Lehet valaki kiváló operaénekes, ettől még nem biztos, hogy képes megbirkózni egy olyan komplex és súlyos feladattal, mint egy világváros nemzetközi hírű és legendás múltú operaházának vezetése. Akkor sem, ha történetesen az illető egy kormányfő kedvence és üdvöskéje. Aki túlbecsüli saját képességeit, az alkalmatlan a művészet szolgálatára. A felelősség az országimázs miatt hallatlanul nagy, a külföld szemében apró hanyagságok és trehányságok is lejárathatják országunk jó hírnevét, nevetségessé tehetik ország-világ szemében – a kulturális turizmusra gazdaságilag oly nagyon rászoruló – hazánkat. A tehetetlen bukdácsolást természetesen az adófizető magyar polgárok zsebéből származó kulturális költségvetés fedezi.
Ókovács korábbi ámokfutásairól már beszámoltunk; például, hogy hogyan szerződtette a MÜPA-hoz barátját, az etikailag elfogadhatatlan, mutyis módszerekkel, méregdrága külföldi énekeseket toborzó, korrupt Bátor Tamást művészeti tanácsadónak. Közpénzekből történő, búsás díjazásért, igazolhatatlan, megnevezetlen „szakmai teljesítményért”. (Tevékenysége „minőségileg emeli az előadások színvonalát.”)
Világraszóló blamázs volt már az is, mikor Ókovács perrel fenyegette meg Christoph von Dohnányit, az egyébként művészileg zseniális karmestert, amiért az – politikai tájékozatlanságból és elkötelezett, beteges „antifasizmusból” – lemondott egy magyarországi fellépést. Ugyanis nem volt perelhető, mivel érvényes szerződés sem létezett! Ókovács fickós kakaskodásának tehát nem lett, nem lehetett semmilyen jogi következménye. Csak megint mosolyoghatott rajtunk a Nyugat.
A legújabb Ókovács-botrány az Opera új vonóshangszereinek beszerzési ügye. 3 éven át, évente 150 millió (!) forintot kapott az Operaház új vonóshangszerek beszerzésére. Mindezt az ország jelenlegi gazdasági állapotában! Persze a parlamenti támadások után a pénzherdálást Ókovács a sajtóban bagatellizálni próbálta. Simon Béla zenekari igazgató kezében futnak össze a szálak, a sajátosan improvizatív és kaotikus, jutalékleosztás-gyanús hangszerbeszerzési mutyiban. Előbb egy zenekari zenésztől vettek (közbeszerzéssel?!) több mint 10 millióért egy hegedűt. (A magyar hangszerészeket, hangszerforgalmazókat persze erről nem is értesítették.) Utána a zenekar vonósait kérték fel, hogy ismeretségi és mutyialapon hozzanak hangszereket eladásra, hasraütésszerű árakkal. Az ő feladatuk volt, hogy a kölcsönbe kapott hegedűkön hetekig játszva kiválogassák a legjobbakat. Mikor a legkitűnőbb koncertmesterek és szólamvezetők is visszaigazolták, hogy a választás remek, Simon Béla – aki egyébként nem vonóshangszeres zenész (!) – úgy döntött, hogy a hangszereket, többedmagával, államköltségen kiviszi Londonba, Párizsba, Bécsbe, megmutatni „bizalmát élvező” hangszerészeknek. Akik persze lesajnálták a zenekar által kiválasztott hangszereket, s helyettük a maguk portékáit ajánlották megvételre! Simon személyesen válogatott, amire beosztottjainak egzisztenciális okból bólogatni kellett. Az olvasó fantáziájára bízható, hogy a hihetetlenül nagy árrésekkel dolgozó hangszerkereskedelemben mennyire melegágya mindez a korrupciónak, melynek során az adófizetők zsebéből származó állami pénzek fel- és leosztása során a bennfentesek jutalékai végül a tágas magánzsebekben landolnak. Végeredmény: iszonyúan magas árú antik hangszereken játszik néhány kiválasztott zenész, pedig a legjobb hallású szakemberek sem tudják megkülönböztetni ezek hangját egy fele annyiba kerülő, jó minőségű hangszerétől, nem is beszélve a hallgatóságról. A hangszerek horribilis biztosítási díjait is a költségvetés állja, ezután pedig a tehetséges, fiatal művészeknek semmi esélyük rá, hogy átlagos hangszereikkel bejussanak a kiválasztottak körébe.
És itt érkeztünk az Orbán futtatta Ókovács uralmának legutóbbi szégyenfoltjához. Hol van még olyan hozzánk hasonló „abszurdisztán” a világon, ahol előfordulhat az alábbi döbbenetes történet? (Talán csak Burkina Faso vagy a Kajmán-szigetek nem létező operaházaiban - vagy még ott sem.)
E sorok írója a jubileumi Richard Strauss-emlékév kapcsán népszerű portálunkon ismertette a Magyar Állami Operaházban bemutatott, „Az árnyék nélküli asszony” című csodálatos operát, s ajánlotta számtalan osztrák ismerőse számára is, hogy utazzanak Budapestre a remek zenei élmény reményében. Időben jegyeket rendelt, a pénztárban időben kifizette, s át is vette azokat; majd egyenesen Bécsből 260 kilométert utazván, többedmagával sietett a művészet szent templomába, a szakrális élmény befogadására. Ahol az udvarias jegyszedők közölték a számos érkezővel, hogy az előadás nem 19:00 órakor kezdődik (ahogyan kezdettől hirdetve lett, a világhálón és minden programfüzetben, és a jegyeken is!), hanem már 18:00 óra óta folyik, így legfeljebb az állóhelyekre surranhatnak be az első felvonás fináléjára.
Erre nincs mentség, és hiábavaló bármely magyarázkodás. Történhet programváltozás, vagy elmaradhat egy előadás az előadók betegsége miatt, de egy hivatalosan meghirdetett kezdési időpontot semmiképpen sem lehet egy órával előrehozni! Ha ez egy tőlünk nyugatra fekvő operaházban történik, az igazgató levonja a konzekvenciát, és haladéktalanul lemond. Mi csupán nemzetközi közröhej tárgyává válunk... (Egyébként az előadás zeneileg kitűnő volt, csak azt nem érti az ember, mért bízzák meg a kóser, de botfülű Szikora Jánost operák rendezésével.) Az egész ország. Pedig fejétől bűzlik a hal. Persze Ókovács úr feje esetünkben csak marionettbáb-fej, hiszen – ahogyan tisztségét hivatalosan kommunikálják – „feladata ellátásáért személyesen a miniszterelnöknek felelős“, vagyis Orbán Viktor az igazi bűzlő fej a történetben! Bábfejek pedig felmerülhetnek vagy hullhatnak, de amíg le nem hull a rothadás fő góca, aligha mosható tisztára országunk jó hírneve, egy országé, ahol még akkor is késel, ha pontos vagy, mint a svájci óra!