Azonban a kérdés nem egyszerűsíthető le banális sablonokra, hiszen a gyermeknevelés erőszakmentessége is felmerül; illetve a női emancipáció divattá válása óta egyre gyakrabban fordul elő az is, hogy éppen a feleségek erőszakoskodnak férjeikkel. S az amerikai filmeken szocializálódott gyermekek is gyakran visszaadják szüleiknek, valamint egymásnak a pofonokat.

A keresztény lelkiismeret számára erkölcsi szempontból a világi jogszabályok rendelkezéseinél a Szentírás útmutatásainak döntőbbeknek kell lenniük. Hiszen előbbi legfeljebb múló földi létünket, utóbbi viszont örök üdvösségünket befolyásolhatja. Szent Pál apostol felszólít ugyan arra, hogy magunkat a világi hatalom rendelkezéseinek is vessük alá, de nyilvánvalóan csak abban az esetben, ha ez nem mond ellene az isteni eredetű valláserkölcsi törvényeknek. Hiszen ahogyan mondja: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.”

Jézusról elmondják az Evangéliumok, hogy az ószövetségi szentírást, annak törvényeit még a tanult, vén írástudóknál is alaposabban ismerte. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a zsidótörvényekhez való hozzáállását, azt tapasztaljuk, hogy ezeket három részre osztja: az első csoportba tartozó törvényeket eltorzult és meghamisított módon túlszigorítottnak, egy másikét önkényesen és hanyag módon enyhítettnek minősítette. Méghozzá az Atyával egylényegű teremtői jogán, aki csak azt tanítja, amit nála látott, benne tapasztalt. A harmadik csoportba értelemszerűen azok a mózesi tekintélyű törvények tartoznak, amelyek nem szorulnak jézusi korrekcióra, mert a farizeusoknak ezeket még nem volt idejük meghamisítani. (Mint tudjuk, e mulasztásukat pótolni fogják majd később bőségesen a Talmudban!)

Mint korábbi tanulmányainkban bizonyítani igyekeztünk, Krisztus tanításának központi magja az erőszakmentesség egészen az ellenségszeretet karizmájáig. Ám Megváltónk minden erre vonatkozó példája két érett, szabad felnőtt ember viszonylatáról szól. Ennek azonban vajmi kevés köze van a gyermekneveléshez. A liberális teológia annak igazolására törekszik, hogy Jézus az erőszakmentes nevelés híve volt. Ha ez így lett volna, nyilván külön kihangsúlyozta volna, hogy a törvényben, a szülők testi fenyítést sem kizáró szigora a farizeusok torzítása. Ám mivel Jézus nem helyesbített, vagyis elfogadta az erre vonatkozó mózesi elveket; ezért később Szent Pál apostol is méltán erősíthette meg ezt az álláspontot, mikor arról ír, hogy a csemetéit szerető szülő nem nélkülözi a pálcát. Teljesen evidens, hogy egy szerető szülő csak végső esetben fog gyermeke megveréséhez folyamodni. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az emberiség sok ezer éves történetében mindvégig alkalmazták a szülők – indokoltan vagy indokolatlanul – a testi fenyítést, csupán a felvilágosodás óta ment ki a divatból. És érdekes módon, azóta egyre agresszívabbak lettek a gyerekek, hova tovább ma már ők támadják meg, s verik össze – akár indok nélkül is – szüleiket, tanáraikat! A végidőre vonatkozó bibliai jövendölések is megemlítik a gyermekek szüleik irányában tanúsított fokozott agresszióját. Ennek pszichológiai magyarázata elég egyszerű. A szülők esetenkénti testi fenyítése egészséges korlátokat szab, mely egyben a biztonság, és a rend kiszámíthatóságának érzetét kelti a gyermekben. Ha ez megszűnik, a bizonytalanság félelmet szül, mely később lázadáshoz, tettlegességhez vezethet.

Természetesen vannak esetek, mikor a szülő vétkes módon alkalmazza a testi fenyítést a nevelésben, és jogos, hogy a kiskorúak ilyenkor megszabaduljanak az indokolatlan szülői terrortól. Előfordulhat, hogy szadista hajlamokkal megvert szülők a szigorú nevelés ürügyén valóban kínozzák gyermeküket. A helyes gyermekneveléshez személyes isteni vezetés, bölcsesség szükségeltetik, ezen kívül érvényes az ókori kínai bölcselők „arany középút” elve. De nem könnyű megszabni a határokat, ahogyan felfedni sem egyszerű a kóros eseteket. (Németországban például, ha egy 15-16 éves gyerek feljelenti az apját, hogy az veri, akkor önálló garzonlakást kaphat az államtól. Képzeljük el, hogy nálunk ily módon egy-egy cigánycsalád hány garzonlakásra adná be igényét…) A szülő büntetése pedig csakis a nevelés jogától való megfosztás lehet, hacsak nem sikerül eredményes terápiával megszabadítani agresszív hajlamaitól.

Ám testvérek között is gyakori az erőszak, gondoljunk csak Káin és Ábel ősi példájára! Ádám és Éva megromlott természetének öröklődését mi sem bizonyítja jobban, hogy Káint képtelenek voltak Ábel szeretetére nevelni. Kiskorú testvérek között például gyakori a szülők szeretetéért folytatott rivalizálás is. És mikor már Isten szeretetéért is rivalizálni kezdenek, az a későbbi vallásháborúk gyökere lehet. (Időnként e testvéri rivalizálás jelenik meg a radikális nemzeti oldal civakodásaiban is: például a különböző gárdista csoportok mosolyt fakasztó tyúkpereiben. Micsoda esélyt adnak ezzel a közös ellenségek kezébe, akik azután az „oszd meg, és uralkodj felette” elvet remekül alkalmazhatják ezen – egyébként nemes szándékú – marakodó szervezetek ártalmatlanná tételére.) A kérdés tehát az: hogyan kellene szankcionálni egy jogszabály nyomán a testvérek között szokásos verekedéseket?

Ami a házasfelek esetét illeti, itt alapvetően más a helyzet. Két érett, szabad, felnőtt áll egymással szemben, egyik sem tekintheti párját kiskorúnak. A leghevesebb házastársi viták hevében sem csattanhat el egyetlen pofon, egyik fél részéről sem! Mivel a felek a házasság révén egy test és lélek Krisztusban; önmagát üti meg, aki a másikat megüti. Előfordulhat, hogy alkohol hatására vagy pszichés zavar következtében nagy ritkán mégis előfordul az erőszak, de az ilyen estek orvoslásához és további hasonló esetek megelőzéséhez feltétlenül szükség lenne papok és/vagy pszichiáterek beavatkozására is. Ám aligha lenne értelme pénzbírsággal sújtani a nejét felpofozó férjet, hiszen azt a pénzt végső soron a családtól vonják meg.

A legpikánsabb és legspeciálisabb kérdés a nemi erőszak büntetése házasfelek viszonylatában. Ha eltekintünk az olyan különös és bájos esetektől, mikor egy feleség erőszakolja meg a férjét, akkor is indokolt feltennünk a kérdést: beszélhetünk-e egyáltalán házasságon belül nemi erőszakról?! Hiszen a házasságban – akár a társadalom jogi szerződése, akár egy vallásközösség szent köteléke – a felek eleve kötelezik magukat az egymással gyakorolt nemi életre! A szexuális kapcsolat hovatovább alapvető feltétele a házasság létrejöttének, ezért érvénytelenek az úgynevezett „el nem hált” házasságok. Egy férj, hacsak nem szenved perverz szadizmusban, mért erőszakoskodna szeretett feleségével?

Nem kell pszichológusnak lenni, de még csak túl sok fantázia sem szükségeltetik hozzá, hogy elképzeljük, milyen előzmények vezethetnek ahhoz, hogy egy férj megerőszakolja a feleségét. Súlyos elhidegülés, a viszony visszafordíthatatlan elmérgesedése is rejtőzhet e mögött; legtöbb esetben mégis a feleségek indokolatlan szexbojkottja váltja ki a férfiakból az erőszakot. Hacsak az asszony nem betegszik meg oly módon, hogy a szexuális aktus fájdalmat okoz számára, férje kielégítése erkölcsileg állapotbeli kötelessége, melynek megtagadását egy katolikus feleségnek például még meg is kell gyónnia, elégtételt adván, és megfogadván a bűnismétlés elkerülését. Sem zsarolásként, sem büntetésből nem használhatja e módszert párja ellen. Természetesen húzódozása így sem jogosítja fel a férjet az erőszakra, de enyhítő körülmény, és aligha nagyobb vétek ez számára, mintha csalódottságában házasságot törne. (Mikor már két hónapja hivatkozik az asszony fejfájásra, noha ez esetben kivételesen nem a fejét kéne használnia.)

Mint számos házastársi konfliktus esetében, itt is a házasságra történő hiányos felkészülésben rejlik a probléma gyökere. A nők ugyanis többnyire azt hiszik, hogy férjük iránti szeretetüket csak akkor szükséges szexuális aktus segítségével kimutatniuk, mikor arra maguk is vágyakoznak. Ha azonban valóban szeretünk valakit, akkor figyelembe kell vennünk annak biológiai adottságait, különben egoisták maradunk. A nők szexuális vágyát – biológiai felépítésük, így a 28 napos holdhónap ciklusától függő peteérésük – határozza meg. Az egészséges férfi azonban folyamatosan érez késztetést a közösülésre. Ha tehát felesége derék és istenhívő asszony, akkor is szívesen fog vele egyesülni, ha maga pillanatnyilag nem érez biológiai késztetést. Eltekintve egy mazochista nő és egy szadista férfi kapcsolatától, akkor lenne értelme szankcionálni egy elkeseredett férfi erőszakát, ha egyidejűleg büntetni lehetne az asszony „szolgálatmegtagadását” is. Egy férfi méltán hivatkozhat fáradtságra, mert az aktusnak részéről biológiai feltétele van. A nő legfeljebb arra hivatkozhat, hogy már undorodik attól, aki iránt korábban még rajongott. Csakhogy az esküvőn nem a sírig tartó lelkesedésre esküdött meg, hanem arra, hogy hűséges és segítő társa lesz párjának, minden tekintetben. Nemi erőszak az, ha valaki akarata ellenére közeledik a másikhoz szexuálisan. Ám házasságkötéskor a másik előre ígéretet tett a sírig tartó szexuális hajlandóságra. Mi nagyobb és szankcionálandóbb vétek, az esküszegés, vagy a nemi erőszak?!