Szociológiai, politológiai kérdés, hogy egy csoporton belül mi tekinthető „építő kritikának”, és mi öncélú rombolásnak. Szent tehenek, érinthetetlen tabuk természetesen nincsenek, a szólásszabadság, a nyílt társadalmi polémia nem korlátozható, mert az ember tudatossági szintjét mindenképpen emeli a közügyekben folytatott párbeszéd.

A tömegeket azonban könnyű befolyásolni a demagógoknak, akik elsősorban az érzelmekre hatva, részigazságokkal bomlasztják egy-egy ideológiai tábor amúgy is gyenge lábakon álló egységét. Túl egyszerű magyarázat lenne erre, hogy minden kritikus elem eleve az ellenség által beépített kém, akinek egyetlen célja, küldetése a rombolás. Ilyen is előfordul esetenként, de most nem ezekről szeretnék szólni.

Inkább azokat a kóros csoportpszichológiai jelenségeket szeretném vizsgálni, melyek tapasztalataink szerint rendkívül sokat ártanak a nemzetmentés szent ügyének. Minden időben akadnak olyan harcostársak, akik egy mozgalomhoz csatlakozva, a saját álmaikat vélik ott valóra válni; s ha később csalódnak, nem csupán kiválnak/kiközösíttetnek, hanem frusztrálva, dühöngő ószövetségi bosszúként mindent megtesznek, hogy kárt okozzanak egykori anyaszervezetüknek. Ha valaki képtelen alkalmazkodva beilleszkedni egy közösségbe, gyakran próbálja azzal magyarázni a bizonyítványát, hogy ezer váddal illeti egykori bajtársait.

Többször felvetettem már a vezetőségnek, hogy a pártfegyelmet erősíteni kellene, s tagfelvételkor célszerű lenne részletesebben ismertetni a jelentkezőkkel ideológiai alapvetéseinket. Számtalan esetben tapasztaltam, hogy sok tagunk nincsen tisztában a mozgalom céljaival, identitásával. Ezek az emberek szalmaláng lelkesedésűek, passzívak, szüntelenül elégedetlenkednek, és előbb-utóbb kiesnek soraink közül.

Természetesen ez egészséges öntisztulásnak is tekinthető, de rengeteg időt és energiát spórolhatnánk meg azzal, ha az ilyen alkatú jelölteket eleve kiszűrhetnénk, és nem okozna zavart távozásuk. Tudom, nem vagyunk pszichológusok, de úgy gondolom, a keserű tapasztalatokból tanulva és szigorúbb felvételi feltételeket szabva így is jelentősen csökkenthetnénk a lehangoló lemorzsolódást.

Azonban most arról a jelenségről szeretnék értekezni, amit „fészekbe piszkolásnak” szokás nevezni, a rontás öncélú szelleméről. Figyeljük csak meg, a Jobbik „hivatalos” ellenfelei szinte sohasem a belső problémák miatt támadják mozgalmunkat. Őket legfeljebb egy-egy kiválási eset hírének botrányértéke érdekli, a mögötte rejlő folyamatok kevésbé. Inkább a politológusok szeretnek ilyesmin csámcsogni, de őrájuk meg nem sokan figyelnek.

Ellenfeleinknek joga, hogy nyíltan bíráljanak, de harcostársainktól, és egykori tagjainktól nem ezt várnánk. Akinek nincs lehetősége, hogy építse mozgalmunkat, az legalább ne ártson hiábavaló károgásával. A nemzeti radikális oldalon mindenkinek lehet egyéni elképzelése a maga szerepéről, és az eltérő metódusokról, de mért akarnánk egymásét megkérdőjelezni? És ha igen, főleg miért nem zárt körben, miért az ellenségek füle hallatára, hogy ötleteket adjunk nekik, hol kezdjék bomlasztásunkat, hol vannak a leggyengébb emberi láncszemek vagy kritikus vitapontok?

Ha egy házaspár viszonya megromlik, és válásra kényszerülnek, ez kettejük intim belső ügyének számít. Mentegetőző indoklásra nincs szüksége a külvilágnak, mégis rossz szokás, hogy partnere megváltozására hivatkozzék valaki úton-útfélen. Mindnyájan változunk, ez a természet rendje. De általában nem olyan mértékben, mely személyiségünk alapjait érinti. Sokkal inkább arról van szó, hogy valamelyik fél saját vágyálmait vetítette bele párjába, s miután amaz képtelen volt megfelelni várakozásainak, csalódottan vádaskodik, előre kitervelt megtévesztésre hivatkozva. Általában így szokott lenni ez a politikai válások esetében is.

Azonban nincs gyomorforgatóbb annál, mikor valamelyik fél gyermeteg, kicsinyes bosszúból ország-világ nyilvánossága elé tárja volt társa szexuális problémáit. Ezzel nem csupán a sebek behegedését akadályozza meg, hanem azt is, hogy a másik – tanulván a maga hibáiból – előnyére megváltozhasson, és valaki mással boldogabb kapcsolat építésébe kezdhessen. Nem hivatkozhat senki sem arra, hogy a magánügyek szennyeseinek kiteregetésével csak jót akart, figyelmeztetni a közös barátokat, rokonokat, ismerősöket, hogy kerüljék el a vétkest, tartózkodjanak tőle, nehogy ők is pórul járjanak. Ez nem csak azért undorító ármánykodás, mert az intim szféra brutális megsértése, hanem azért is, mert egy szubjektív véleménnyel sokak között kelt viszályt, mintegy kútmérgezéssel teszi tönkre addig jó viszonyban álló emberek kapcsolatait. Az ilyen szakadárok levélcímükön keresztül, kéretlenül bombázzák a tagságot, buzdítva a lázadásra, öncélú vádaskodásra és kakaskodásra.

Szerintem a minimális erkölcsi tisztesség azt diktálná, hogy egy kiszakadt tag – ha szavait nem hallgatják meg – írásban fejtse ki kritikáit a vezetőségnek, s utána bölcsen hallgasson el. Ezzel becsületét is megőrizheti, nem szolgáltat további muníciót a közös ellenségeknek, s nem kísért magánvéleményével másokat is kételkedésre és lázadásra. De a motiváció eléggé világos: a szakadár önhittségében rendszerint úgy látja, hogy az eszméhez egyedül ő hűséges, a tulajdonképpeni szakadárok pedig a többiek. Ha viszont másokat is sikerül elcsábítania, hivatkozhat rá, hogy sokan elégedetlenek a pártban, s hogy lám, ő már előre megjósolta a bomlást.

Kant óta tudjuk, hogy az erkölcsös viselkedés olyan kategorikus imperatívusz, amelyet az embernek feltétlenül követnie kell ahhoz, hogy önmaga maradhasson. Sokan kérdezték már, miért kell egy jobbikosnak feltétlenül kereszténynek lennie. Mert a kereszténynek, amikor lelkiismeretére hallgatva cselekszik, nem a feltétlen földi sikert kell szem előtt tartania, hanem azt, hogy magatartása Jézus tanításából forrásozik-e! Ha Mesterünk az általa is megjövendölt keresztényüldözéseket vagy az eszméit egyházában eltorzító kríziseket tartotta volna szem előtt, akkor inkább meg sem szólalt volna, nemhogy a kereszthalált vállalja.

Ha a Jobbik sohasem kerül kormányzó hatalomra, akkor is ki kell használnia minden lehetőséget az eszméiért folytatott küzdelemben, a parlamenti munkát éppúgy, mint a magyar társadalommal folytatott párbeszédet. Magával a küzdelemmel tartozik Istennek, nemzetnek és saját küldetésének. Hibákkal, tévedésekkel megvert szervezet vagyunk, mert mi is csak emberekből állunk. De belső problémáinkat csak a hálószobánkban szabadna megvitatni, nem a piactereken, világhálós fórumokon. Káosz és szétesés veszélyezteti azt a politikai mozgalmat, melynek sorai közt túl sok az észt osztó, teoretikus elme, s túl kevés a cselekvő karú harcos.

Ha soraink között bárki úgy érzi, hogy valós vagy képzelt okoknál fogva nem tudja többé vállalni a tagságot, akkor menjen békével és Isten áldásával; járja a maga útját, vívja a maga harcát. De ne próbálja meg a még egységben lévőket konokul egymásnak ugrasztani, mert Krisztus szavaival, „aki nem gyűjt velem, az szétszór”. (Mt 12, 30)