Az első törést, megbicsaklást az István király által a magyarságra kényszerített - de már apja, Géza fejedelem idején is szorgalmazott -, idegen segítséggel, idegenek nyakunkba ültetésével véghezvitt, nyugat-római kereszténységre térítés és a feudális társadalom- és gazdaságszerkezetre, új, idegen kulturális mintára való áttérés jelentette. A térítésnek útjában volt az idegenek által érthetetlen és pogánynak tekintett több ezer éves örökségünk, melyet rovásírásunk adott tovább a szájhagyomány mellett. Utóbbi kopott, halványult, a másikat meg tűzbe vettették. Noha a folyamat több emberöltőt igényelt, természeténél, módszereinél fogva, mondhatni: bizonyos fokú „személyiségzavart”, önazonosságvesztést okozott a magyarság tömegeiben. S ez a „tömeg” túlnyomó többséggel a korábban szabad, de az új rendben röghöz kötötté váló paraszt volt.

S hogy mégsem tört meg a magyarság életereje több mint 800 éven át, az talán éppen neki, a föld népének köszönhető. Szabó Dezső írja róla: „Szinte azt merném mondani, hogy a magyar paraszt vallásában nem az Isten a legmagasabb fogalom, hanem a mindenek mögött álló titokzatos haragjával és jóságával paraszti végzetű őstermészet… A magyar paraszt földerős egészsége nem tudta bevenni a szenvedés vallását.” Hiába adtak neki új vallást, új jogrendet, hiába jöttek világába nyelvét, lelkét nem értő idegenek, hiába került röghöz kötött szolgaságba, jobbágyi alávetettségbe, nem roppant meg sem a magyar paraszt, sem a soraiból meg-megújuló magyarság. Ha meghajlott, az „a természet primitív erői közt élő, azokkal küzdő és kiegyező ember meghajlása a legyőzhetetlen világerők előtt.” Meggyengült a magyar, de mégis felülkerekedett történelmünk utóbbi ezer éve első, meghatározó traumáján.

Hogy mennyire nem roppant meg a magyarság életereje, annak bizonysága a magyar királyság európai rangja nagy királyaink idején, évszázados küzdelmeink tatár, török és Habsburg ellenében, Rákóczi, ’48 és ’56 szabadságharca, honvédjeink önfeláldozó küzdelmei két világháborúban… Mind-mind a magyar életerő bizonyságai. Mégis, ’48 levert szabadságharcát követően, de inkább a ’67-es kiegyezéssel egy olyan, közel másfélszáz éves folyamat indult el modern kori történelmünkben, aminek végpontján a jelent vizsgálva jogosan tolul fel a kérdés: elgyávult-e a magyar? Én éppen ebben, a kiegyezés megalkuvásával kezdődő, a történelmi földrengések ellenében is a nemzeti érdek maximális érvényesítése helyett félmegoldásokkal, kompromisszumokkal megelégedő, a jelen magyarjai túlnyomó többségére jellemző közönyben és gyávaságban végződő, ide s tova 150 évben látom bajaink okát, itt kell keresnünk a nemzet – elődeink s önmagunk hibáiból is következő – megrogyásának okait. S így értjük meg, így tanulunk Prohászka Ottokár intelméből: „nem az ő bűnük, hanem a mi hibánk”! E korszak végére szinte eltűnt a magyarság megújulását garantáló, egyedül a természet legyőzhetetlen világerőivel kiegyező, csak előtte meghajló magyar paraszti néplélek.

Míg az 1848 előtti, reformkori magyar lelket nem hagyta nyugodni, hogy „szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában”, a Hon és haza, amit megálmodtak, amiért annyian meghaltak, a kiegyezést követő 50-60 évben apránként kicsúszott a magyarság kezéből. Történt ez jórészt a törpülő utódnemzedékek, történelmi vezető osztályunk önzése miatt, ami felvértezetlenül hagyta a magyarságot a 20. század létharcaiban. Ezzel kezdetét vette hosszú vajúdásunk – halódásunk? – folyamata, melynek jellemzője a világtörténelem leghitványabb hiénájának: a zsidóságnak a növekvő uralma a magyar életerő megroppantása céljából! Féja Géza írja a „nálunk lefolyt ’hőskorról’ riasztó képet” festő és a Féja által „Móricz Zsigmondig legnagyobb társadalmi regényírónknak” tartott Tolnai Lajosról: „a kiegyezés kora ellenállóerőnk feladásában, belső bástyáink lerombolásában kereste boldogulásunk útját. Tolnai tudta, hogy ellenállóerőnknek nemcsak nemzeti, de emberi szerepe is rendkívüli, mert ha gyengének bizonyul, akkor a nyugati életformák és eszmék itten kegyetlen eszközzé válnak gyarmatosító szándékok kezében.” (Lelkek párbeszéde, 88. old.) 

1913-ban Kristálynézők c. könyvében így kiált fel Harsányi Kálmán: „Egy nemzetet ölnek, egy nemzet vére folyik, és nem ordít föl kínjában senki”. Kevesen ordítottak föl ahhoz, hogy egy újabb reformnemzedékké válhassanak, amely fermentuma lett volna a ’48-ban levert, majd „kiegyező” nemzet újjászületésének. Szabó Dezső sem látja másként e kort: „Kihalsz, csodálatos fajtám, dús kalászú, ősi álmú magyar paraszt, a valóságos Európából. Gróf, sváb, tót, zsidó marják szét maguknak a földedet… Kis pulya ló a történelem, csak törpéket bír el a hátán.” (Kiemelés: B. J.) Pedig ebből a történelmi, „ősi álmú” társadalmi osztályból születhetett volna újjá a nemzet! De, mint Szekfű Gyula írja, már a századfordulón, a vidéki vásár végeztével budapesti lapokat ment megvenni a magyar paraszt! Márpedig a zsidó sajtó vétójogot gyakorolt „minden nemzeti kezdemény dolgában” és a középosztály – legyen az hányadában olyannyira képlékeny, német ajkúról magyarra váltó… –, “valamint az ipari és paraszti népesség a harmadik nemzedékben kizárólag a hírlapokból meríté műveltségét s ehhez képest mindazt, mit bennük olvasott, megdönthetetlen nemzeti igazságnak tekintette.” (Három nemzedék)

Milyen mulasztásokat, hibákat, talán bűnöket követettek el dualizmuskori és későbbi történelmi, nemzeti osztályaink, ami lehetővé tette szabadságunk fokozott mértékű korlátozását, a jelenben szinte megvonását egy ránk települő kisebbség által? (Trianon országvesztése, a 2. világháború utáni Európán belüli helyzetünk és sok más, e hibák vagy bűnök fényében vizsgálandó.) ’67 utáni történelmünkre nagymértékben igaz, hogy kevés kivételtől, rövidke időszakoktól eltekintve, a nemzet élén „csak törpéket bír el a hátán.” Törpéket, akik elfelejtik: a szabadságnak ára van! S megadni annak árát, az önzés, a megalkuvás, és hatalomféltés legyőzését jelenti. Egykori jobbjaink, mulasztásaikra gondolva, most önváddal forognak sírjukban. Ők még gátat vethettek volna a jövőtlenség mára vaskossá sűrűsödő félelmének! Már értik: „Egy nép halála akkor kezdődik, amikor feladja magát, mert céltalannak látja a jelent és még inkább a jövőt.” (Fiala Ferenc)

Ma a magyarban ott bujkál az aggodalom, a félelem még az erősben is és megnyomorítja a gyengét. De miért is fél s miért gyáva az ember? Miért fogyott el a magyarból a „szabadságért való vágyakozás” azon foka, ami legyőzi félelmét, ha sorsa megrekedt kerekén kell lendíteni? Persze tudom, csak 2006. október 26-ra kell gondolni, ugye? De elég ez féken, szolgaságban tartani milliókat? Hiszen ’56-ban golyószóróval, tankkal lőttek ránk! Körünkben a megalkuvásokból összeálló félelemnek a Rákosi-, Kádár- és Gyurcsány-érán túlnyúló gyökerei vannak. Mielőtt követnénk fonalát, nézzük a félelem lélektanát. Ebben nagy segítségünkre van nyelvünk még romlatlan ereje.

A szegről-végről földim, a decsi származású Czakó Gábornak ragyogó meglátásai, ráérzései vannak Beavatás a magyar észjárásba c. könyvében. Innen idéznék az „egész emberről”! Hagyományos gondolkodásunkban a kettő nem két egyet jelent, hanem az egy töredékét, s mint ilyen, „rossz” szám - írja. Eckhart mestert idézi, ki szerint ’a kettő a létezéssel azonos Egyből származik.’ „Ilyenformán a meghasonlás száma. Anyanyelvünk pontosan ugyanezt állítja! Lásd: kettősség, kétkulacsos, kétszínű, kétes, kétséges, kétségtelen, kétely, kétségbeesés stb.” De haladjunk tovább a „meghasonlás”, önvesztés logikáját vizsgálva.

„Meghasonlásra, csonkaságra utal a kettő fogalmához kapcsolódó fél szavunk is, és bizonyítja, hogy az Egy töredéke: féllábú, félember, féligazság, féleszű, félkegyelmű, félhitű, féltudós, félművész, féltékenység, feles tinó, féloldalas, félrejár, -ért, -magyaráz,- vezet, félig-meddig. ’Útfélre vetett ország.’ Ami csak fél, legyen bor, tudás vagy ház, az nem az igazi”, írja Czakó Gábor. (115-116. old.)

Mikor fél az ember? Amikor nem „Egy”, amikor meghasonlik és kételyei vannak, amikor kétségbe esik. Amikor féligazságok félembere! Amikor nem tudja, mit jelent: igazság. De mi az, hogy igazság? „Az igazság szó alatt ez értendő: a közösség életéhez szükséges termékeny gondolat”. (Szabó Dezső) Nietzsche is azt látta igaznak, ami éltet! Habár nem feltétlenül gyáva, aki fél, hiszen pl. a biztos halállal való szembenézés pillanatait elviselni emberfeletti erőt kíván, de fél csaknem minden gyáva. És gyávasága köti meg kezét, ezért lesznek döntései, jó esetben félemberek féligazságai.

Nézzük csaknem 150 év tényeit! Maga a kiegyezés, mint tudjuk, sok sebtől vérző, a nemzetet több oldalon is kiszolgáltató félmegoldás volt, melynek megkötését ’67-ben már nem indokolhatta a szabadságharcot követő Bach-korszak megtorlásaitól való menekvés szándéka, ami persze megint csak félemberre utalna. Megelőzőleg, 1859-ben Bécs, ami akkor már a Rotschild bankház egyik székhelye, engedélyezi a zsidóknak bármiféle ipari, kereskedelmi tevékenység gyakorlását, és ezzel szabad utat nyit Magyarország gazdasági gyarmatosítása előtt akkor, „amikor a magyar és keresztény polgárság, kereskedőréteg, iparosság pénzügyileg földre van terítve a szabadságharc leverésének következményei által”, írja Marschalkó Lajos. A kiegyezést követően a „hatalmát és szociális kiváltságaikat féltő magyar sejkek pénzre éhes társadalma alázatos tisztelettel fogadja el az új bevándorolt kezéből az odalökött könyöradományokat.” (Kiemelés: B. J.) Mihamar egy különös, valójában 1944. október 15-ig tartó folyamat veszi kezdetét: „a kaftán és a díszmagyar szövetsége, a régi urak és a hódítók együttműködése.” Az úri murikban birtokát adósságba verő arisztokráciánk és a vidéki dzsentri „égi mannának tekinti a zsidót, a kezében levő pénzüzletet, mert… mindig ad hitelt.” (Országhódítók)

A szabadságharcban a nemzeti ellenállás anyagi terhét viselő kis-, ill. középnemesség tönkremegy, mert anyagi tehetősség, hitelek hiányában nem tudja pótolni bérmunkával a felszabadított jobbágy munkáját. A zsidó bankoktól csak 30-40%-os kamatra kap kölcsönt!

A felszabadult jobbágy hiába jut földhöz, hitel és tanácsadás hiányban csak szegényedik, haldoklik, hogy majd évtizedekkel később milliós tömegekben vándoroljon ki Amerikába. Mindössze 13 év alatt (1875-1887) „eladósodás miatt összesen 808 295 birtok került eladás alá”, jórészük zsidó tulajdonba. (Marschalkó)

Az 1867-1914 közti időszakról írja Málnási Ödön, A magyar nemzet őszinte története c. könyvében:

„A tiszta liberalizmus kibontakozásának nem utolsó gátja a hatalmas tömegű kötött birtok. Ennek következtében a korszak végén 4189 nagybirtokosnak tulajdonában közel húszmillió hold terjedelmű föld van, az ország területének 40 százaléka, ezzel szemben közel másfél millió törpebirtokos az ország területének alig 6 százalékát mondhatja bizonytalan magáénak. A 10 holdon aluli birtokosokat, bérlőket és a mezőgazdasági munkásokat, cselédeket is hozzászámítva, az ország összes lakosságából 42 százalék agrárproletárt látunk.” A nemzetiségi területeken jobb volt a parasztság sorsa, mint a „nagybirtokkal és hitbizománnyal megterhelt magyar nyelvterület földműveseinek.” Nézzük a száraz statisztikát, ami mögött a Nyirő József, Wass Albert és nemzedékük legjobbjai által bemutatott szívszorító szegénységben, megaláztatásban, vérben és sárban vajúdó magyar paraszt néma küzdelme zajlik. Az 1. világháborút megelőzőleg a földnélküli parasztok aránya nemzetiségenként: szerbek - 36%, a tótok - 29%, románok - 27%, horvátok - 20%-a, míg a magyar földműveseknek 45%-a, azaz 2,4 millió lélek volt földnélküli! 

Hasonló tendenciát látni az iparban. A korai kapitalizmusban tapasztalt erdeti, helybeli vállalkozók általi tőkefelhalmozás helyébe, ezen fejlődési szint átugrásával, a „nagymérvű tőkebeözönlés következtében a magyar ipar...egyszerre a nagybankok érdekkörében nagyüzemesül. Néhány nagyiparos család kivételével az önálló iparosok gazdaságilag elvéreznek.” Szembetűnő a hasonlóság a módszerváltás óta eltelt 22 év szocionista, álnemzeti kormányai globális, idegen érdekeket kiszolgáló gazdaságpolitikájával, mert már a XIX. század végére „az államhatalomnak olyan mérvű nagyüzempártolása” volt tapasztalható, „amely a liberalizmus nyugati hazáiban mindenkor ismeretlen volt.” (Málnási Ödön) 

A kereskedelemben egymás után jutnak csődbe az évszázados hagyományokkal, kiépitett piacokkal rendelkező magyar és kassai német, valamint kolozsvári kalmárok. Nem a magyar hozzá nem értés, de a zsidó bankházak kamatpolitikája miatt jutott pl. a tönk szélére Debrecen nemes kalmár céhe, hiszen már az 1600-as években kereskedelmi nagyraktárai voltak a távoli Perzsiában és Konstantinápolyban. Magyar áruik, lábon terelt marhacsordák és más lábasjószágok Regensburg, sőt Németalföld piacain keltek el. Míg az ősi nemes magyar kalmár 6 százalékra és 3 hónapra kapja a hitelt, a „tegnap beszivárgott országhódító” 3 százalékra és 6 hónapra. 

Arisztokráciánk, a többségi támogatást élvező Deák-párt részéről hiba, jövőnk elleni vétség volt belemenni a kiegyezés dualizmusába. (Kossuth az emigrációból a nemzet halálát látta benne.) A császári haderők sorozatos vereségei után – legutóbbi az 1866-os porosz-osztrák háborúban -, valószínűleg csak idő kérdése volt a magyar függetlenség kikényszerítése. A kiegyezéssel viszont a „nemzetiségek centrifugális törekvéseitől recsegő-ropogó monarchia, föderatív kiegyenlítődés helyett, múló értékű dualizmussal menti meg magát az idő előtti összeomlástól.” (Málnási Ödön) Egy, a Habsburg birodalom helyébe születő, a nemzetiségek föderatív államszövetségén belül a megerősödött Magyarország elnyerhette volna vágyott függetlenségét, a vegyes nemzetiségű területek megtartásával – alkalmanként autonóm státusuk megadásával. 

Utaltunk a korabeli zsidó sajtó hatalmára, aminek – a magyar kulturális élet más kulcspozícióinak kisajátítása mellett - sikerült aláásni a nemzettudatot, ami a patkányforradalomhoz, ill. Trianonhoz egyengette az utat. Talán önmaga és osztálya, az úri Magyarország hatalmát féltette Tisza Kálmán, hogy nem látta egy Mikszáth igazát? Azt, hogy “nem az a nemzeti teendő többé: a zászlót kicsavarni a török kezéből, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerek kezéből!” Hatalmukhoz ragaszkodó félemberek a nemzet kormánykerekénél, a “Mi itt egy szabad országban vagyunk” öngyikos jelszavával. (Tisza Kálmán) Jöttek is százezrével Galíciából és a haszid jövevényeknek, ha kellett, kijárt a vérgyilkosság miatti büntetlenség is! Rotschild és Tisza Kálmán garantálta. Utóbbi persze „nemzetféltésből”, ugye, mert nem lett volna meg a zsidó kölcsön? A zsarolással szembeni bátor kiállás helyett gyáva meghátrálás, amitől vérszemet kapott a zsidóság.

Ha van bűne a habzó szájú cionliberális körök által elítélt Horthy-rendszernek, az éppen a Marschalkó által említett „kaftán és a díszmagyar szövetségének” továbbélése, a zsidóság hatalma megtörésétől való félelem, s nem az ellenük hozott törvények miatti. A numerus clausus és a zsidótörvények okát dr. Fejér Lajos, a zsidóság által máig agyonhallgatott zsidó gondolkodó egyértelművé teszi Zsidóság c. könyvében. (Gede Testvérek, 1999) Alábbi észrevételei részben vagy egészében igazak voltak a két háború közt vagy akár ma. „A ’kiválasztottság’ öntudata a zsidót fölébe helyezte az autochton népnek, akit nem érzett magával egyenrangúnak, s akit vagyonával együtt - tárgynak tekintett.” Mivel „a zsidóság nem szórványosan, egyedeiben, hanem egész tömegében, népi foglalkozásként űzte az uzsorát”, mondhatni: „a fizikai lét ilyen fenntartásának az ára: a nép (mármint a zsidóság – B. J.) erkölcsi érzékének pusztulása volt.” (29., 84., 97. oldalak)

Tagadhatatlan érdemei ellenére milyen mulasztások árán növelte a korábbi bajt a Horthy-éra? Az első világháború után Európa nagy részén elfogadottá válik a szociális állam eszméje. „Akié a föld, azé az ország” jelszóval földreformot hajtanának végre az újonnan teremtett környező államokban és odébb. Persze a románoknak, szerbeknek, cseheknek-szlovákoknak könnyű volt földet osztani! „Erdélyben 1.6 millió hold magyar nagybirtokot kisüzemesítenek. ’Mi az agrárreformot Erdély visszaromanizálására szántuk’, mondja tiszta faji öntudattal Goga Octavian. Csehszlovákiában átlag 16 holdas kisüzemeket létesítenek a magyar nagybirtokokból”, Jugoszláviában hasonló módon „hatalmas kisbirtok-határövezetet” hoznak létre. Összesen hétmillió hold magyar birtokot osztanak szét a kisantant államokban. Ezzel szemben a nálunk végrehajtott földreformnál 940 ezer hold földön, amiből a nagybirtok csak 650 ezret adott, 410 ezer egyénnek kellett osztoznia. „Ezidőszerint az egész Európában Magyarország vezet a latifundiumok arányával.” „A földreform a nagybirtok területi arányszámát csak 6%-kal változtatta meg, 36%-ról 30%-ra”, írja Málnási Ödön.

Még a ’30-as évek végén is „fajgermán importnak kiáltottak ki mindent, ami időszerűtlennek tartotta az egyház 900 000 holdnyi, zsidók által bérelt birtokát, az 1 100 000 holdnyi zsidó birtokot”, az ország 9 millió holdnyi földjéből. (Marschalkó Lajos: Kállay Miklós és kora.)

Mit, ha nem az ún. történelmi vezető osztály önzését, gyávaságát mutatja ez? Félelmüket egy olyan földreformtól, ami 3.7 millió agrárproletárt juttathatott volna a ’30-as években tisztességes megélhetéshez, szemben a lakosság 0.6%-kát kitevő nagybirtokos és nagytőkés réteggel, az ország 295 milliomosával. Persze itt a zsidó érdekbe is ütköztek volna. Amikor Adolf Hitler már útilaput köt lábuk alá, rablott, összeharácsolt vagyonuk visszafogásával. Ha merszük lett volna erre a korszak kormányainak, a kitoloncolt-kivándorló zsidóságból jóval kevesebb jött volna vissza még a vesztes háború után is. Valószínűleg az ’50-es és rákövetkező évek nemzeti középosztályát felszámoló bosszúra, ill. a magyar milliókat ellumposító tevékenységre is kisebb lehetőség adódott volna részükről. Lehet-e a zsidó pénzhatalomtól függésre mint mentségre hivatkozni, amikor a nemzetiszocializmus példát mutatott az ellenkezőjére?

Hogy nálunk a „kaftánnal való szövetség” mennyire továbbélt, mutatják a gazdasági világválság dacára is vagyonukat növelő idegen bankok. „Magyarországon 1936. június 30-án az első három kúriába tartozó 21 nagybank vagyonállománya 2.097 millió pengő értéket képvisel”. (Ebből az alaptőke kb. ennek egytizede, 222 millió pengő.) Jellemző, hogy míg ebből a vagyontömegből a Rotschild csoport nagybankjainak részesedése 890 millió pengő, és a Wall Street-City vegyes érdekeltségei 680 milliós arányban vannak jelen, addig „az önálló magyar bakvagyon csak 138 millió pengőt képvisel”, megtoldva a magyar államkincstár 150 millió pengős érdekeltségeivel. A nagybankok erőviszonyain egyedül Gömbös Gyulának volt bátorsága változtatni a nemzet érdekeinek megfelelően. Mégis elmondható, hogy egy „Olyan államban, ahol a pénzintézetek összes vagyonának csak 7%-a mentes az idegen befolyástól, … öncélú gazdaságpolitikát, ipar-,kereskedelem- és főleg vámpolitikát eszközölni nem lehet”, írja Málnási Ödön.

Az olyannyira „közösségi szellemmel” megáldott zsidóság - mármint saját fajtájuk fele - és balliberális cinkosaik nem a Horthy-éra valódi bűnén akadnak fenn, azon hogy késlekedett vagy csak felemás módon igyekezett megtörni a mindössze 5-6%-nyi zsidóság félévszázadon túlnyúló, magyarságellenes, gyarmati hatalmát, de a „numerus claususon”, a részben kijátszott zsidótörvényeken. Természetes számukra, hogy az 1938-as „A csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében”, dr. Kovács Alajos államtitkár, a m. kir. központi statisztikai hivatal ny. Elnöke által közölt adatokban az alábbiakat olvassuk: „a zsidóságnak a nemzeti vagyonban és a nemzeti jövedelemben való részesedését…ma (1938) hozzávetőleges számítással 20-25%ra kell becsülnünk”! Ugyanúgy, még a ’30-as évek elején-közepén is a 100 holdon felüli közép- és nagybirtokok csaknem egyötöd része, 19.4%-a van zsidó vagy zsidó származású tulajdonában, kezelésében. Az 1000 holdon felüli nagybérlők 42.0%-a, a 200-1000 holdas bérlőknek 38.4%-a, a 100-tól 200 holdig terjedő birtokokat bérlőinek pedig 13.0%-a zsidó. (Egyesült Keresztény Magyar Liga) - Sinka István elmond egyet, s mást a zsidó bérlőkről, pl. Makszi úrról, a “nagytermészetű emberről”, a Fekete bojtár vallomásaiban!

1935-ben 3.207 gyár tulajdonosainak 47.0%-a, Budapest háztulajdonosainak 26%-a zsidó – a bérházak jövedelmében viszont 45.7%-kal részesednek. (Dr. Matolcsy Mátyás szerint 1939-ben a budapesti “házak nyers bérjövedelme 237 millió pengőt tett, amelyből 162 millió pengő a zsidók zsebébe vándorolt.” – A zsidók útja) Véletlen-e, hogy az ún. önálló nyomdászoknak (tehát: tulajdonosoknak) 53.7%-a zsidó, a segédeknek viszont csak 13.5%-a? További pályák: az ügyvédeknek még mindig 49.2% a, az összes orvosoknak 1930-ban már csak 34.4%-a, a magánorvosi kar 54.5%-a, a hírlapíróknak 31.7%-a, a zeneművészeknek 28.9, az énekművészeknek 27.1%-a zsidó. Az íróknak 24.7, a színészeknek 24.1%-a izraelita, az állatorvosoknak (1920-ban még 41.3%), 1930-ban már csak 24.0%-a zsidó. S íme az elnemzetietlenitő zsidó „kultúra” színhelyei: az 1000-nél több ülőhellyel rendelkező 4 mozi közül 4, a 800- 1000 ülőhelyes 10 mozi közül 8 és a 600-800 ülőhelyes 24 mozi közül 21 van zsidó vezetés alatt, írja dr. Kovács Alajos.

Kell-e idézni kívülállót, pl. a svéd utazót, Valdemar Langletet? „A tény, hogy a valaha gazdag dunai országok olyannyira szegények, többek között a világháborúnak, az elfuserált békeszerződéseknek és utoljára, de nem utolsóként a zsidóknak tudható be, akik mindenre ráteszik a kezüket.” A birtokviszonyokat illetően: „az ország legnagyobb vidéki birtokai, hasonlóképpen a legnagyobb kereskedelmi és ipari vállalkozások zsidó ellenőrzés alatt állnak” – írja Langlet, Lóháton, Magyarországon át c. könyvében. (On Horsback through Hungary, 1935) „Elméletileg...a nagy bankok 6%-8%-os kamatra adnak kölcsönt. De valójában nem kölcsönöznek pénzt ezen a rátán. Csak azok kapnak kölcsönt, akik két számjegyű kamatot tudnak fizetni”. „A sajtó, amelyik csaknem minden országban hangot ad a közvéleménynek, el van hallgattatva... A szén árát önkényesen állapítják meg és nem elégszenek meg 40%-al, de legalább 1000%-os profitot kell csinálniuk.”

Kell-e folytatni újabb példákkal? A zsidóság hatszor magasabb átlagjövedelmével? Vagy a Magyarország egész szesziparát kezében tartó Fellnerékkel és másik 17 zsidó családdal? A szeszkartell 1938-as „antiszemita”! - államosításakor „egyszerre 500 százalékkal ugrik fel a szeszgyártásból befolyó állami jövedelem”… Na igen! Cionliberális köreink által mindezek felemlegetése: antiszemitizmus. Hát akkor legyünk antiszemiták!

“Mit mulasztott el az állam és a nemzeti társadalom, hogy a fejlődés ilyen irányban bekövetkezhetett?” - kérdi dr. Kovács Alajos. Ugyanis a zsidóság számának „csökkenése… egyáltalán nem jelenti vagyonuknak s ezzel a nemzet társadalmi és gazdasági életére, kultúrájára és erkölcsére gyakorolt befolyásuknak és hatalmuknak is a csökkenését.”

Nehéz cáfolni Málnási Ödön lesújtó summázatát: „A zsidókérdés megoldásához a magyar társadalom struktúráját kellett volna korszerűen megváltoztatni és a feudalizmus lebontásával, a kapitalizmusba való erős állami beavatkozással a régi mulasztásokat pótolni és ezzel együtt a zsidókérdést is végérvényesen megoldani”! Mert bizony ez végig ott tornyosult fölötte, vészesen!

Marschalkó Lajos írja: “a magyarság gyarmatosított sorsát az jellemzi legjobban, hogy 1937. és 1944. október 15. között teljesen a nemzeti kisebbség és nem a befogadó nemzeti többség igényeihez alkalmazkodott a magyar politika. Az Anschluss idején a budapesti Vár nem mer felelni Hitler gesztusára, és elfogadni a "nácik" kezéből az ezeréves nyugat-magyarországi területeket, mert vajon mit szólnának ehhez a londoni és párizsi Rotschildok és budapesti Chorinok?” (Országhódítók)

Ezúttal felesleges taglalni az ’50-es évek borzalmait, az ’56-ot követő megtorlást – már eleget tudunk róla, hogy ne alkudjunk! A kiegyezéssel kezdődő félmegoldások, kompromisszumok száz évre rá, Kádár gulyáskommunizmusa lekenyerező taktikája nyomán kezdtek beleivódni egy felforgatott, öntudatát, nemzeti középosztályát vesztett társadalom közgondolkodásába. A gulyáskommunizmus évtizedei készítették elő az utat a jelen közönye, önfeladása és gyávasága miatti zsákutcához. Ha volt rózsadombi paktum, ha nem, 1990 után egyre-másra valósultak meg a nemzeti megújulást keresztülhúzó, e név alatt elhírhedt pontok, az annyit tagadott Cion bölcsei jegyzőkönyveihez hasonlóan. S innen már a nemzeti jövőtlenség érzete, vaskossá sűrűsödő félelme senki földje fele botorkálunk. Többé már nem az egymást váltó hazaáruló kormányokat kell ostorozni. Közismert bűneik bosszúért kiáltanak, holott a megfizetés vágya egyre kevesebbekben él!

Miért, hogy egyre-másra morzsolódott le a magát nemzetinek valló tömeg, és hagyta, hagyja szenvtelenül, hogy szinte ugyanazon néhány ezret vegzálja, püfölje, bilincselje az ÁVH? „Egy nép nem hivatkozhat örökké ’elnyomóira’ és ’árulóira’; minden népet elnyomtak és elárultak történelme során; egy nép, melynek jelleme és erkölcsi ereje van, idejében végez elnyomóival és árulóival. A magyar nem végzett velük, nyomorúságában inkább cinkosuk volt, ugyanakkor amikor áldozat is volt”, tolulnak fel lépten-nyomon Márai Sándor sorai. Vagy József Attiláé, aki azt írja, hogy felénk „a gyávaságot irtani” kell. A közöny juttatta a gyávaság és félelem stációjára a magyart?

Mielőtt az immár tömegeket átható, az ország és a magyarok saját maguk, valamint egymás iránti közönye, az önfeladás és elgyávulás példáit vennénk, nézzük, a Cser Ferenc szerint a magyarság életfelfogására, vérmérsékletére úgymond jellemző, azt meghatározó “mellérendelő” felfogást. Mit is jelent az és mire mentség – ha van ilyen? Cser Ferivel többször és régóta vannak vitáim az ügyben. Ő két, egymástól radikálisan különböző népből eredezteti a mai magyarságot. „Az egyik magyarul beszélt és hagyta ránk a csodálatos népdal-, mese- és rege világát, melyből éppen a fegyverforgatás heroizmusa hiányzik, míg a másik a krónikáinkból idézett harciasságot. Az egyik beszélt magyarul – még ha magát nem is nevezte így, egyáltalán meg sem nevezte, merthogy műveltsége mellérendelő volt – a másik képviselte a sztyeppei lovas népek harciasságát, és ugrott a véres kardra.

Nem ugyanaz! A harcias lovas katonanép mára már nem létezik. A modern fegyverek idején, amikor kilométerekről csak lepuffantják az ellent, vagy daysi-cutterrel egész térségek élővilágát megölik, a bátorság és a gyávaság egyébként is más megvilágításba kerül. Viszont akik az országban őslakosok voltak, és ma is itt élnek, azok a különböző betelepültekkel felhígult földművesek utódai, a magyarok.” (http://www.nemenyi.net/default.asp?SID=0&Cal=&AID=0&Direkt=104816) 

Cser Feri a történelem egyik, valószínűleg jellemző törvényszerűségére hivatkozik, melynek értelmében mindig a hódító kisebbség – ha az valóban kisebbség -, veszi át a meghódított nép nyelvét, kultúráját és feloldódik benne. Meglátásom szerint, a magyarság esetében ellentmond ennek valami, ill. bonyolultabb a kép. Mégpedig az, hogy a mai magyar nyelv és a hun, mongol, ujgur, kelta, szanszkrit, sumér, japán, latin, ógörög és bolgár nyelvek között – talán lehetne sorolni -, a nyelvészek szerint igen sok a hasonlóság. (Lásd Varga Csaba szópárhuzamait az említett nyelvekkel.) 

Igen, a Kárpát-medencei ősnép nyelve és kultúrája biztosan kisugárzott messzi tájakra, több, e tájon hosszabb-rövidebb ideig metelepedő nép átvehetett belőle, de nem ért el ez a nyelvi hatás Mongólia és Kína vagy India északi vidékeire, ahol hunok, mongolok és ujgurok éltek, ill. élnek. Úgyszintén, ha más nyelvet beszéltek volna Árpád magyarjai, régészeink biztosan meglelték volna eltérő nyelvi emlékeiket! Mert ugye nem voltak írástudatlanok! Tehát az utolsó, Árpáddal betelepülő néphullámmal: visszatelepültek őseink és mint ilyenek: magyarul beszélők volt! Ettől még ütközhetett két vérmérséklet. Árpád magyarjaié, akik a biztosan hosszú “távollét” alatt, más természeti, megélhetési feltételek, a sztyeppe harcos népei közt – fennmaradásuk érdekében -, megtanulták: az “alárendelő” felfogást (is), és a helyben maradt magyaroké: a békés, hódítást, más népek leigázását kerülő “mellérendelés”. Minderről remélhetőleg hosszabban, talán egy, ezen írás nyomán is születő, a „magyar elgyávulás” kérdésében generált vita kapcsán. Ezúttal még csak a magyar, mint „mellérendelő” nép - akiből a „fegyverforgatás heroizmusa hiányzik” -, néhány további ellentmondására hívnám fel a figyelmet.

Ilyen volt-e eleink felfogása pl. Árpád-házi királyaink vagy Mátyás idején? Kétlem! Igen nagyszámú, ha úgy tetszik: hódító hadjáratot vezettek nagy királyaink. Hogy ezek java része, tanulva korábbi példákból, stratégiai támadás volt részükről, az éppen a Kárpát-medencei magyar beágyazottság, nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottság miatt történt.

De vannak más, „mellérendelőnek” nevezhető népek, némelyek szomszédságunkban, pl. a lengyelek. Gondolom, ilyenek a finnek, litvánok vagy az írek is. Ismereteim szerint egyikükre sem voltak jellemzők a magyar királyaink idején nem ritka „hódító”, „alárendelőnek” is nevezhető hadjáratok! 

De ezúttal nézzük csak kettejüket, a lengyeleket és a litvánokat, egy más szemszögből. Bosnyák Zoltán 1937-ben megjelent, Magyarország elzsidósodása c. könyve adatainak fényében érdekes és az általam írtakat sajnálatos módon megerősítő következtetést vonhatunk le. Nemzetközi összehasonlításban, a könyv statisztikai adatai szerint csak Lengyelországban (a lakosság 9%-a, számszerűleg: 2,845.000), Litvániában (6.5%, azaz 150.000) és Romániában (5.5%, 998.000) élt a nálunknál nagyobb arányban a zsidóság. A korabeli Magyarországon 450.000, azaz a lakosság 5%-a. Mégis nálunk, a zsidó lakosság legkisebb aránya mellett létezett a „kaftán és díszmagyar szövetsége” és még a zsidóüldözőnek kikiáltott időben is kezükben tartották Magyarország gazdasági, pénzügyi és kulturális élete irányítását! Náluk a zsidóság túlnyomó többsége a társadalom legalsó rétegeiben volt található és „nemzeti kisebbségnek van nyilvánítva, míg nálunk a hivatalos felfogás még az, hogy a zsidók magyarok, csak éppen zsidó vallásúak.” (Galánffy János dr., országgyűlési képviselő, 1937)

Bizony a fenti összehasonlításban könnyűnek találtatunk, akár „mellérendelők” vagyunk, akár sem. Hogyhogy az úgyszintén „mellérendelő” lengyel vagy litván nép nem hódolt be a zsidóságnak, nem hátrált meg, nem gyávult el velük szemben? Mégiscsak igaza van, „Gyáva népnek nincs hazája” c. cikkében „Frecának”, aki elmondja, egykori lengyel, kollégiumi diáktársukat előbb majd megverték, amikor azt mondta: „a magyar az egy gyáva nép” ,majd nem találtak ellenérvet a vádra. (Freca írása volt a vitaindító cikk, ami úgymond: kiprovokálta Cser Ferenc válaszát. http://www.nemenyi.net/default.asp?SID=9&AID=0&Direkt=104742) Ismertek a zsidóság körünkben való térnyerésének sajátságos körülményei ’48, ill. ’67 után, ami a lengyeleknél, románoknál vagy a litvánoknál nem állt fenn. Mégis! Én mást érzek, látok, az idézett forrásokhoz hasonlóan. És nemcsak a történelmi nemzeti vezető osztályok, de szinte egész népünk megalkuvását, lassú elgyávulását.

Bizony gyávaság ez, Feri! Igen, nem tudott még lazább „kötelékben sem összefogni, mint a nyakába”, nemcsak „telepedni szándékozó”, de: telepedett „zsidóság, az… tény.” Azt írod: „ha a léte kerül veszélybe” – a magyarnak -, “akkor bizony lerázza a nyakáról az élősködőket. Mert a mellérendelő műveltsége ezt így kívánja meg! Vagy ha az nem megy, mert a rátelepedő akkora fizikai erővel rendelkezik, aminek ellenállni szinte lehetetlen, akkor meg pusztul – de nem hódol be. Gyávaság? Aligha.” Ez igy nagyon hősiesnek hangzik, de a kegyezés utáni cirka 120 évben az ellenkezőjét láttuk - de pl. nem a lengyeleknél, ugye! Ez idő alatt a magyar pusztult, az utóbbi kb. 20-ban és a következő 50-ben meg: kipusztul. Hacsak…!

Ha nagy lépésekben végigfutunk az 1990 óta eltelt időszak nemzeti életünkben fontosnak tekinthető, az álságos demokrácia helyébe a magyar nép uralma megteremtéséhez, ha kicsivel is hozzájárulni képes eseményein, nem azt látjuk, amiről Cser Feri ír. Mire, ha nem gyávaságból következő megalkuvásra, félemberes hozzáállásra vall az ún. rendszerváltás? Antall József és annyi más, kétes, kompromittálódott személyiség hatalomra juttatása! Nem lehet mindent a „háttérerők” meg a szocionista, cionliberális erők beférkőzése rovására írni! S itt leginkább nemzeti értelmiségünket kell hibáztatni. Csak távirati módon: a 2002-es választást a szocialista-SZDSZ-es koalíció csalással nyeri meg. A vesztes Fidesz nem kéri a szavazatok újraszámlálását. Egyedül a Budaházy György és mások vezette radikális nemzetiek cselekszenek, újraszámlálást követelve, lezárva az Erzsébet hidat a forgalom elől. Cser Feri fele kérdésem a következő. Látta, hallotta az ország, mi történik. Ha a média hazudozott is, a hírt vitték - s ha nem, miért nem? De a kardinális kérdés: Egy ávó pincéket, Dunába darálást, kitelepítéseket, Recsket, bitófákon, puskacső előtt kiszenvedett hazafiak százait-ezreit látó, elszenvedő, két merőkanál gulyásrepetáért „János bácsizó” ország nem tudott annyira kiegyenesedni megaláztatásából, hogy tíz- és százezreket küld a „hídra”, ami szabadsága felé vihette volna végre?

És előre ugorva az időben, az általad is talán provokációnak tartott – mert „ők mindent ellenőrzésük alatt tartanak”, mint ’56-ban is, ugye? –, MTV-székház ostrom idején, hány meg hány busz, villamos és ki tudja még mi hozhatta volna a hatalommal végre leszámolni kész hazafiak ezreit az ország minden tájáról…? Ó, ha lettek volna ilyen hazafiak! Akik voltak, kevesen voltak, mert az eseményeket tévéjükön – mint „eksönfilmet” – néző magyarok birkanyája magára hagyta őket. Ez lenne a „mellérendelő” - de inkább kihaló, mert a létharcban, ha kell, vér árán jövőt nyerni gyáva - nép? Valaha tudta ezt! Cser Feri szemrehányást tesz az értelmiségnek, mert – mint írja – „Ki vállalja, hogy megtanítja az embereket önálló döntésre? Hogy tényleg összeállhasson egy tömeges fellépés?” Feri! Voltak eseményei az elmúlt két évtizednek, amikor egyszerűen gerinc, emberi, de mindenek előtt: magyar öntudat kellett, hogy az egyén ott legyen a sorsfordulót ígérő megmozdulásokon. Te magad írod: „a magyar gondolkozás nem vezéreket és prófétákat keres, gondjait maga oldja meg.” Nem oldotta meg, mert mára baj, mélységes baj van a magyar gondolkodással.

Újból és újból Prohászka Ottokár püspök intelme: „nem az ő bűnük, hanem a mi hibánk”. Erkölcsi, jellemhiba, kedves Feri! Nem tankok és tetőkön lapuló golyószórós ávósoktól körülvéve kellett volna tíz- és tízezreknek - akik még ugye emlékezhettek a 2002-es csalásra! -, kiállnia az eladósodás veszélyének kitett, télvíz idején traktorokkal a Parlament elé vonuló, napokig tüntető gazdák mellett. De ez a „más sorsa volt”, ugye? Most meg ezek a: talán „nemzetiek” küldik gyermeküket idegenbe, mert mulasztásaik, bűneik, gyávaságuk nyomán felsejlik a magyar jövőtlenség! A „Visegrádi Hármak” meg egyéb gittegyletekben fontoskodó Orbán Viktor egyetlen alkalommal sem kérette magához a román, szerb, szlovák vagy ukrajnai nagykövetet az államaikban folyó magyarellenes, beolvasztó politika miatt. Sőt! A jó munkáért pártja beszavazta Romániát az EU-ba. Talán nem a 150 éves megalkuvások sorába illik azoknak a kormányra szavazása – „nemzeti” szavazók által…-, akiknek vezére, 2006 okt. 23-án az Astoriánál, új-ávós és moszados pribékek gumilövedékei, gázbombái célpontjának hagyva híveit, elmenekült? Ha nem opportunista demagóg Orbán, a tömeg élére állt volna! De neki fontosabb szeme világa, mint nemzete!

Ha csak a karosszék- meg pincepörkölt-nemzetiek által a magyarnak tulajdonított szuperlatívuszok tizedével bírnánk, már rég elkergették volna ezt a félcigány, Soros-fészekaljból szalasztott, nemzeti kliséket durrogtató demagógot, akinek más elképzelése a magyarság sorsa „javítására” nincs, mint a nemzet összesereglett parazitái által felhalmozott adósság visszafizet(tet)ése! Hogy ebbe a nemzet beledöglik? Tűri Orbánt is meg sorsát is! Szinte végtelen a magyar önismeret hiányából fakadó zsákutcákba, kátyúkba és az egyre gyakoribb szakadék-közelbe juttató megvezetések példája. „A magyar végzet abban rejlik, hogy” minduntalan „abban bízunk, hogy intézkedik a Magyarok Istene és a történelem megvár minket, pedig az megy a maga útján (…) annyi és annyi derék erény mellett valami hiányzik belőlünk: a bátorság az önismeretre”, írta Féja Géza a két háború közt. Mit írna ma?

Csak pát napnyira vagyunk egy újabb évfordulótól. Az 56-ik. ’56-é! Engedünk-e belőle? Talán a „magyar név megint szép lesz…”? Lemossuk-e a gyalázatot, mibe eleink s önmagunk óvatlansága, önzése és gyávaság vitt bennünket…? Mert mára:

 

De hogyan lenne „árnyéka helyett újra maga”, amikor vagy másfél évszázada reflexei – fellélegzésnyi szabadsága pillanataitól eltekintve -, csak félemberek félelem szülte félmegoldásait ismerik, amik a jelen mocsarába húzták? Vannak a történelemnek vissza nem térő pillanatai. Talán ilyen volt 2008. márc. 15. is, amikor emlékezve az ’56 ötvenedik évfordulóján történtekre meg a Gyurcsány-kormány újabb arroganciáján felháborodva újra utcai harcok voltak Budapesten. A hatalom messze nem volt oly szervezett, hogy kellő erejű nemzeti fellépéssel ne lehetett volna megbuktatni és elszámoltatni a Gyurcsány-klikket, a szocionista bűnözők százait. De a nemzeti radikalizmus megint magára maradt, a mindössze talán tizenötezer Blaha Lujza-téren tüntetővel és a pár ezressé fogyott utcai harcosokkal. A tüntetéstől távolmaradó gyávákat megszólítva mondta Budaházy Gyuri, hogy emberi dolog félni az ávósok gumibotjától, pofonjától, de a míg „a pofon nyoma el fog múlni, (…) a gyávaságnak a nyoma nem fog elmúlni a lelkükből soha”! S „ha a félelmüktől meg akarnak szabadulni, akkor gondolják el, milyen érzés lesz hetvenévesnek lenni, azoknak a ma harminc-negyven éveseknek, akik most nem mernek ideállni közénk.”

Mára a gyarmati lakosság ellenőrzésére Izraelben kiképzett, általuk irányított új-ÁVH felkészültsége miatt talán csak elszánt, több százezres nemzeti erőnek lenne esélye a győzelem kicsikarására. Hogyan? Nincs pontos válasz, de a szakadék szélén a menekülés legcélravezetőbb módjait kell megragadni. Tanuljunk a Magyar Gárda betiltása esetéből. Nem értem, hogyan értelmezheti Cser Feri ennyire félre az egykor nagy reményekkel induló, mára ellehetetlenített Gárda helyzetét! A következőket írja: „A társadalom hozzáfogott önmaga megszervezéséhez és felálltak a gárdák – a hatalom meg őrjöngött. Fegyvertelenül mentek be a cigánytelepekre bemutatni: a nép még sem védtelen, garázdálkodásuknak vége! Gyávák? A legutóbbi gárdaavatást stikában rendezték meg. Látható volt a hatalom erőszakszerveinek felvonulása és kiszámítható volt, hogy mire készülnek. Gyávaság, hogy másutt rendezték meg és félrevezették a hatalmi őrülteket? Gyávaság? Nem! Nem mentek fejjel a falnak, gondolkoztak – többet ésszel, mint erővel – és megtartották az avatást.”

Nem, Feri! Mára a Gárdát elszigetelték. Ha kellő számmal felvonulnának – ne adj Isten: Gárda-egyenruhában -, kommandósok teremnének ott mihamar és komoly pénz- vagy egyéb büntetést rónának ki Pintér meg Orbán ügyészei. A Gárda üresjáratban van, még magánterületen sem garantálható, hogy a droidok nem törnek rájuk. Ha kimennek valahová, a vérengzésétől menteni a magyart, a vasrudakkal, kaszával, macsétával felfegyverzett cigány előemberhordától szinte saját életüket kell félteni. Sajnos csaknem igaz, hogy fejjel kell nekimenniük a falnak! Nem az ő hibájukból, de a közönyös százezrek, a „nemzeti” milliókéi miatt. Az lett volna „ésszerű”, hogy a Magyar Gárdának fénykorában nem 6000-7000, de a cigánybűnözés fokát és a Pintér-pribékek cigánypártolását tekintve, legalább 50 ezer tagja van! Hiába volt „több ezer pártoló tag, több százezer támogató szerte a világban”, ha csak 7000 merte vállalni a „frontharcot”!

Mi tartotta vissza magyarok ezreit, tízezreit, hogy vállalják a Gárda-tagságot egy izraeli gyarmattá süllyesztett országban, ahol a több évszázada gyakorolt talmudi módszert: a társadalom söpredékét, csőcselékét használják ördögi terveik érdekében? Ahol az ÁVH-s rohamlegények nem a magyar adófizető pénzén finanszírozott bagzásuk miatt évtizedeken belül több millióssá duzzadó, már militarizálódó, vérengző cigánybűnöző hordákat, a fél évezreden túl is, önmaga választáséból a civilizált világ peremén élő, gyűjtögető, tolvajkodó megélhetését teknővájással, vályogvetéssel kiegészítő, nemrég még kannibalizmustól sem visszariadó, tetovált, zsinórban bűnöző cigányt, de a magyar önvédelemre szervezkedő Gárdát bilincselik, ütik. Egy olyan országban, ahol a tanár kollégák, a „pedagógustársadalom” nemzeti sztrájkok sorával kellene hogy tiltakozzon a késes cigányfattyak tanárverése, magyar diákok terrorizálása ellen, ahol 30 magyar színleli a buszon, hogy nem látja, nem hallja, hogy két-három bűzlő cigány előember kurvázza honfitársuk feleségét, barátnőjét, ahol szemük láttára rugdos a füstös fattyú - talán halálra – magyarokat a buszmegállóban vagy aluljáróban. Ahol egykor gazdag falvak szegényedtek el mára tolvajok seregélyrajai miatt, és kirabolt öregek rettegnek az éjszakai zajtól…! „Mint alvadt vérrögök, úgy hullanak eléd ezek a szavak…”, mégis, testvér, mi tartott téged távol a Gárda-tagságtól? Nem lehet közöny, csak a félelem!

Tán nem ezt diagnosztizálja mind, kinek fáj a magyar sors? Bogár László mondta nemrég egy interjúban, hogy “beteg állapotunk alapvető oka az, hogy hazugságban és félelemben élünk. Ez okozza az elmúlt 20 évben a társadalom lezüllését… A közgazdász szerint aki pedig fél, az kénytelen lesz félelemből újból hazudni. A hazugság pedig félelmet szül, a félelem pedig újabb hazugságokat. Ezt hívják öngerjesztő örvénylésnek. Ebből kellene kitörni.” (kapos.hu, 2011 május – Kiemelés: B. J.) Ez a félelem ólmosítja a lábakat. Mert ne feledjük: 5 vagy 10 ezer tüntető hazafit lehet antiszemitázni, szélsőségezni, 50 vagy 100 ezer esetében sem precedenst teremtő a nemzeti radikális erő, de 200 vagy 300 ezer rendszert változtathat! De ehhez bátorság kell.

Egy ilyen nemzeti radikális erő kiszabadítja a szerb börtönből a temerini fiúkat, eltörölteti a Benes-dekrétumokat, megadatja a Felvidék magyarjainak – csikorogjon mégannyira is a foga a sz@rházi Ficónak -, a magyar állampolgárságot, kárpótlást a meghurcolt Malina Hedvignek, kikényszeríti a székely-erdélyi autonómiát. Ledönti a hazaáruló Károlyi szobrát, a Gyulán felállítandó, ’48-ban magyarok ellen harcoló, Erdély elcsatolását szorgalmazó román püspök, Adrei Saguna szobrát vagy a Szabadság tér szovjet „felszabadítóinak” emlékművét… Kiszabadítja Budaházyt és Szaszkát, és vádlottak padjára ülteti a nemzet vagyonát széthordókat…! Nem flangálna ép bőrrel Tinesz meg a többi szemkilövő, csonttörő rendőrállat. Egy ilyen, egykori magára ébredt nemzeti radikális erő vádjaitól nem alhatna a gyáva, ujjal mutatna rájuk:

 

Igen, kedves Feri, a falak egyre magasabbak, és nem lehet messze az idő, amikor sok méter magasan kanyarognak, felszabdalva a magyar földet, hogy védjék a zsidó országfoglalót a még ellenálló őslakos magyar hazafiak szórványos támadásaitól. Most kell cselekedni!

Kedves Feri! Ami a sorozatos megalkuvások grádicsain, az elgyávulás lépcsőin mára kikopott belőlünk, az a Móricz Zsigmond által a legjellegzetesebb magyar vonásnak tartott: „teremtő düh”. Nem a hőzöngő vitákban kifulladó, de az emberhez méltó sorsot teremtő. Hogyan?

Bennem oly sokáig fuldoklott a szó, míg most, egy újabb sorsfordulót rejtő évforduló előtt fölhörögtem végtelennek tűnő panaszom, véres fájdalmaink. Részemről legyen elég ennyi. Befejezésül, válaszként arra, hogy „hogyan hát?”, szóljon Wass Albert. Azt írja, hogy Erdély rengetegeiben ő még találkozott az ősök hagyatékát őrző „szent Öreggel”. Egyik regényében, fagyos-zimankós hegyeken át foglyokat terelnek a muszkák szibériai fogságba. S a hirtelen leereszkedő, talán a gondviselés küldte ködben felcsillan a menekvés reménye. Csak merni kell! Kilépni a sorból és futni… Jöhet a csattanó zaj és villámként lecsapó, mindent kioltó szörnyű fájdalom a tarkón… S mégis vannak, akik mernek! Mernek, mert mint pattanásig feszülő rugó, ott van idegszálaikban, kalapál fülükben az, ami évezredeken át megtartotta fajtájukat, a magyart. A szabadságvágy!

Mert: „Akiben a szabadságért való vágyakozás erősebb, mint a félelem, az megszabadul”, mondja Wass Albert szent Öregje, a régi, Istentől ránk hagyott, magyar bölcsesség talán utolsó őrzője Erdély hegyeiben. Van, aki bátortalan lépést tesz a szabadság fele, de visszafordul. S legtöbbjük neki sem indul, csak vonszolja magát végzete fele. „Kifogyott belőlük a bizodalom… a félelem erősebb bennük, mint az élet… Nem hisznek az életben… elveszették magukat. Mert bizony a megváltást kegyelemből adja ugyan az Úr, de csak annak, aki maga erejéből megdolgozik érte”, szól az utolsó táltos.

Évek óta motoszkál, zakatol fülemben a „szent Öreg” intelme. Mindennél inkább kifejezi a magyar tragédiát… De inkább a végzet, az emberi sors nyitottságát. Annak lehetőségét, hogy többé ne legyünk csak árnyékok foglya, sorsunk ne mindig más toldozza-foldozza! Hogy megállást parancsoljunk a magyar hálálmenetnek! Megállást a nemzet „Szibériája” fele vezető úton, ahol a kiéheztetés, agyondolgoztatás, magalázás és öntudatvesztés nyomán egyre kevesebb a túlélő. S ha van ilyen, az csonka és bávatag, a magyar életerő csak pislog majd benne s elhitetik vele a vesztünkre szerveződő erők, hogy a világ más tájain több lesz benne. Elfelejti, hogy csak nemzete, népe és kultúrája óvásában maradhat ember. Elfelejti a ’48-ban született Bartha Miklósnak, a Kazárföldön írójának üzenetét, hogy csak a „természeti törvények azon ellenállhatatlan erejével, mely a fajjelleget hozzáforrasztja az élethez és annak minden nagy értékéhez” maradhat magyar. 

2012. okt. 21.

(Kuruc.info)