Sokan megütköztek a Nemzeti Színház legújabb bemutatott darabján, a „Johanna a máglyán” színre vitelén. Én már rég leszoktam a színházba járó megbotránkozás luxusáról, hiszen sem a vérnyomásnak, sem az emésztésnek nem tesz jót, emellett értelmetlen pénzkidobás: a jegy árát inkább felajánlom egy nyomorgó nemzettestvéremnek. Nem látogatok színházi előadásokat, hacsak megbízható forrásból nem hallom egy-egy rendkívüli módon értékes előadás hírét.
 Részlet a Johanna a máglyán c. Vidnyánszky-rendezésből |
Mint azt nemzeti radikális körökben jól tudjuk, a klasszikus európai kultúra mérgezését a felvilágosodás óta tudatosan folytatja a szabadkőműves zsidóság. Mivel vallási előítéleteik miatt tőlük eleve idegen a klasszikus kultúra, azt legfeljebb anyagi érdekből, utánozni képesek, igazán kreatív módon tovább építeni csak nagyon ritkán sikerül némelyiküknek.
Ezzel szemben ideológiai vezetőik igen hamar felismerték, hogyha „messiás-népként” világuralmi pozícióba készülnek, akkor nem elegendő önmaguk képzése e szerepre, hanem ennek a mi kulturális elkorcsosításunk is előfeltétele. Elidegenítésünket több lépcsőben valósították meg. Elsőként uzsorakamattal szerzett tőkéjük segítségével behatoltak a keresztény kultúra társadalmi közegeibe, és valóban bámulatos, fegyelmezett szorgalommal elsajátították annak minden hagyományos, technikai csínját-bínját.
Ezután az esztéták kulcspozícióit elfoglalva irányítani kezdték a kortárs művészeti ízlést. Az avantgarde már jellegzetesen az ő irányításuk alatt alakult. Az alkotói útkeresést a piaci szabadverseny farkastörvényei kezdték meghatározni, és az alkotók és a műélvezők közé is sikerült éket verniük. A közönség ugyanis eleinte mereven elutasította az öncélú újításokat, amelyeket egyidejűleg a művészvilág zsidó esztétamoguljai egekbe magasztaltak. Nemsokára azonban sikerült egy olyan műélvező sznobréteget kitenyészteni, akik tapsolva lelkesednek minden botrányos, igénytelen és tehetségtelen újításnak. És azt sugallták, hogy a hagyományok kimerültek, így nincsen más kiút, csakis a modernizmus. Ilyen retardált műveket persze könnyedén tudtak alkotni a kiválasztott nép ifjú titánjai is. Persze közben egymásnak biztosították a kulturális biznisz zsíros falatjait, és hagyták kiéhezni a goj alkotókat.
A modern zeneműalkotásnál, a képzőművészetnél és a nyomtatott irodalomnál azonban sokkal gazdagabb zsákmánynak bizonyult a színházi élet. Ugyanis az elkorcsosult, modern értéktelenségektől megcsömörlött társadalom egyre nagyobb része egyszerűen kezdett leszokni a kortárs könyvek olvasásáról, kiállítások és koncertek látogatásáról. Inkább megmaradt a jól bevált klasszikus műveknél.
És itt adódott az újabb ördögi lehetőség, hiszen a színházban, az operában a klasszikus műveket is rendezni kell! A zsidók tehát megszállták a főiskolák színházrendezői szakjait, és elkezdték meghamisítani a hagyomány időtálló darabjait. Közben esztétáik dogmaként kezdték hirdetni, hogy a régi műveket is új felfogásban, modern értelmezésben és eszközökkel kell színre vinni, ez a haladás útja! És nemsokára már nemcsak az újszerű jelentette a pénzforrást, hanem a botrányos is. Hiszen ha a média és a pletykák nyomán elterjed, hogy egy új rendezés különösen botrányos, akkor az is kíváncsi lesz rá, aki amúgy nem nézte volna meg. Sőt annak is meg kell néznie, aki kritizálja, másként hogyan merné bírálni? Így tehát hónapokon át biztosított a telt ház és a profit.
A közönség kétségbeejtő dilemma elé került: utolsó kulturális lelki tápláléka maradt a tradicionális művek élvezetéből fakadó, felemelő katarzis, de a rendezés sátáni, szemita rombolása lassan kezdte élvezhetetlenné tenni e műveket is.
A szándékos szellemi terror azonban nem csak abban áll, hogy a rendezések értelmetlenek, hűtlenek a darabok eredeti eszmeiségéhez, és a goj rendezők agymosása által már ezek is be vannak idomítva a kártékony műrombolásra. Többségüknek fogalma sincs, hogy valójában marionettként rángatják őket a cionista ideológia vegykonyháinak mágusai. A lelki erőszak abban tetőzik, hogy a rendezésekkel a keresztény erkölcsi értékrendet is folyamatosan bombázzák: ezért van az, hogy a darabok témájától függetlenül mindenütt megjelenik a szexuális perverzitás, mint ma már kötelező, strukturális velejárója a színpad világának. A Siegmund Freud-kiagyalta téveszme, mely minden emberi tevékenység és gondolat mögött az elfojtott szexuális kielégülést szuggerálja, meghatározza a mai színházi rendezések döntő többségét. A másik démoni elem az értékrend önkényes feje tetejére állítása. A pozitív hősökből kigúnyolandó bűnösök lesznek, míg a negatív szereplők felmagasztosulnak. Természetesen kötelező visszatérésként jelenik meg a rendezésekben a holokauszt-motívum is.
Végcél, hogy a társadalom egy része agymosott módon váljon liberális elmebeteggé, másik része pedig teljesen elidegenedve önnön korábbi kulturális gyökereitől, essen súlyos depresszióba, és legyen képtelenné bármely szellemi önvédelemre.
Ezért lenne kulcsszerepe nemzeti radikális szellemű színházak előadásainak, hiszen ezek képesek lennének ellenszegülni a zsidó korszellem ámokfutásának. Egy szebb jövő feltétlen feltétele ugyanis, hogy a társadalom visszaszerezze keresztény-nemzeti kultúrájának egyik legfontosabb végvárát, a színházat.
Tarnóczy Szabolcs - Kuruc.info
