 Tipikus liberális - immár Erdélyben is |
Szokásosnak mondható támadás érte az EMI-t egy szélsőséges román szervezet részéről a Kárpátia-koncert kolozsvári megszervezése után. Rendjén való, bólint az ember elégedetten, s talán aggodalmaskodva keresné a szervezési hibát vagy saját eszmei elkorcsosulásának nyomait, ha nem erősítené meg tevékenysége hiánypótló voltában egy ilyen visszaigazolás. Ezzel párhuzamosan viszont, pontosabban ebből kiindulva kapott az EMI egy nálunk még kevéssé honos, ám annál riasztóbb műfajú „visszaigazolást”, mégpedig egy magyar etnikumú szélsőséges liberális részéről. Potomság, legyint ilyenkor az ember általában, tudva tudván, hogy ezen pattogó fajtájú embertípus oly gyéren leledzik szűkebb hazánkban, hogy közpénzek garmadája szükségeltetik a felkutatásához és működésben tartásához, ez a támadás viszont megérdemel egy kis figyelmet, ugyanis tartalmazza szinte az összes olyan, eddig Belső-Magyarországon az SZDSZ által használt toposzt, amellyel a megnevezett párt és a hozzá kötődő erők magyarellenes támadásaikat le szokták vezényelni. Az érvrendszer eléggé rendszerezett és teljes szolgai hűséget mutat, s mivel nem ez az első ilyen megnyilatkozás, joggal tarthatunk attól, hogy Erdélyben is meghonosodik a magyarországi magyarellenes beszédmód.
Egy mondatban
Összefoglaló: liberálisunk szerint szélsőjobboldali az, aki: nemzetben gondolkodik, ismeri történelmét, keresztény, kommunistaellenes, heteroszexuális, nem Gyurcsány-párti, csatlakozik egy szervezethez, magyar gyereket nevel. Mivel szerkesztőségünk semmiképpen nem szeretné, hogy elterjedjenek a szélsőjobboldali eszmék, ezen szempontok alapján megalkottuk a nem szélsőjobboldali ember archetípusát, hogy olvasóink próbáljanak ennek megfelelni, ha elborzadnak a szélsőjobboldali ember típusától – alább követjük emberünk logikáját.
A kiindulópontokat ezúton is megköszönjük Czika Tihamér Transindex-közeli RMDSZ-es alkalmazott, saját bevallása szerint szabadkőműves polgártársunknak, aki blogján (amit azóta hozzászólásokkal együtt törölt a fiatalamber - a szerk.) rendszerezte és hozzáférhetővé tette őket.
Tihamér az EMI-nek a Noua Dreaptával való egy platformra helyezése révén csillogtatja meg szélsőségeseink eszköztárát. Hogy mi köze az EMI-nek a Codreanu-fanatikus Új Jobboldalhoz, azzal most nagyvonalúan nem foglalkoznánk, spórolva a helyet és a lelkierőt a nemzetellenes elemzésmód építőelemeivel való eljátszadozás számára. Bloggerünk ideológiai csomagocskákra felosztva próbálja beskatulyázni az EMI-t. Hogy a szélsőjobbozás alátámasztásában sikeres-e, annak eldöntését esetleges olvasóira bízzuk, mi viszont elismeréssel állapítjuk meg, hogy komoly sikereket ért el a 90-es évek óta klasszikussá vált újliberális szótár címszavainak elsajátításában és alkalmazásuk módozataiban egyaránt. Következzenek hát tételek, melyeket magáévá tenni bátorkodott, hozzájuk kapcsolva az azok alapján felvázolt nem szélsőjobboldali élőlénytípus, címszavakban tömörítve ennek alaptételeit.
1. Ne foglalkozzunk magyarságunkkal!
Itt van mindjárt az első, a Nacionalizmus és történelemmánia című szempontadag. Ebből többek között kiderül, hogy az a szélsőjobboldali, aki: nemzeti szellemben való nevelésben gondolkodik, fontosnak tartja a történelmi érzést, aggódik az országhatárok által tőle elválasztva élő magyarokért, hangsúlyozza a népfogyatkozás veszélyeit, foglalkozik a második világháborúval és az „ősmúlttal”, konkrétan a honfoglalással. Ilyen a szélsőjobboldali ember a Nacionalizmus és történelem című fejezet szemszögéből. Olvasóink ijedten kaphatnak a fejükhöz: Jézusom, hát én is szélsőjobboldali volnék?! – felkiáltással. Annak érdekében, hogy ezt eldönthessék, az alábbi szempontok alapján rámutatunk, milyen a nem szélsőjobboldali ember.
Nem gondolkodik nemzeti nevelésben, tehát nem magyarnak neveli a gyerekét (lehetőleg román iskolába adja, hogy jobban érvényesüljön). Nem foglalkozik a „történelmi érzéssel”, teljes mértékben találónak érzi a bozgor kifejezést, nem tudván, mit keres ő itt egyáltalán, de nem is érti, a szélsőjobboldaliak miért keresik elő minduntalan emlékeikből a fasiszta kolozsvári magyar utcaneveket, mikor azt úgyse értik azon román testvéreink, akik nem haragszanak rájuk, amiért egy másik állam nyelvét is beszélik, sőt, annak ellenére szóba állnak velük. A nem szélsőjobboldali ember nem foglalkozik a trianoni országhatárokon túl (ez is szélsőjobboldali szóhasználat!) élő testvéreinkkel (és ez is), lehetőleg a gyerekének meg se említi, hogy léteznek, minek terhelni még ezzel is szegényt. Példaképe a nemmel szavazó magyarországi világpolgár-társa. A második világháborúval nem foglalkozik, kivéve a holokauszt-emléknapokat, ami miatt meggyőződése szerint minden magyarnak mélységesen szégyellnie kell magát, akkor is, ha 2006-ban született. A honfoglalással végképp nem törődik, hiszen a szabad mozgás korában mindenki ott él, ahol akar, s így szükségtelennek tartja a helyváltoztatás dokumentálását.
2. Támogassuk a homoszexualitást az egyház ellenében!
Tihamér második ideológiai csomagja az Ultrakonzervativizmus és kereszténységmánia címet viseli. Ebből az derül ki, hogy a szélsőjobboldali ember ellenzi a kommunizmus, szocializmus és liberalizmus nevű közösségromboló eszméket, szeretné megvédeni a keresztény értékeket, „egészséges családot” szeretne, tehát „nyíltan” homofób és abortuszellenes, rendezvényeiken esetenként jelen vannak a „nemzeti egyházak”, papok, teológusok. Nem elég mindez, még a tetejébe „muszlimfóbiája” is van. Itt nyitnunk kell egy zárójelet két tipikusan liberális fegyverként használt szó jelentésének a tisztázása végett.
Az egyik a „homofób”. Ezzel a nem szélsőjobboldaliak azokat illetik, akik szerint párt férfi és nő alkot, s így nem támogatják a homoszexuális kapcsolatok társadalmi térnyerését. Tehát normalitás-pártiak. De érdekes módon a „homofób” kifejezés pejoratív, támadó, elítéli az ilyen értékrendű embereket, s azt szeretné elérni, hogy a normálisak érezzék deviánsnak magukat. Hasonló, bár más alapra épül a „muszlimfóbia” is. Ez műfajában az „antiszemitizmussal” rokon, ami többek között azt jelenti, hogy aki elítéli Izrael állam vezetésének bár egyetlen tettét is, az antiszemita és új holokausztot akar. A muszlimfóbia azokra vonatkozik, akik nem látják jó példának azon országok gyakorlatát, ahol többmilliós muszlim közösségek élnek gettókban, az ország nyelvét nem ismerve, a beilleszkedni nem tudás és a munkanélküliség miatt pedig készen bármire, lásd franciaországi lázongások.
No de ne kalandozzunk el, nézzük, milyen is lehet ezen szempontok alapján a nem szélsőjobboldali magyar ember. Vagy kommunista, vagy szocialista, vagy liberális, de semmiképpen sincs rossz véleménnyel egyikről sem. A kommunizmus bűnei kifejezés emlegetésekor mindig kikéri magának az ilyen szélsőséges megnyilatkozásokat. Nem látja értelmét a kereszténység értékei védelmének, s nem lévén muszlimfób, egy időre át is tér e vallásra, majd, látva, hogy az kicsit sem liberális, váltásra készülve aggódva figyeli a Vidám vasárnap adásait, azon morfondírozva, miért sztárolják annyit azt a Jézust.
Lehetőleg nem tartózkodik egy helyen a „nemzeti” egyházak képviselőivel, a nemzeti szócska ugyanis a holokausztot juttatja eszébe. Gyerekét semmiképpen sem kereszteli meg, hagyva, hogy majd ő maga döntse el, mely vallást vagy szektát kívánja követni. Nem muszlimfób, és igencsak sajnálja, hogy nem vehet részt a magyarországi nyelvet beszélő, ott élő közösség azon szakemberei között, akik többmilliós betelepítéseket terveznek az országba. A homofóbiát mélyen megveti, és bár egyszeri próbálkozásai azonos neműekkel undorító élményt váltottak ki belőle, ezt mélyen titkolja, és illemből mindig elmegy egy melegfelvonulásra bikinis Teréz anyának öltözve.
3. Legyünk igénytelenek!
Jelenlegi nemzeti vezetés, EU- és globalizációellenesség a következő szempontrendszer. Eszerint a szélsőjobboldaliak nemzetellenesnek találják az Európai Uniót, akárcsak Magyarország kormányfőjét. Elutasítják a fogyasztói társadalmat, és szívesen visszatérnének egy „ősi ideális állapotba” – de „fene tudja, mit értenek ez alatt” – sajnálkozik Tihamér. A szélsőjobboldaliak továbbá elutasítják a globalizációt a kultúrában és a kereskedelemben egyaránt, „imigráns-ellenesek” és paranoiásan félnek a többség rendőreitől.
Ezzel szemben a nem jobboldali ember: nem találja nemzetellenesnek az EU-t, de amint erre rájön, mármint arra, hogy nemzetpártinak tartja az EU-t, elborzad saját szélsőjobboldaliságától, és hogy tisztuljon bűnös lelke, gyorsan ír a szabad piacról egy szabad verset (amit persze azonnal a kukába hajít, mert már a múlté, azzal pedig nem kell foglalkozni). Ugyanígy jár Gyurcsány Ferenccel: elítéli a szélsőjobboldaliakat, amiért nemzetellenesnek tartják, de mikor rájön, hogy az ő sablonjai szerint Gyurcsány Ferenc nemzeti elkötelezettségű kormányfőnek bizonyul, aki ráadásul 2004. december 5. előtt a „hazafi” szócskát is gusztustalanul sokszor használta, elbizonytalanodik, s ábrándozni kezd azokról az eljövendő időkről, mikor ezen kategóriákat már hallásból sem ismerik. Az ember tragédiájából a falanszter-szín a kedvence.
Nem szélsőjobboldali emberünk imádja a fogyasztói társadalmat, az igényességet amúgy is holmi feudális allűrnek tartotta, ami csak embertársaink megalázására és különcködésre volt jó. Leplezetlen izgalommal követi a kolozsvári plázaépítés munkálatainak alakulását. Nem tudja, hogy a fogyasztói társadalmak elutasítói milyen „ősi állapotba” akarnak visszatérni, és valószínűleg nem is fogja soha megtudni, mivelhogy a történelemmánia szélsőjobboldaliak sajátja, ő pedig igyekszik elkerülni társaságukat, bár szerencsére a hipermarketben keveset látni belőlük vasárnap délelőtt, hiszen vagy még templomban vannak, vagy már hazaértek undorítóan ellentétes nemű párjukkal, és bűnös viszonyukat leleplező utódaikkal foglalkoznak, ahelyett hogy meghagynák nekik az első füves cigaretta elszívásához szükséges mozgásszabadságot. A nem „imigráns-ellenességről” már szóltunk, marad a többségi rendőrtől való paranoiás félelem. Ez tipikus erdélyi szélsőjobboldaliság, de hát újítani jó, mert hiszen tudjuk, ami nem új, az rossz, és a régit mihamarabb el kell felejteni. Nos, e témában a nem szélsőjobboldali ember nem fél a többségi rendőrtől, hiszen semmi oka rá, mi több, a sötétség oszlatása céljából tevékenyen fel is lép az ügyben. „Óóó, uggyan már” – méltatlankodik, mikor olyanokat hall, hogy Csíkszéken szívbeteg öreg bácsit vernek félholtra a rendőrök, mert nem tud románul, azon vélekedésének adva hangot, hogy „biztos csak egy kis kárpótlást akar az a vén szivar, láttam én már ilyent eleget köreinkben is”.
4. Ne csatlakozzunk semmilyen szervezethez!
„Szervezkedjünk, hogy átvegyük a hatalmat” érzés jellemzi a szélsőjobboldaliakat, derül ki Tihamér következő beazonosítási szempontjából. Ez, aki nem tudná, abból áll, hogy „szervezkedni kell, minél több helyen, belemászni a civil életbe és a médiába, előkészíteni a »politikai váltást«”. Kapcsolatot kell tartani hasonló érzelmű szervezettel. Ezen kívül a szélsőjobboldali hangsúlyozza a szervezete politikai függetlenségét, valamint „haderőimádat és utánzat” jellemzi, az EMI-táborban ugyanis egyenruhás emberek vigyáztak a rendre. Arra, hogy egy RMDSZ-es alkalmazott gyanúsít meg egy civil szervezetet azzal, hogy a hátterében politikai erők sompolyognak, nem térünk ki. Nézzük inkább a nem szélsőjobboldali embert.
A nem szélsőjobboldali ember, szögezzük le mindjárt az elején, nem szervezkedik. Elvégre a szervezet is csak egy olyan felesleges gyűjtőfogalom, mint például a nemzet. Nincs jobb annál, mint mikor hasonló értékrenddel (pontosabban értékrend-hiánnyal) megáldott emberek találkoznak az utcán, vetnek egy meleg pillantást egymás felé, mely azt hirdeti: akár össze is foghatnánk céljaink megvalósításában vagy megoszthatnánk élményeinket egymással, nem tesszük, mert megőrizzük szabadságunkat, és nem vagyunk szélsőjobboldaliak! Ilyenként elítélik valamennyi, a hatalomátvétel előkészítésére berendezkedett egyesületet a pillangógyűjtőktől egészen a diákszövetségekig.
Arról pedig jobb nem is beszélni, milyen érzés végignézni, ahogy a szervezkedő szélsőjobboldaliak belemásznak a sajtóba és a civil életbe, azaz ír róluk egy napilap, vagy netán egy újságíró is van köztük, és ezenfelül: nem elég, hogy szervezkednek, de még a civil életben is teszik azt, holott bárki vígan pártot alapíthat Romániában, elég hozzá 25 000 tag 18 megyéből (mert az, hogy valaki civilnek érezze magát, felfoghatatlan egy demokráciában).
5. Ismertessük meg ezen szempontokat a fiatalsággal!
És végezetül a legszörnyűbb: a nacionalista gondolat terjesztése a fiatalság körében. Ez a szélsőjobboldaliság netovábbja, és ha belegondol a nem szélsőjobboldali ember, hogy 1945 előtt évszázadokon át maguk a szülők tették ezt szerencsétlen gyermekeikkel, elmorzsol egy könnycseppet (szigorúan) a bal szeme sarkából, majd rákeni azt Kádár Jánosnak az asztalán díszelgő fejszobra orcájára, hiszen bizonyára a jó öreg is ebbe a gondolatba őrült bele halála előtt, s ha nem ölték volna meg a szélsőjobboldaliak, most ő maga is megkönnyezné annak a sok drága nemzedéknek a tönkretételét. Mikor felszárad könnye, lassan felemeli fejét, és eldönti: ő bizony nem ilyen lesz. Nem azért, mert nem neveli szélsőjobboldaliságra gyermekét, hanem mert nem is vállal olyant, hiszen az reakciós, szélsőjobboldali, antiliberális kihasználása a nőnek, különben sem lehet gyereke majdani ugyanazon nemű élettársától.
6. Harcoljunk a sötétség ellen!
Tihamér barátunk következtetése: az EMI sötét és káros. Ugyanakkor figyelmeztet: elképzelhető, hogy az EMI az átlag erdélyi magyar számára nem tűnik szélsőjobboldali szervezetnek, mint ahogy olvasóink nagy részének a fenti szempontok alapján saját maga sem tűnhet annak, de erre is megvan a megfelelő magyarázat: azért véli így a nyájas olvasó, mert túlzottan magas az erdélyi magyarságban s így benne is a nacionalista érzés. Ami ugye közelíti a szélsőjobboldaliságot.
Érti már, kedves olvasó? Azért nem érzi magát szélsőjobboldalinak, mert az, tehát – Pelikán elvtárssal szólva: az gyanús, ami nem gyanús! Van viszont kiút, vonhatjuk le a következtetést: ismerje el, hogy szélsőjobboldali az EMI és túlzottan nacionalista az erdélyi magyar társadalom, és akkor Ön megtisztul, hiszen ha rájött erre, nem lehet sem túlzottan nacionalista, sem szélsőjobboldali. Harcra fel, olvasó, győzzük le együtt a sötét erőket!
Bagoly Zsolt (Erdélyi Napló)
Kapcsolódó: Megszűnhet az Erdélyi Napló
