Ma már arra sem szívesen emlékeznek a „hivatalos megemlékezők”, hogy a zsidó állam katonái 1982 júniusában bevonultak Libanonba azzal az indokkal, hogy döntő csapást mérnek a Palesztin Felszabadítási Szervezetre. A libanoni főváros ellen intézett légitámadásoknak legalább 20 ezer áldozatuk volt – ami ugyebár „rendjén van”, mert a „zsidó államnak joga van megvédeni magát”. Az USA teljes támogatását élvező Izrael végül elérte célját: a palesztin fegyvereseknek és a PFSZ-nek végül el kellett hagyniuk Libanont.

De a győzelem Izrael számára nem volt elegendő. 1982. szeptember 11-én (!) Ariel Saron, Izrael honvédelmi minisztere bejelentette: a bejrúti menekülttáborokba legalább „2000 palesztin terrorista” fészkelte be magát. Szeptember 15-én – egy nappal a zsidó állammal szövetséges libanoni maronita keresztény államelnök, Basír Dzsemajel meggyilkolása után – a zsidó állam katonái megszállták Bejrút nyugati lakónegyedeit, és körülzárták a Szabra és Satila néven ismert palesztin menekülttáborokat. A délután és az este folyamán ágyúzni kezdték az állítólagos palesztin fegyveresek feltételezett állásait. Szeptember 16-án dél körül egy kb. 1500 fős libanoni (keresztény) falangista milícia, az izraeliek engedélyével, átlépte a szabrai és satilai palesztin menekülttáborok határát. A fegyveresek vezérének, Elie Hobejkának Saron azt az utasítást adta, hogy „tisztítsa meg a terroristák fészkét”. Vagyis az izraeli hadsereg mással kívánta elvégeztetni a piszkos munkát.

Az őrjöngő falangista katonák két napon keresztül folytatták az öldöklést. Az izraeliek azt feltételezték, hogy a menekülttáborban bújtak meg azok a palesztin harcosok, akik Basír Dzsemajel elnököt néhány nappal korábban meggyilkolták. (Ez azonban nem volt igaz. Az izraeliekkel szövetkező Dzsemajelt valószínűleg a szíriaiak tették el láb alól.) Csakhogy a falangisták válogatás nélkül gyilkoltak le ártatlan civileket, köztük nőket, idős férfiakat és gyermekeket is. A hivatalos izraeli adatok 700, míg palesztin és libanoni források legalább 3500 áldozatról számoltak be. (Manapság általában 2000 körülire teszik a legyilkoltak számát.) A táborok körül állomásozó izraeli egységeknek pontosan tudniuk kellett arról, mi játszódik le a palesztin menekülttáborokban. Az izraeliek feltehetően abban bíztak, hogy a mészárlás nyomán nem csupán a palesztin ellenállók, de a palesztin polgári lakosság nagy tömegei is elhagyják majd Libanon területét.

Az eseményeket azonban nem lehetett titokban tartani. A nemzetközi felháborodás nyomán Izrael egy vizsgálóbizottság felállítására kényszerült. Ez volt az ún. Kahán Bizottság, amely kénytelen volt elismerni Ariel Saron védelmi miniszter közvetlen felelősségét. A „bejrúti mészáros” így végül lemondott posztjáról – ám az izraeli politikai életben továbbra is tevékeny szerepet vállalt, mi több, 19 évvel a háborús bűntett elkövetése után ő lett a zsidó állam miniszterelnöke. A szabrai és satilai bűncselekmények kitervelői és végrehajtói soha nem nyerték el büntetésüket. 2001-ben egy belgiumi bíróságon emberiség elleni bűncselekmény vádjával a túlélők egy csoportja megpróbálta az igazságszolgáltatás színe elé citálni Ariel Saront. Azonban természetesen nem jártak sikerrel. Más lett volna persze a helyzet, ha egy „nácit” kellett volna elítélni. Akkor az egész világ megmozdult volna a „bűnös” kézre kerítése érdekében. De még a vérengzést végrehajtó falangista fegyveres csoport parancsnokát sem lehetett bíróság elé állítani. Igaz, végül elnyerte méltó büntetését: 2002-ben egy autóba rejtett pokolgép végzett vele, miután bejelentette, hogy hajlandó tanúskodni Ariel Saron esetleges perében. (Amire végül sohasem került sor.)

A napokban olyan dokumentumok kerültek nyilvánosságra, amelyek egyértelműen bizonyítják: Izrael félrevezette az amerikai kormányt a szabrai és satilai mészárlást illetően. A The New York Times által közölt iratok tanúsága szerint ugyanis izraeli tisztségviselők arról tájékoztatták „legszorosabb szövetségesüket”, hogy „több ezer palesztin terrorista” bújt meg a szabrai és satilai menekülttáborokban. 1982. szeptember 16-án – az öldöklés első napján – Ariel Saron izraeli védelmi miniszter közölte Morris Draperrel, az USA közel-keleti ügyekben illetékes megbízottjával, hogy Bejrút nyugati felében „2-3 ezer terrorista” tartózkodik, ezért a városrész izraeli megszállása elkerülhetetlen volt. Az amerikai diplomata az iratok tanúsága szerint ugyanakkor hevesen ellenezte a kegyetlenségükről elhíresült falangista milíciák beengedését a palesztin menekülttáborokba. Amikor az izraeli kormány értesült a vérengzésről, még akkor sem tájékoztatták az USA különmegbízottját. Morris Draper szeptember 17-én ismét találkozott Saronnal, és követelte az izraeli egységek kivonását Bejrútból. A zsidó védelmi miniszter felháborodottan válaszolt: „Nem értem, mit akar. Azt akarja, hogy ott maradjanak a terroristák? Nem fél attól, hogy valaki azzal vádolja meg Önt, hogy együttműködik velük?” – mennydörögte Saron.

Ronald Reagan amerikai elnök szeptember 18-án – értesülvén a mészárlásról –„,mélységes felháborodását” fejezte ki a történtekkel kapcsolatban. George Shultz amerikai külügyminiszter pedig később elismerte, hogy az USA kormányát részleges felelősség terheli a két libanoni palesztin menekülttáborban elkövetett öldöklés miatt. „A zavarba ejtő tény az, hogy amikor az Egyesült Államok abban a helyzetben volt, hogy diplomáciai nyomást gyakoroljon Izraelre a mészárlás megállítása céljából, akkor semmit sem cselekedett” – vonja le a következtetést a The New York Times cikke.

Perge Ottó - Kuruc.info