Korábbi írásomban modern kori, mintegy 150 éves történelmünk mozgatóit vizsgálva, bizonyságot szolgáltattam a nemzet soraiban terjedő megalkuvás és elgyávulás gyökereit illetően. A csaknem 1944 végéig tartó „kaftán és a díszmagyar szövetsége, a régi urak és a hódítók együttműködése” által épp a magyarság történelmi vezető osztálya, az arisztokrácia árulta el a nemzet ügyét. Ezúttal, summázva a korábban elmondottakat, idézném Gömbös Gyula (miniszterelnök 1932 és 1936 közt) visszaemlékezését egy Horthy Miklós kormányzóval való tárgyalásra, melyet Milotay István, Gömbös Gyula bizalmas barátja hagyott ránk.

Hazánk, a Kárpát-medence természeti adottságainál fogva és történelmi okok miatt zömmel agrár ország volt, de épp a föld népe, a magyar parasztság tömegei ezeréves panaszát nem orvosolta a történelmi „politikai osztály”. Trianont követően, országépítő erényei dacára sem tudta elsajátítani a Horthy-éra a nemzetiszocializmus eszméjét, melyben valamennyi nemzetalkotó erő érdemeinek megfelelően van képviselve. Ezzel szemben megtűrte, mintegy hizlalta azt a fenevadat, azt a parazita magyarellenes réteget, melynek moszkovita tagjai ’45 után, több ezer éves talmudi bosszújuk által vezérelve, Sztálin cion-bolsevik hordája szuronyainak védelmében rögtön elfoglalták korábbi nemzetbomlasztó pozícióikat. A föld népe évszázados panasza ügyét meglovagolva üldözték, lehetetlenítették el (kulákozás, téeszesítés stb. által) és tették Rákosi, majd Kádár városi proletárjaivá a paraszti tömegeket. Mindkét esetben vagy aláásva vagy elapasztva a föld népének életerejét. A magyar parasztét, aki ha meghajlott valami előtt, az csak „a természet primitív erői közt élő, azokkal küzdő és kiegyező ember meghajlása a legyőzhetetlen világerők előtt.” (Szabó Dezső)

Parasztságunkat megtörték, a nemzeti értelmiséget likvidálták, megfélemlítették, elszigetelték. A környező, kommunista uralom alá került országokban sehol sem volt a népi-nemzeti szellem üldözése olyan véres, mint nálunk! A háború utáni megtorlás, az ’56-ot követő terror emlékei, a Kádár-korszak rém- és gaztettei, mint gránátszilánk a testben, úgy tokozódtak be a nemzeti pszichébe. A gulyáskommunizmusért cserébe megkövetelt konformitás történelmünk ezen csaknem 40 éve meghamisításával való együttélést jelentette.

A teremtés szándékával ellentétes, hogy az ember sorsának pusztán passzív elszenvedője legyen. A létének kihívásaira sikeresen, alkotó módon válaszoló egyén három legfontosabb ismérvének: a lelki, erkölcsi és szellemi szabadságot tartom. Ezen szabadság számára a legvégzetesebb dolog a folyamatos hazugságban élés elfogadása. Mert „Az igazság elhallgatása az egyedeket is megrontja, a népekre azonban kihatásaiban végzetes: ott, akkor és abban emel válaszfalakat elébe, s iktatja ki közösségtudatát, közösségvállalását, cselekvő együttérzését, ahol, amikor és amiben a legnagyobb szükség volna cselekvő közreműködésre” - kell idéznem újra Grandpierre K. Endrét.

És itt érkezünk el a pontra, ahol Perge Ottóval való vitám kezdődik. Anélkül, hogy megszabadulna az egyén, a magyar nép attól a lelki ballaszttól, amit beléfojtottak a diktatúra évtizedeiben, anélkül, hogy eltakarítaná 45 év szennyét, törmelékét és akadályait, hogy lehetett volna új életet kezdeni, új úton indulni el az ún. rendszerváltozáskor? Mint tudjuk, ez máig nem történt meg! 

„Való igaz, rengeteg gyáva és gerinctelen ember él körülöttünk - írja Pege Ottó - , aminek oka az önző, fogyasztói életszemlélet térnyerése, a vallásból táplálkozó közösségi, hősies életszemlélet szertefoszlása, a nemzeti érzés és összetartozás elleni évtizedek óta zajló agymosó kampány, a megalkuvó, gerinctelen magatartás jutalmazása a gyarmatosítók és kollaboránsaik részéről. Azonban hasonló jelenségek minden idegen megszállás alatt álló, gyarmati sorba süllyesztett országban előfordulnak. Vajon például a csehek, a lengyelek vagy a németek bátrabbak lennének nálunk? A cionista birodalom melyik alávetett népe lázadt fel fegyveresen az elnyomóival szemben? Mondhatnánk, a görögök huzamosabb ideje tartanak utcai megmozdulásokat, mint mi, azonban őket sokkal keményebb és váratlanabb csapás sújtotta a „nemzetközi pénzvilág” részéről, mint minket. De mennyivel bátrabbak nálunk a románok vagy a bolgárok? Egyik nép sem lázadt fel az ereje teljében lévő szovjet birodalom ellen (az 1989-es román „forradalom” idején a kommunizmus már az összeomlás küszöbén állt), és a románok is, a bolgárok is pisszenés nélkül tagozódtak be a cionista „új világrendbe”, és különösebb ellenállást sem tanúsítanak az őket is sanyargató karvalytőkével szemben.”

Sajnos a példák, amiket Perge Ottó mentségünkre felhoz, rosszak. Miért? Azért mert nekünk százszor annyi elszámolni valónk volt és van a pártállami évtizedekben és azóta a magyarság rovására elkövetett bűnökért, mint a cseheknek, lengyeleknek, németeknek, horvátoknak, szerbeknek, bolgároknak vagy akár a románoknak! S mégis nem mi, de a csehek vezettek be már 1991-ben egy ún. átvilágítási és feddhetetlenségi törvényt, „amely következtében csak az maradhatott vezető beosztásban állami, közigazgatási, honvédségi szerveknél, cégeiknél, valamint a közszolgálati médiában és külkereskedelmi vállalatoknál, aki nem volt 1948 és 1989 között a nemzetbiztonsági testületek beosztott tagja, azokkal együttműködő ügynök, informátor, a népi milíciák tagja, illetve kommunista párt járási vagy ennél felsőbb szintű szerveinek tagja.” Valójában a törvény még ennél is tovább ment. A lengyeleknél, sok huzavona után, az átvilágítási folyamat eredménye egy, „2011 júniusának közepéig összesen 40 375 személy nevét” tartalmazó katalógus. Jóllehet “nem hozzák nyilvánosságra a dokumentumok tartalmát, csupán annak létéről és őrzési helyéről közölnek információt.” Németországban úgyszintén nyilvánosságra kerültek a volt állambiztonsági szervek munkatársainak nevei és ezek nem tölthetnek be fontos bizalmi állásokat. S noha a románokról, bolgárokról ez nem mondható el, ne hasonlítsuk már magunkat a románokhoz! - A bolgárok sem tehetnek róla, de sajnos ők is a Balkánon léteznek.

A csehek, lengyelek, németek, szlovákok, horvátok, görögök vagy a románok, bolgárok közül egynek sincs annyi oka lázadni, mint nekünk. Vagy magasabb az életszínvonaluk, egészségesebbek nálunk, jobb a közbiztonságuk vagy és ez a latban igen sokat nyomó szempont: sokkal erősebb a nemzettudatuk, kohéziójuk, közösségi érzésük, mégha szegényebbek is. Németországot kivéve sehol, sehol nincs hozzánk fogható elnemzetietlenités.

(Az országok gazdasági helyzetét, a vásárlóerőben kifejezett, egy főre eső nemzeti termék uniós - ill. azon kívüli európai - országonkénti változását jól mutatja ez a 2012. júniusi statisztika.)

Nem a fent említett szomszédos országokban lopták el a nemzeti vagyont és közben nem náluk lett az egy főre lebontott nemzeti adósság – a lengyelek ugye felét leíratták a rendszerváltáskor! – az egyik legmagasabb a világon! Míg a magyar mezőgazdaság, a kis- és középbirtok haldoklik vagy küszködik a fennmaradásért, a lengyelek, akik a miénknél eleve magasabb uniós agrártámogatást követeltek ki a csatlakozáskor, Európa egyik éléskamrájává válhatnak, holott nálunk vannak meg a legjobb talaj és klimatikus adottságok erre Európában!

Egyik fent említett nép sem él olyan hazugságban és „bűnös népnek” titulálva, mint mi – amely ellen egyik nemzetáruló kormányunk sem tesz semmit! 

Egészségügyi állapotunk ismert, legalábbis a magyarok jó része számára és nemzetközi összehasonlításban is. Önmagában ez is ok lenne a lázadásra… „A magyar nép Európa beteg nemzete - mondta dr. Horváth Szabolcs, a Magyarok VIII. Világkongresszusa keretében megtartott In vivo című konferencia társelnöke 2012 októberében. - „A szívkoszorúér-halálozás az európai átlag háromszorosát, az agyérbetegség három és félszeresét, a rosszindulatú daganat kétszeresét közelíti meg...A várható élettartam lerövidülését főleg az átszenvedett társadalmi (történelmi) folyamatok magyarázzák….A világon „az élettartam növekedését vagy csökkenését eldöntő határérték 1500 USD/fő/év.” „Magyarországon egy főre – írd és mondd – ennek mindössze – még kimondani is borzalmas! – 1/5-e, mintegy 300 USD jut… A legutóbbi népszámlálás szerint 100 házasságra 56 válás jut,…ugyanakkor minden harmadik gyermek házasságon kívül születik… Az elmúlt 50 év során egyre növekvő lemaradás figyelhető meg a hasonló nagyságú országokhoz képest 100 ezer lakosra jutó egyetemi hallgatók arányában: ma már csaknem háromszoros a különbség.”

Tehát nem vagyunk mi annyira „egy hajóban”, kedves Perge Ottó, a hivatkozott országokkal! Ne tudna erről sok millió magyar? S ne tudná csaknem ugyanennyi, kinek a műve ez, ki az „ellenség”? Ha más nem, hát éppen a soros kormány – ha tetszik: Soros-kormány -, a nemzetközi hatalom végrehajtója. Szemben az említett országokkal, nálunk a múlt bűneiért való elszámoltatás úgy néz ki, hogy élnek, virulnak, s kerülnek még kormányra is miniszterelnöknek a Horn Gyulák és élvezik sokan, vérgőzös aggyal, a hóhérmúltért kiérdemelt magas nyugdíjukat, a rózsadombi kényelmet! Nálunk az egykori ÁVH-s és rendőrségi vallató-, kínzó- és őrszobák véres falaira rávakoltak, és ettől minden olyan demokratikus lett! Nálunk, ahol sok-sok pofonnak kellett volna elcsattannia a „rendszerváltáskor”, fejlehajtva, dörmögve magában ment el a magyar az apját véresre verető párttitkár mellett, aki továbbra is a helyi potentát maradt.

Közöny? Fásultság vagy gyávaság? Melyik volt előbb? Pedig ugye az igaság elhallgatásával, a tétlenséggel: csak vonszoljuk, egyre inkább megfáradva, mint rab a béklyóra kötött vaskoloncot, a hazugságokat. Tétlenséggel, mert egyszer már példát kellett volna statuálni, pl. Biszku Bélával! A vén, szájaló hóhérral, akinek puszta lehelete is csak tovább fertőzi ezt a paránnyá zsugorodott, agyontépázott országot. Nem gyávaság talán, hogy mindössze talán néhány ezer jobbikos meg más, elszánt – mindig ugyanaz! – tüntet a háza előtt? Hogy ennyire „felismerhetetlen” lenne sok millió magyar számára a sok nyugdíjba vonult meg aktív ellenség?

És mindenek előtt a „tömegek számára felismerhetetlen ellenség” lenne a cionista zsidóság? – Vagy a némaságával cinkosává váló, nem cionista fajtársa is! – És felismerhetetlen lenne az élősködésével, szaporulatával, védettségével a magyar jövőt végképp aláásó cigány sáskahad? Az elsőnél maradva, nem lehet felismerni azokat, akikből száz éve minden 15 – a történész és kortárs Szekfű Gyula szerint, minden 10 – magyarra jutott egy? Azt, akit a múlt század elején Szabó Dezső még joggal lát „ős Talmud-bestiának”, „kit a még csak félig emberré vedlett ősember-ordasnak vízözön előtti babonái rángatnak”.

Nem lehet felismerni nálunk azt az ellenséget, amelyik csinált egy patkányforradalmat, s akik miatt elvesztettük az ország kétharmadát és minden harmadik magyart; akik ’45 után Lenin és Sztálin cion-bolsevik börtönállama után a második legkegyetlenebb világot teremtették nálunk? – Igen, nem a cseheknél, lengyeleknél, németeknél, szlovákoknál, szerbeknél, románoknál – utóbbi háromnál persze kivéve, ha magyarról volt szó… - Nem lehet felismerni őket? Ó, a nagyapák, apák emlékei nem esnek ki a tudatból! És a képernyőn, a közéletben, mégha tudatlanok is, sokan beazonosítják ám az Aczél Endréket, Alföldieket, Bánókat, Konrádokat, Spirókat Betlen-Bettelheimeket – hát még ha ezek meg is szólalnak! Milliók tudják, kik hazudnak a tévében, tudják, ki az ellenség. 

Felismerhetetlen-e a másik ellenség, amelyik annyi magyar életét tölti el rettegéssel? A másik „még csak félig emberré vedlett ősember-ordasa” a magyar tájnak? – A korábbi már jobban álcázza magát, mégha ugyanazon „ős Talmud-bestia” is, mint láthattuk pl. 1998-ban, Körmenden is! – Felismerhetetlen-e a cigányság füstös előemberhordája, amelyik letarolja maga körül a nemzedékek százaival teremtett kultúrát, életet? Agyon lehet-e hallgatni a bestiális „gádzsó”-gyilkolászásukat, a csicskáztatást…? Miért hogy éppen nálunk válik kezelhetetlenné a cigánybűnözés, a cigánykérdés?! Csaknem úgy, mint a kiegyezés utáni galíciai bevándorlás! 

Hogy ne lenne felismerhető húsz magyar számára, hogy mit művel három retkes dúvad a buszmegállóban egy magyar asszonnyal, csak mert a „paraszt” nem adott nekik tüzet? Gondolja Perge Ottó, hogy a szerb, a román vagy a szlovák nem verné bele őket a betonba, ha látja: világos nappal, fővárosa villamosmegállójában rugdossa agyba-főbe három előember földre zuhant nemzettestvérét, aki mellesleg a gyöngébb nemből való? Akkor mi hiányzik belőlünk? (Talán az, amiről olykor megfeledkezünk Nagy-Magyarország befogadott nemzetiségeinek ellenünk fordulását fejtegetve. Igen, feltüzelték őket a pánszláv eszmék, de ha másért nem is, bizony a magyar arisztokrácia mohó, galíciai zsidó térnyeréssel szembeni tehetetlenségét látva, fokozódó gyanúval szemlélhették Monarchián belüli jövőjüket!) 

Mi hiányzik a magyarok túlnyomó többségéből, ha nem merik kilökni a villamosból, buszból a nemzettestvérük – ha még ismerik e szót -, feleségét, barátnőjét gyalázó, kurvázó cigányt? Jobb nem látni, hallani? De akkor ne beszéljünk a „felismerhetetlen” ellenségről. Bátrabbak a tótok, románok, bolgárok, akik bizony nem egyszer móresre tanították a bűnöző cigányt? A tótok fallal választják el a cigánykolóniát lakótelepeiken, míg nálunk pokollá teszik a miskolci Avason, Pécsett és sok száz más helyen a magyar életét. Mi meg várjuk a patkányképű ex-maffiózótól, hogy megfékezze a cigánybűnözést, aminek létezését kormánya eleve tagadja! Ehelyett parancsba adja az oroszlános hímzésű mellények viselőinek zaklatását. De nem kellene, hogy így legyen ez. Bizony nem! „Miért nem tetszettek” belépni a Magyar Gárdába, hogy az – miként korábban is írtam -, egy 50-ezres népi erő és mozgalom legyen? Azt már nem lehet csak úgy betiltani. De most, ugye, a „falak egyre magasabbak”! 

Pege Ottó szerint “Ami… hiányzik – a magyarból -, az nem más, mint a világban zajló valóságos folyamatok ismerete és megértése. Állítom, hogy sok, a saját vagy gyermekei jövőjéért, sőt a haza sorsáért aggódó, tettre kész ember van körülöttünk. Sokan közülük azonban oly mértékben félrevezetettek és agymosottak, hogy elképzelni sem tudják: a világ másképp is működhetne, és egyáltalán nem sorsszerű elrendelés az, hogy nekik éjt nappallá téve robotolniuk kell. Az események valóságos összefüggéseit pedig egyáltalán nem látják át, és sejtelmük sincsen arról, kik és milyen céloktól vezérelve hajtják őket a vágóhídra.”

A fentebb említett népek, szomszédjaink sem feltétlenül ismerik, értik jobban a „világban zajló valóságos folyamatokat”, mégis emberibb világban élnek, ha némelyik – lassan már alig lesz ilyen -, szegényebben is! És a „sok, a saját vagy gyermekei jövőjéért, sőt a haza sorsáért aggódó, tettre kész ember” közül, hány volt ott Biszku ház előtti tüntetésen, hogy kezdődjön el végre már a felelősségre vonás, hány volt ott korábban, 2002-ben az Erzsébet hídon, Budaházyval és a kevés bátorral, szavazat újraszámlálást követelve? Hány volt ott a tévé székház hazugságtornya ostrománál vagy a magyarverésre áldásukat adó trianoni utódállamok követségei előtt, számadásra a temerini fiúkért? Hányuk „mer” – ó, ezt nálunk idézőjelbe kell tenni! -, nyíltan jobbikos lenni? Ha valóban aggódnak gyermekeik jövőjéért, és nem akarják, hogy mind ők, mind a haza végleg elveszítse őket, akkor bizony egyenesebb derék kellene. 

“A magyarság egyébként – írja Perge Ottó -, nem csak a „gyávaság” mértékét nézve nem áll rosszul a nemzetek képzeletbeli versenyében, hanem az „okosság” tekintetében sem, amit az is bizonyít, hogy ez idő szerint Európa egyik legerősebb „szélsőjobboldali” („antiszemita”, „rasszista”, „náci” stb.) pártja éppen nálunk található.” És mire megyünk vele, kedves Perge Ottó? Én nem mondom, hogy csak a Jobbik hibájából, mert ugyan egyfelől a “kétharmados” lakájkormány diktatúrájával szemben nem lehet parlamenti eszközökkel győzni a szavazatoknak 16,67%-át elnyerő pártnak. Másfelől viszont épp ezért kellene kivinni a politikát az utcára, de hogy ez ne mindig a már „megtért” pár ezret győzködje, az áldott, olyannyira nemzeti értelmiségünknek fel kellene adnia a saját kis váraikból való szimultán, de a másikról tudomást nem vevő „hadakozást”. Valójában: szélmalomharcot! Jó példa a nemzeti radikális szervezetek mostani, 56-ik ’56-os megemlékezései. Tucatnyi helyen, néhány száz vagy jó esetben néhány ezer részvevővel… - Mindez a jelenlegi helyzetben, az 56.-on! 

Nincs, miért is lenne közös megemlékezésre minden, valóban nemzeti gondolkodású magyarnak, ahol a szívek fájdalmának, keservének érintésétől még szikrát vetne a tömegharag. - Ha maradt még bennünk kurázsi. - Akik megemlékeznek egyáltalán, azok olykor ezért-azért, mondvacsinált indokkal nem vállalják egymást. S tudják biz’ legtöbben, még a gyávábbja, mulyábbja is, ki az „ellenség”, de sokuk úgy véli: „nem szabad kimondani”, „még nincs itt az ideje”, „csak ártunk az ügynek”… Pedig, ha a hezitálók elgondolkodnának Szabó Dezső intelmén, hiszen már csupa halált látnak maguk körül! „Hazudd ki az antiszemitizmust a magyarból, és a halál leggyalázatosabb nemével hal meg.”

Nekünk ünnepelni kellene ’56-ot! Az egykori magyar szabadságszeretet örökké ragyogó példáját. Nekünk nemzeti ünnepünk kellene hogy legyen a kevés győztes honvédő háborúink legfényesebbje: Árpád 907. júl. 4-i győzelme az ellenünk felsereglett, százezres német-frank hadak felett. A nemzeti tudatú magyarnak ilyen nemzeti ünnepeken, erőpróbákon kellene edződni, felkészülni a mindenkori „ellenség” – és nekünk az utóbbi 150 évben szinte csak az jutott! – elleni harcra. Mi miért nem tudunk egy „Marsz Niepodległosci”-val - “Függetlenség Menetével” - ünnepelni, mint a lengyelek, akiknél nov. 11. a nemzeti radikális erők seregszemléje, amit csupán 2008 óta tartanak? Kezdetben, az 1918-ban elnyert lengyel függetlenség nemzeti ünnepén, mindössze néhány száz hazafi nézett farkasszemet a balliberális söpredékkel. Az elmúlt években táboruk sok ezerre duzzadt és meg-megfutamították az antifákat. A tavalyi felvonuláson a nemzeti radikálisok mellett már jelen voltak konzervatív, katolikus szervezetek, szakszervezetek és más jobboldali mozgalmak is, beleértve a futballszurkolókat, akik az EU-s elvárásoknak megfelelni igyekvő kormányuk intézkedéseinek elszenvedői közé tartoznak. Az idén, öt nap múlva, egyes jóslatok szerint akár százezren is lehetnek a Marsz Niepodległosci-n.

A tavalyi nemzeti megmozduláson kemény összecsapás volt a lengyel hazafiak és az útjukat álló rendőrök közt, “melynek egy másfél órás zavargás lett a végeredménye, vízágyúkkal, könnygázzal, gumilövedékekkel és hatalmas balhéval. A menet végül ellentétes irányba indult meg, és más útvonalon ért célba. Útközben a mellékutcákban voltak harcok a rendőrökkel, számos rendőrautó lett szétverve és az egyik kereskedelmi tévécsatorna műholdas közvetítőkocsija is a lángok martalékává vált.”(Idézet innen.) Tehát „célba lehet érni”!

Ha csak a lengyel Függetlenség Menet példáját is vesszük, nem mondható-e, hogy igaza van az Elgyávult-e a magyar? c. írásomhoz hozzászóló Hunyady Horváth Tamás Illésnek? – Még ha nem is értek egyet minden sorával.

“2006-ban kimentünk harcolni, nem bizonyos emberekért, akik anno agyon promózták magukat, hanem magunkért, de sajnos a kinnlevő tömeg 70%-a jóformán csak a csőcselék volt, az odafutok a rendőrhöz, beintek neki, majd ha ne adj' Isten felém fut egy süni, akkor menekülök. Elborzongva néztem azt, hogy ez egyes embereknek tetszik, és egyes emberek szerint ez bátor cselekedet. Viszont bennem az van, hogy akkor többen voltunk, mint a rendőrök, ha lett volna bennünk erő és kitartás, akkor porrá zúzhattuk volna őket, de sajnos az integetésen kívül és a rongáláson kívül nem tapasztaltam azt hogy a magyar hazafi fiatalság lett volna annyira kitartó és bátor ahhoz, hogy ezt megtette volna. Bár később szintén csak azt láttam, hogy sebeinket nyalogatva ugatunk brutalitásról és elnyomásról, mi meg szent napot csináltunk egy egyszerű utcai megmozdulásból, és mostanra már meg is emlékezünk róla, miközben elfelejtjük, hogy volt egy Mohács, volt egy Nándorfehérvár, volt egy Eger, volt egy Sümeg, volt egy Drégely, ahol ősapáink nem ezt tették, hanem konfrontálódtak az ellenséggel.” Elgondolkodtató sorok.

A jelen ellumposodott tömegeire és a magát csak némi joggal is nemzetinek valló magyarra jellemző közöny és fásultság talán nem a „félemberes”, kompromisszumos választások nyomán születő kudarcélmény terméke? Milliók esetében a már korábbi gyávaságé, hogy őszintén szembenézzen az egyén helyzetével. Mert ha erre a cionliberális médiaködösítés és manipuláció miatt képtelen is a társadalom többsége, az internet korában, élete kilátástalanságát látva, több millió magyarra ez már nem jelmező. Műveltségük is predesztinálná őket a kritikára és az önkritikára: ha bátorságuk, egymás és önmaguk iránti őszinteségük megengedné!

Bizony, a palesztinokat leszámítva, a cionista birodalom alávett népei közt nekünk van legtöbb okunk lázadni. De hogy az egy új élet kezdete legyen, nem árt tudni „titkát” - ha már nincs az többé benne a lélegzetvétel természetességével a magyar idegszálakban:

„Lázadni, új csapást vágni csakis tiszta hittel és széles, szabad emberséggel lehet…”! (Féja Géza)

2012. november 6.