Utolsó rohamra készülünk szellemi és fizikai síkon egyaránt. Egyszerre több fronton, ha lehet, a társadalom meggyőzésével; de ha másképp nem megy, akár forradalommal is. Mert ha most nem tudunk győzni, maga a földi lét zuhan menthetetlenül a tehetetlen káoszba!

Nem csupán azért, mert a nemzeti radikális erők programja és nemzetközi összefogása lenne az egyedül lehetséges túlélési alternatíva az emberi nem számára. Hanem azért is, mert ellenségeink gyilkos hatalmi stratégiái miatt a hanyatló rendszer már oly mértékben károsodott, hogy az emberiség betegségei hamarosan végképp gyógyíthatatlanokká válnak. (Ha egy haldokló agyában visszafordíthatatlan károsodás áll be, már senki, és semmilyen gyógymód vagy restaurációs módszer sem tarthatja életben.)

A magyar nemzeti radikalizmus stratégiai helyét keresi a végső küzdelemben. Évezredes jövendölések, a Szent Korona-tan transzcendentális eredete és kollektív küldetéstudatunk mind afelé mutat, hogy a várható folyamatokban kiemelkedő, különleges szerep vár a magyar nemzetre. Ehhez képest még mindig nem egységes táborunk elképzelése a felől, miben áll különleges feladatunk.

A Barikád c. hetilapban Vona Gábor, a Jobbik elnöke folytatja a magyar alkatról írott, korábban megkezdett eszmefuttatását. Igen bölcsen mutat rá, hogy István és Koppány szellemének győzelmünket biztosító újraegyesülése csak akkor következhet be, ha előbb mindkét erő képessé válik a belső megújulásra, s megtisztul a reá rakódott, pusztító hordalékoktól. Ahogyan a turáni-ősmagyar tradíció fékevesztett entuziazmusát meg kell tisztítania a józan tudományosságnak, elszáradt kereszténységünket éppúgy meg kell újítania a Szentlélek által irányított misztikának.

Az egyházi vezetés évtizedek óta tétovázik, félelmi beidegződései erősebbnek tűnnek elszántságánál, s mindez fékezően hat az egészséges folyamatokra. Részben azért retteg a misztikus megújulásoktól, mert azok természetszerűleg magukban rejtik a tanbeli eltévelyedések kockázatát; másrészt azonban azért is, mert a misztikus újjászületés őszinte felkarolása és támogatása esetén be kellene látnia mindazon történelmi bűnét, mellyel már korábban is gátolta ezt a folyamatot! S mint tudjuk, az alázatos beismerés, a töredelmes bűnbánat, s a kiengesztelődés a szellem hatalombirtokosainak sem erőssége. Hazánkban ezt még tetézi a rendszerváltás és elszámoltatás hiánya az egyházakban is. A mundér becsületének köntörfalazó védelme még mindig fontosabb a vezetők számára, mint a megújulás. Ügynök püspökök, besúgó klerikálisok, társutas egyházi kémek titkainak rothadó és tovább fertőző, titkos maradványai lapulnak itt-ott, még mindig szőnyeg alá seperve.

S ha a katolikus ifjúság megújulási mozgalmaiban, a Szentlélek által a hetvenes évek eleje óta meg is indult egy misztikus forradalom, a helyi egyházak vezetői mindenütt megkísérelték e folyamat lefékezését. (A két legradikálisabbnak a „Bokor” közösség és a katolikus Karizmatikus mozgalom bizonyult. Ezért az egyház akkori szervilis vezetői kommunista nyomásra szalámizni kezdték őket, leválasztva a mérsékeltebb csoportoktól. Hiú és meddő intrikálásba kezdvén: előbbivel szemben a „tanok tisztaságától való eltérés”, utóbbival pedig az eszközbeli „elszektásodás” rágalmával. S hiába mentette fel végül a vádak alól Bulányi atya mozgalmát maga Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció akkori vezetője, a jelenlegi XVI. Benedek pápa, hiába nevezte a karizmatikus mozgalmat a szentemlékű II. János Pál az egyház reménységének, a magyar vezetők jelenleg is konokul elzárkóznak e mozgalmak maradéktalan rehabilitációjától, illetve támogatásától. Ugyan a Karizmatikus Mozgalom hivatalosan megtűrt irányzattá lett, a hierarchia részéről mégis újra meg újra felmerül a szektásság vádja, melynek még a laikus nemzeti radikális tábor is bedől időnként. Pedig a külső látszat csal: nem mindegy, hogy ki és miért táncol, ugrál, tapsol, vagy kacag! Nem mindegy, hogy Németh Sándor cionista „hitgyülije” esik extázisba, a palesztin gyerekek pusztulását ünnepelve, vagy egy katolikus ifjúsági csoport, az őskeresztények pünkösdi módján köszöntve Krisztus feltámadását!

Az utolsó, döntő, élet-halál harc előtt azonban radikális nemzeti seregünk sorainak rendezéséhez hozzátartozik az is, hogy keresztényként tudatosítsuk Jézus tanítását az életről és a halálról. Ezért oly üdvös, hogy a Barikád c. jobbikos hetilap végre eleget tesz a párt azon ígéretének, hogy társadalmi vitára igyekszik bocsátani a halálbüntetés kérdését. Sajnos az Egyház e kérdésben sem nyújt egyértelmű intenciókat. Ha egyértelműen tanítaná, hogy Jézus örömhíre egyszerűen erkölcsileg kizárja a halálbüntetés lehetőségét, hogyan magyarázná meg korábbi, ellentétes értelmű tetteit és nyilatkozatait? Ugyanaz a helyzet, mint az önvédelem kérdésének esetében: a megromlott hagyományok árnyékában, a II. Vatikáni Zsinat egyik írott szakasza erkölcsileg megérti és dicséri az erőszakmentes katonai szolgálatmegtagadók magatartását, míg egy másik szakaszban megáldja azokat, akik ellenségeiket lemészárolva védik meg hazájukat, szeretteiket, önmagukat.

Az Egyház a halálos ítéletek megítélése tekintetében ugyanilyen szkizofrén módon jár el: egyik oldalról erkölcsileg megengedhetőnek tartja, hogy sokkal súlyosabb életáldozatok elkerülése céljából likvidáljunk a terrorista tettére készülő tömeggyilkost; ugyanakkor II. János Pál pápa 2000-es memorandumában olyan világméretű egyházi kezdeményezést indított útjára, mely felszólítja földünk összes államát, hogy törölje el büntetőjogi eszköztárából a halálbüntetést, erkölcsi ítéletet mondván azok felett, akik ezzel szembemennek. És e kezdeményezés mögé állt XVI. Benedek pápa is! (A Barikád cikke megemlékezik az egyház korábbi állásfoglalásról, de sajátos módon elfelejti megemlíteni az utóbbit…) Az egyház korábbi nyilatkozataival kapcsolatban azonban fontos leszögeznünk valamit. A halálbüntetés megengedésének még ott is feltétlen feltétele, hogy előbb kimeríttessék minden egyéb lehetőség. Esetünkben ez azt jelenti, hogy csak ha már az egyéb jogi szankciók vésőkig szigorítása ellenére is fennmaradnak a brutális bűntények esetei, akkor lenne elfogadható egy halálos ítélet! (Valódi életfogytiglan, általánosan megszigorított büntetési tételek, szigorú, önfenntartó, sőt profittermelő, kényszermunkatábor-szerű börtönrendszer megvalósítása!)

Az is könnyen félreértelmezhető a Barikád cikkében, hogy kiemeli a KDNP állásfoglalását, mely szerint a Jobbik nem keresztény vallású, ha halálos ítéleteket akar! Ha egy erkölcsileg rég tekintélyét vesztett párt mond véleményt, azt nyilván eleve el fogja vetni az olvasó! Hiszen – mivel az egyház ambivalens módon egy-egy korábbi dokumentumában megengedi a halálos ítéleteket – az egyház álláspontja tekintetében a KDNP féligazságot totalizál. Ráadásul egyáltalán semmiféle erkölcsi alapja sincs a kérdéshez hozzászólni; azok után, hogy ennél jóval kevésbé fontos kérdésekben a kereszténység halálos ellensége, a balliberális tábor álláspontját támogatta! Azonban a Barikád cikke hallgat arról is, hogy a cionista Hit Gyülekezete is lelkes támogatója a halálbüntetések visszaállításának! Ami nem csoda: az Ószövetség törvénykönyvei hemzsegnek a kötelező halálos ítéletek lehetőségeinek felsorolásától, míg az Evangéliumok egyetlen esetben sem legitimálják azt! Amerikai kutatók vizsgálatára hivatkozni – a tekintetben, hogy elrettentő erővel bír-e a halálbüntetés – pedig azért irreleváns, mert egy, a liberalizmustól évszázadok óta mélyen fertőzött társadalomban, ahol csak annak nincs fegyvere, aki nem akar, természetszerűleg csak a villanyszék, a gázkamra, vagy a méreginjekció jelent erőszakfékező erőt!

Katolikus az, aki egyetlen dogmát sem tagad. A halálos ítéletekkel, vagy a jogos önvédelemmel kapcsolatban nem születtek dogmák, és a tanítás egyéb dokumentumai nem nyújtanak egyértelműen értelmezhető álláspontot. Ebben a helyzetben a hívek joga, hogy Jézus szavait és tetteit megvizsgálva, tegye fel a kérdést: egyértelmű-e a krisztusi álláspont, s ha igen, mi az? Hogyan kell nemzeti radikális keresztényként, lelkiismeretemmel állást foglalnom ahhoz, hogy Krisztust követhessem, s így az örök üdvösségre juthassak?

A végső harc kimenetele, mint fentebb mondtuk, egyetemes és sorsdöntő. Jézus egy példázatában arról beszél, hogy csak az a király indulhat el háborúba a győzelem reményében, egy másik királlyal szemben, aki előtte számvetést tartott, felmérte az ellenség és a maga haderejének arányait. Csak az lesz képes felépíteni egy tornyot, kinek van hozzá elegendő építőanyaga. (Lk. 14; 28) Ha nincs kellő tartalékunk, el sem érdemes indulnunk a harcba. Görgey-féle, vagy Deák-féle reálpolitikának nevezhetné ezt valaki, ha Jézus nem szellemi természetű harcról beszélne. Keresztény hitünk szerint a szükséges háttér, a győzelem feltétele az, hogy az ember, megtérve és újjászületve megfeleljen Teremtője által szabott rendeltetésének.

Jézus örömhírének központi magja a szeretet helyes, isteni értelmezése. Mert a bűn által esendővé és zavarodottá vált ember képes rá, hogy a legszentebb, legtisztább értékeket is hamis módon értelmezze. Isten önnön tökéletességét, végtelenségét, és boldogságát abból nyeri, hogy végtelenül szereti teremtményeit: Éppen ezért teremtette őket, hogy szeretvén, szabadon választható, örök boldogságra hívja meg őket. A Szentháromság három személyének tökéletes egységét is az biztosítja, hogy kölcsönösen és végtelenül szeretik egymást. Isten túlcsorduló szeretete, egészen földi életük végéig visszavárja mindazokat, akik szembefordultak vele, és ellenségüknek tekintik, vagy egyszerűen ignorálják. Mivel nem lenne szeretet, ha valaki rákényszerítené a boldogságot egy általa szabadnak teremtett személyre, Isten azt is alázattal tűri, hogy egyesek végleg elutasítsák, s ez által – mintegy szellemi öngyilkosságot elkövetve – megsemmisítsék önmagukat, visszautasítva a boldogító örök élet egyetlen szeretet-forrását.

Mit jelent ez? Ha az ember Isten képmása, őt is az teszi boldoggá, ha embertestvéreit határtalanul szereti. Az ember Isten elleni bűne voltaképpen az, ha nem tölti be teremtményi küldetését, vagyis vétkezik embertársai ellen, gyűlöli-, vagy helytelenül szereti őket.

Isten a szellemi lényeket, az angyalokat is éppúgy szeretetből teremtette. Őket azonban még senki sem kísértette az Istennel szembefordulásra. Azonban – mint azt a kinyilatkoztatásból tudjuk – egy részük sajnos mégis végleg szembefordult teremtőjével, és ez által visszafordíthatatlanul öngyilkos szörnyeteggé, vált, aki pusztulása előtt, az ember iránti öncélú, irigy gyűlöletből, minél többünket magával akar sodorni az öngyilkosságba. Ők a bennünket bűnre kísértő ördögök. Módszereik változatosak, de talán a legelterjedtebb az, hogy az emberekben haragos indulatokat és érzelmeket ébresztenek egymás iránt. Ezért vétkezünk egymás ellen, míg végül arra is képessé válunk, hogy testvérük földi életét kioltsuk, mi több, őt is gyűlöletre késztessük, s így magukkal rántsuk a szellemi halálba is. Lucifer tehát a harag vírusos láncreakcióját indította el az emberiség sorai közt.

E tömeges járványt a gonosz lélek – az ősbűn általi emberi tudatlanságunkat alkalmasint ravaszul kihasználva – némi kozmetikázással igyekszik megidealizálni, logikailag szükségszerűnek hazudni, és köztünk elterjeszteni. Ilyenkor értelmeződik hamisan a szeretet fogalma, s tűnik jó szándéknak a bűn. Ilyenkor válnak erkölcsileg megengedhetővé – szeretteink védelme, az önvédelem, vagy az igazságosság nevében – az igazságos, szent (vallás) háborúk, a kínzások, kényszerítések vagy az „elrettentő hatású” halálos ítéletek.

Akik mélyreható alapossággal tanulmányozták Jézus tanítását, tetteit és mártírhalálát, azok tudják, hogy épp az önvédelemről való tudatos lemondása vezetett feltámadásához! Ha egyáltalán eljut ennek felismeréséig, sok megkeresztelt ember számára ez jelenti azt a vízválasztó pontot, mikor úgy érzi, a kereszténység követésre méltatlan és alkalmatlan eszme. Az őszintébbek ilyenkor megtagadják hitüket, mások úgy gondolják, hogy a más világnézetek tételeivel felhígíthatják: Ekkor kerül a régi tömlőbe újbor, mely mindkettőt tönkreteszi. (Mt 9;16)

Akik viszont hűségesek maradnak mindhalálig Jézushoz, hogy örökölhessék az örök élet győzedelmes koszorúját, azok nem fognak semmilyen körülmények közt sem emberi életet ontani. És bizonyságot tesznek erről utolsó leheletükig, hogy másoknak is segítsenek elnyerni az égi koronát. Mert sajnos a vasárnapi, keresztlevél-birtokos vagy hagyományból keresztények nagy része a mai napig képtelen megérteni, elhinni és követni az isteni szeretetnek ezen alapvető törvényét, mely a feltámadás és az örök élet legfőbb záloga, feltétlen feltétele. (Jn 12;24) Sőt még ők azok, akik erőszakmentességet gyakorló keresztény testvéreiket azzal vádolják meg, hogy ha ellenségeik életének kímélésével igyekeznek küzdeni a jóért, akkor szeretteiket, nemzetüket meg nem védve, egyenesen gyávák, vagy gonoszak. Hovatovább netán az ellenség áruló ügynökei, akik az önvédelem és a halálbüntetés ellen prédikálva törik meg az „igazak” harci ellenállását!

Jézus azt kívánta, hogy erkölcsileg mindenben kövessük. Ha szükséges, életünk feláldozásával is (Mt 16;24); azáltal, hogy nem vagyunk hajlandók ellenségeink vérét ontani. (Mt 5;43) Jézus pontosan tudta, hogy akik követik tanítását, és nem fognak fegyvert másokra, azok kiszolgáltatottak lesznek,. (Jn 15;20) De azt is hirdette, hogy mindazok, akik hűségesek az önvédelem kísértésével szemben, azok fel fognak támadni testileg is az örök élet végtelen boldogságára, nevünk be van írva az Élet Könyvébe. És az életáldozatuk árán üdvösségre készülők, példamutatásukkal a megváltást másoknak is tovább közvetíthetik azáltal, hogy őket is erre az erkölcsi útra segíthetik.

A már misztikamentes, eltorzult kereszténységet felvevő Szt. István éppúgy szükségét látja annak, hogy szeretetből öljön, mint a misztikamentes, ős-magyarvallású, Koppány. Ebben egyek. Ha mindkettő meg tud újulni a Szentlélek által, egyik sem fog tudni ölni többé szeretetből. Sőt a táltos ugyanazon mennyei szeretet közvetítve oldozza majd fel a rontást, ahogyan a karizmatikus krisztuskövető is a Szentlélek által gyógyít, vagy űz ki gonosz szellemeket. A erőszakmentes szeretet hosszú távon mindig győzedelmes a gonosz felett. Legalábbis ezt tanítja Megváltónk az Evangéliumokban. Akinek nem tetszik, követheti Szegedi Csanádot vagy a Hit gyülekezetét, az ő jelenlegi táboraikban lehetséges, sőt kötelező „szeretetből” ölni, csatában is, bitófán is.

Nekünk azonban, akik a nemzeti radikális oldalon egyébként dicséretes bátorsággal, elszántsággal, és kitartással harcolunk; a küzdelem végső, döntő pillanataiban fel kell tenniük maguknak a kérdést: szeretteink, nemzetünk, és önmaguk materiális létének biztosítása fontosabb, vagy mindannyiunk szellemi-testi örök létezéséé? Nemzeti keresztények vagyunk-e, vagy keresztény nemzetiek? A kettő ugyanis egyidejűleg lehetetlen, legalábbis az Evangélium tanítása alapján. Itt a vízválasztó, a végső és jövőnket alapvetően meghatározó döntés. Előbbi esetben legfeljebb az Isten logikáját nem értő utókor fog bennünket hősként tisztelni. Utóbbiban viszont feltámadt testtel, örök boldogságban fogunk élni a Paradicsomban.

Azért nem hiszi ezt el oly sok hitetlen keresztény, mert nem tudja elképzelni, hogyan lehetségesek megvalósulásának részletei. Pedig voltaképpen a modell elég egyszerű: A feltámadt Krisztussal történtek fontos támpontokat nyújtanak. A feltámadott test egyik helyről hirtelen a másikon teremhet, vagy átmehet a falon, de utána kitapinthatók beforradt sebei, és együtt tud enni, vagy halászni tanítványaival. Szent Pál apostol is pontosan elemzi a feltámadt testünk tulajdonságait. (1 Kor 15;40 )

Az ördögök és a kárhozottak, önmagukat elpusztítván csak az ítéletre tudnak feltámadni, de nem képesek élni a Paradicsom örök üdvösségében, mert szellemileg végleg elpusztították önmagukat. Az üdvözültek viszont Isten javára ott már végleg lemondtak a tagadás szelleméről, vagyis örök életünk mentessé lesz a belső (bűnök) és külső (kísértések, bűnös ellenségek) okozta szenvedésektől. A feltámadott személy számára, a test-szellem egységében az eddigi anyagi vezetést a szellem veszi át, ezért nem lesz fájdalom, öregedés, betegség és halál. Hiszen biológiai regenerálódó képességünk az Istenre, mint szellemi erőforrásra kapcsolódva kiapadhatatlanná válik. A végtelen Kozmoszban pedig elég materiális energia tartalék adott mindnyájunk számára. Értelemszerűen a kipusztult, vagy kipusztított népek arra érdemes közössége is együtt él majd velünk szeretetben, az újjá teremtett föld tökéletességében. Nem változatlan és egysíkú lét lesz ez, hanem dinamikus fejlődés a végtelenben, dialektikus dimenziók nélkül; a növekvő boldogság végtelen, exponenciális pályáján. „Amit szem nem látott, fül nem hallott, s az emberi szív meg nem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1 Kor 2;9) „Most még csak tükör által, homályban látunk, akkor majd színről színre.” (1 Kor 13;12) Krisztus üzeni, hogy bátran kövessük ellenségszeretetének tanítását, hiszen: „Bízzatok, mert legyőztem a világot! (Jn 16;33)