műveleti területet”, ahová senki sem léphetett be egészen a következő év tavaszáig. Legsúlyosabb lépésként pedig a délelőtti állami ünnepség elmúltával, délután három órakor az Alkotmány utcánál nem nyitották meg ismét a tér felé vezető utat, amely gyalázatos szószegésből aztán az egész szörnyű és véres konfliktus kifakadt. Nagyon fontos leszögeznem, hogy a Kossuth tér 37 napja alatt, az MNB 2006 irányítása mellett, az Országház előtti tüntetéseken egyetlen pofon sem csattant el, nem volt semmiféle tettlegesség és fizikai erőszak. A karhatalmi brutalitásért, kiomlott vérért, a szörnyű szenvedésekért és tömeges megfélemlítésért kizárólag az őrült Gyurcsány-rezsimet terheli minden politikai és büntetőjogi felelősség!

- Aznap kora hajnalban érkeztem volna a Kossuth térhez, de már a közelébe sem mehettem. A metró nem állt meg, lassítás után továbbhajtott. A környező utcákat magas fémkordonok zárták el, melyeken a helyi lakosokat is többszörös igazoltatások után engedték keresztül. Az állami ünnepségek helyszínét magas paravánok takarták. Az egész belváros egy felbolydult méhkashoz hasonlított. A környező utcákat és tereket elözönlötték az álarcos és fegyveres rebiszesek, a rendőrségi szállítójárművek, a vízágyúk és rabszállító autók. Néhol lovasrendőröket is lehetett látni. Aztán lassan gyülekezni kezdtek a felháborodott és dühös emberek. Délelőtt már feszült volt a hangulat, miután látták, hogy nem térhetünk vissza a térre. Néhol kiabáltak és a kordonokat rángatták. Én délelőtt a Corvin mozinál tartottam egy sajtótájékoztatót. Délutánra már egyre nagyobb tömegek csoportosultak városszerte. Forrósodott a hangulat, vibrált a levegő, mindenki azt találgatta, hogy vajon folytatódik-e az őrült rendőri erőszak vagy meghátrál a hatalom.

Az Astoriához is özönlött a tömeg a fideszes rendezvény színhelyére. Végigrohantam a Kiskörúton egészen le az Alkotmány utca torkolatáig, hogy vajon írásos ígéretéhez híven délutánra megnyitja-e a kormány a tüntetők előtt a Kossuth teret. Már elmúlt három óra, de semmi sem mozdult. A széles utca teljesen el volt torlaszolva, a kordon mögött megerősített, sisakos és maszkos rendőri osztagok álltak készenlétben. A Nyugati tér irányába is erős rendőri egységek állomásoztak. Gyorsan visszasiettem a Deák tér irányába, amikor transzparensek és nemzeti lobogók százai alatt hatalmas menet közeledett. A felvonulók zárt sorokban, összekapaszkodva teljesen elfoglalták az úttestet, és nagyon gyorsan közeledtek. Visszafordultam velük, de a menet hamarosan megtorpant a Parlamenttel szemközti utca torkolatánál. A legelső sorok felől ideges ordítozás hallatszott. A tömeg szeretett volna tovább haladni a Kossuth tér irányába, de ezt erőszakkal megakadályozták. Ettől az eseménytől úgy száz méterre éppen több hírügynökség képviselőivel beszélgettem. Megpróbáltam megmagyarázni nekik a kialakult helyzetet, amikor egymás után lőtték ki ránk a maró könnygázgránátokat. Az első sorok feldühödött fiataljai menekülés helyett pillanatokon belül szinte teljesen szétbontották a rendőrségi úttorlaszokat. Minden mozzanat a televízió ostromának kezdetére emlékeztetett. Itt is a rendőrök támadtak először!

Aztán elszabadult a pokol. A Nyugati tér irányából és a környező utcákból egyre több és több rendőr lőtt a tömegre, visszaszorítva őket egészen az Andrássy út magasságáig. Fejem felett repkedtek a gránátok, körülöttem gumilövedékek csapkodtak. Arcomhoz papírzsebkendőket szorítottam, szememből patakzott a könny. Nem akartam elhinni a történteket. Olyan volt ez, mintha hirtelen a bejrúti utcai harcok közepébe csöppentem volna. Akkor arra gondoltam, hogy ezt a gyalázatot a konszolidációt követően még Kádár pribékjei sem merték volna megtenni. A visszavonulás során egyre több fiatal mászott fel a környező házak építési állványzataira, ahonnan muníciót dobáltak le társaiknak. Összetörték a betonlapokat, kézzel kaparták szét az építési törmeléket, és teljes erővel dobálták a pajzsok mögött megbúvó rendőröket. Hullámzott a tömeg, szabályos utcai harc kezdődött. Már a Madách tér magasságában szaladgáltunk, amikor kreatív és leleményes srácok szétbontották a liberális városvezetés nagyméretű betűreklámjait és a rendőrökkel szemben felállították a SZABADSÁG szó fehéren világító betűit. Ez a szabadság szóból kirakott barikád volt akkor az első torlasz, amely mögé behúzódhatunk a lövedékek elől. Ez a szürreális kép örökké bennem maradt. Gomolygó füstfelhőben, golyózápor közepén, lovasrendőrök patái alatt, ez volt az MSZP-s és SZDSZ-es liberalizmus valódi, véres „szabadsága”!

A fojtogató füstben és a sűrű fegyverropogásban arra gondoltam, ideje lenne szólni a fideszes nagygyűlés vezetőinek, és figyelmeztetni kellene az ott lévő békés tömeget. Felhívtam néhány ismerősömet, hogy szóljanak a szervezőknek, mert nagyon nagy a baj. Mindenfelé kézitusa, lőporfüst és erőszak. Az utcákon villogtak a kardlapok és a viperák. Mivel nem kaptam visszajelzést, egészen közel gyűrtem magam a párt nagyszínpadához. Ott próbáltam kiabálva beszélni néhány szervezővel, de rám sem hederítettek. Fenn a színpadon Orbán mintha süket lenne, faarccal mantrázott, mintha nem hallaná az egyre közeledő robbantásokat és lövéseket, csak mondta és mondta a magáét. Aztán a szokásos forgatókönyv. A népvezér vigyorogva integet, és lejön a színpadról, néhány másodpercen belül népes kíséretével együtt hirtelen felszívódik. Biztosan hazahajtat biztonságos villájába, és koccint egyet a sikerre – gondoltam magamban. A sima nyelvű, mosolygós moderátor aztán bejelenti a rendezvény végét, mindenki távozzon békével. A tanácstalan tömegben fokozódik az izgalom, egyre több rémült pillantást látok magam körül. Már a bekerített belváros minden utcájában tombol a féktelen erőszak, mindenfelé verik az embereket. Egyre nő a pánik, aki tud, rohan valamiféle biztonságos menedék irányába. Jószándékú lakók a zárt belvárosi udvarokra menekítik az utcákon rekedteket. Volt, aki még a lakását is kinyitotta a védtelenek előtt. A bevadult rendőrök már a kávéházakban, kiskocsmákban az üzletekben ütik-vágják a teljesen ártatlan, gyanútlan civileket. Egyre nagyobb és elviselhetetlenebb a maró füst, mindenhol síró, zokogó emberek, egyre több a vérző sebesült. Menekülés közben felrémlik előttem egy kép: vajon mi történne akkor, ha a „bátor” parlamenti ellenzéki politikusok összekapaszkodnának, és kordont fonnának a rendőrök és a tüntetők között, és kiváltságaikat biztosító igazolványuk magasra emelésével megvédelmeznék a kiszolgáltatott tömeget? A rendőrség vajon akkor is lőne? Szemben velem éppen Áder iszkol el az egyik sikátor félhomályában. Képzelgésem a bátor és hős politikusokról itt félbeszakad.

A helyzetem már tarthatatlan, többekkel együtt visszahátrálok az egyik mellékutcába, és berohanok a Világszövetség alagsorába. Odabenn a félhomályban megdöbbent idős emberek reszketnek. Szemben velem egy arcon lőtt székely ember, mély sebéből alvadt vér szivárog. Rezignáltan odaszól: - Ceausescu is így csinálta! Felrohanok az emeletre, az irodákban mindenhol fojtogató, maró füst gomolyog. A titkárnők és a személyzet szellőztet. Patrubány idegesen ordítozik és telefonál. - Példátlan, hogy a magyarság nemzetközi szervezetének irodáját lövetik! - kiáltja indulatosan. Ide is becsapódott egy gránát az ablakon. Félóra múlva az MNB 2006 nevében sajtótájékoztatót hirdetek, de csak két dermedt, félelemtől elsápadt újságíró tud időben betoppanni. A többiek bujkálnak vagy menekülnek az őket üldöző fegyveres bandák elől. Felbomlik a rend, nincs semmilyen hatóság és igazolvány, amely a kardlapoktól, gumibotoktól és viperáktól megvédene. Budapestre visszatért az őrjöngő vörösterror!

Már éjszaka van, az irodaház ablakából kihajolva látható az egyre magasodó barikád az Erzsébet híd tövénél. Alattunk felbolydult hangyabolyként rohangáló fegyveres banditák, éppen vízágyúkat készítenek elő az utolsó ostromhoz.

A városi legenda szerint amikor már alig voltak pesti srácok az utolsó torlasznál, akkor megjelent a barikádon egy fiatal fiú. A kezében lévő műanyag kannából locsolni kezdte az épületfából összehordott építményt. Aztán nevetve előrelépett, és meggyújtott öngyújtóját a magasba emelte. A kicsinyke lángot meglátva a szemközti fegyveresek riadtan hátráltak, azt hitték benzint locsolt szét a fiú, pedig csak csillogó víz folyt szét feléjük a véres utcakövön. Ezt a napot és ezt az éjszakát soha nem fogom megbocsájtani. Remélem, hogy a pesti srácok mai örökösei sem felejtik el soha!

- A morális forradalom utóvédharcai lényegében az elkövetkezendő év március 15-éjéig elhúzódtak. Ebben az időszakban is egymást követték az események, hiszen a tüntetők kiszorultak ugyan a Kossuth térről, de a Batthyányi-örökmécsesnél és a vidéki nagyvárosok terein tovább folytatódtak a tiltakozások, az utakon pedig tartott a félpályás útlezárás. Az MNB 2006 tagjai rendőrileg korlátozott időpontban és egyre fogyatkozó létszámban, közel fél éven keresztül még szintén kitartottak a Belvárosban. Az én utolsó nyilvános beszédem Wittner Mária és Vona Gábor társaságában november 16-án hangzott el a Fővárosi Bíróság előtt, ahová a Jobbik hirdetett fáklyás felvonulást a bebörtönzött politikai foglyok kiszabadítása érdekében. Később, éppen a Jobbik tisztújító gyűlését követő estén, a Regnum Marianum templom egykori helyén volt még egy nagyobbacska tüntetés, majd december 20-án egy békés utcai felvonulással zárul le ez a rendhagyó és emlékezetes év. Ezekben a téli hónapokban leginkább a vidéki városokat jártam. Debrecentől Bajáig előadásokat tartottam, és amennyire tudtam, lelkesítettem az elkeseredett embereket. Akkoriban még volt bennünk némi bizakodás, hogy márciusban újrakezdjük. MUK-matricákat ragasztgattunk mi is szerte az országban. Gyurcsánynak nem lett igaza: sokan voltak még mindig, akik nem unták meg, és nem mentek haza. Az utcai tüntetések azonban elcsendesedtek. Karácsonykor Márai jutott eszembe: Magyarország ismét ott lógott a fákon…

A kordonokat és a műveleti területté átvedlett Kossuth teret nem tudták soha elfogadni és megemészteni az emberek. Mintha egy veszélyes vadat körbekerítettek volna, olyan volt a Parlament. Végül is igazuk volt a kiszorított tüntetőknek, a dúvad még ott fészkelt az épületben. Idővel aztán telis-tele lettek virágokkal, koszorúkkal és üzenetekkel a gyűlölt vasrácsok. Az arra sétálgató kíváncsi emberek sokszor igen durván beszóltak az ott posztoló zsaruknak. Akkoriban a tiltakozásnak egy különös formáját eszeltem ki Gonda Lacival. Nemzetközi sajtótájékoztatót hirdettünk meg a térre. Mivel aznap estére színházjegyem volt a Vígszínházba, szépen felöltöztem sötét öltönyömbe és hónom alá csaptam Modor Ádám akkoriban megjelent Krassó-kötetét. Gondoltam, ha bevisznek a rendőrök, legalább legyen mit olvasgatnom. Az '56-os hős Krassó Gyuri szelleme egyébként is kitűnő társ volt a cella magányában. A meghirdetett időpontban aránylag sok újságíró és érdeklődő vett körül bennünket. A kellő pillanatban hirtelen odaláncoltuk magunkat a kordonhoz, a lakat kulcsát pedig bedobtam a közeli kanális csatornájába. A rendőrök bepánikoltak, erősítést hívtak, levágtak bennünket a kerítésről, majd rabszállító autóval bevittek a Gyorskocsi utcába. Életem során voltam már itt néhányszor, úgyhogy gyorsan ment a rabosítás. Örömömre egy cellába kerültem Lacival, úgyhogy késő estig nagyokat beszélgettünk Istenről, az élet értelméről és a gyűlölt politikáról. A cella falai és a fapriccsek teli voltak vésve és firkálva Gyurcsány, Kóka és Kuncze neveivel. Látszott, hogy a sors- és bajtársaink tömegével megjárták már ezt a borzalmas helyet. A kihallgatásokat követően késő este kiszabadultunk. A bejáratnál két-három fellobogózott autó jött értünk, így még elértem a színházi előadás második felvonását. Az ajtónál a jegyszedő köszöntött: - Nagyon örülök, Molnár úr, hogy ilyen gyorsan kiszabadult! Remélem, hogy az elmebeteg miniszterelnök nem ússza meg ennyivel!

A kordonnal kapcsolatos másik emlékezetes esetem már a következő év március 15-én játszódik. Bégány Attilával sokat töprengtünk, hogyan lehetne békés eszközökkel eltakarítani ezt a förmedvényt. Orbánék egyszer már szétszedték, de mivel nem bilincselték oda magukat, az ügy gyorsan nyugvópontra jutott. Az esetet követően még nagyobb, még erősebb lett a kordon és a rendőri jelenlét. Látható volt, hogy erőszakos fellépéssel semmire sem megyünk. Ekkor jött Attila remek ötlete. Mivel az ünnepnapon nem tudunk bejutni a térre, Kossuth szobra is börtönben van, így helyezzünk koszorút a vasrácsokra, és letérdepelve imádkozzunk a magyar szabadságért. Mindent tervszerűn megcsináltunk és másnapra csoda történt. Bizonyára a Jóisten is segített ebben, mert hamarosan eltűntek a gyűlölt kordonok. Eddig a pontig tartott az én személyes történetem a Kossuth téri tüntetésekről. Ez akár happy end is lehetne, de persze nem az! Később futottam még néhány kört a Magyar Október Mozgalommal és az Új Demokratikus Koalíció szervezetével, de a késő őszi láng, amely bennem éget, lassan kialudt. Sok változás történt körülöttem és bennem, de ez már egy másik történet.

- Rendben van, folytassuk!

Kapcsolódó: 2006: Ingyen küldött Gyurcsánynak koporsót a Kossuth tériektől egy temetkezési vállalkozó