Kezdetben Hitler a Magyar Királyi Honvédség bevetésével nem számolt. A hazai katonai körök, élükön Werth Henrik vezérkari főnökkel azonban a háborús részvételre ösztönözték a kormányzót és Bárdossy miniszterelnököt. Az 1941. június 26-ai kassai bombázás hatására másnap Bárdossy a minisztertanácsban közölte, hogy Magyarország Horthy állásfoglalása alapján hadba lép a Szovjetunió ellen. Ennek következtében 1941 nyarán hazánk a keleti frontra küldte a Kárpát Csoport  nevű alakulatot és az ún. Gyorshadtestet, amelyeket azonban még ez év decemberében haza is rendeltek, s csupán egy katonai ellenőrző feladatot ellátó alakulat, az ún. Keleti Megszálló Csoport maradt szovjet területen. Miután a német előrenyomulás 1941. december elején – nem utolsósorban a korán jött rendkívül esős ősz, s a még orosz viszonyokhoz mérten is rettenetes 1941-es tél következtében – Moszkvánál megtorpant, a német vezetés immár követelni kezdte Horthytól az aktívabb háborús részvételt. Ilyen körülmények között érkezett Budapestre 1942. január elején  Ribbentrop külügyminiszter, majd  Keitel vezértábornagy, s a magyar vezetéssel történt tárgyalásaik eredményeképpen megállapodás született arról, hogy a 2. magyar hadsereget, 200 ezer főnyi katonával Magyarország a keleti frontra fogja még abban az évben küldeni.

A 2. magyar hadsereg kiszállítása 1942 tavaszán három lépcsőben meg is kezdődött, s katonáinkat azzal a feladattal bízta meg a szövetséges német hadvezetés, hogy egy több mint 200 kilométeres frontszakaszt védjen a Don-kanyarban, Voronyezstől délre. A hadsereg parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, aki talán a legképzettebb és legtapasztaltabb magyar tábornok volt. Jány  1943-ban hatvanéves. Már a nagy európai polgárháború első szakaszában (1914-1918) a Monarchia k.u.k. (császári és királyi)  seregének vezérkaránál szolgált. Később hazánk elit tisztképzőjének, a Ludovika Akadémiának a parancsnoka, majd a kormányzó katonai irodáját vezeti. 1940-ben ő vezényelte le Észak-Erdély újbóli birtokbavételét. Ilyen előzmények után került a Don-kanyarba.

A 2. magyar hadsereg 1943. januárjában várta a szovjet támadást, hiszen a szovjet hadsereg  a keleti front szinte teljes hosszában offenzívát indított: Sztálingrádnál a nagy ütközet végnapjai zajlottak, ellentámadás kezdődött a Kaukázus vidékén, és bármikor várható volt egy nagy katonai akció megindítása Voronyezs térségében is. Jány hadseregének helyzetét megnehezítette, hogy az oroszok fontos hídfőket létesítettek a Don folyó jobb partján, így Urivnál és Scsucsjénél is. A hídfő kifejezés azt jelenti, hogy a szovjet csapatok megvetették a lábukat a Don innenső, magyarok által ellenőrzött partján, s ez egy majdani támadás legjobb kiindulópontjává válhatott, hiszen a folyót védő 2. magyar hadsereg katonái a folyót azon a ponton nem tudták ellenőrizni.

1943. január 12-én reggel, kilenc óra negyvenöt perckor indult a szovjet ellentámadás az urivi hídfőnél. Az első nap katonai eseményei túlzott aggodalomra aligha adtak okot, hiszen két magyar meg egy német  ezred megállította a szovjeteket. Másnap, január 13-án továbbra is rendkívül kemény harcok folytak a térségben, s úgy tűnhetett a magyar katonák számára, hogy a hadi helyzet korántsem reménytelen számukra, ezt bizonyítja a 12 óra 54 perckor lehallgatott szovjet rádiójelentés is, amelyben ez áll: „Erősítést kérünk, minden támadásunkat visszaverik”. Egyébként maga a szovjet parancsnokság figyelmeztette már a támadás előtt saját katonáit, hogy vigyázzanak, mert a magyarok kemény ellenfelek, így készüljenek.

Sajnos a nap második felében megfordult a hadiszerencse, és a szovjetek kerültek fölénybe. 1943. január 14-én pedig újabb megpróbáltatás elé nézhettek vitéz és bátor harcosaink: a kb. -35 fokos hidegben a scsucsjei hídfőből is megindult az orosz támadás, s ami súlyosbította a helyzetet, az az ellenséges harckocsik megjelenése volt. Három kilométer szélességben vonultak a páncélosok, s ez félelmetes látvány lehetett a magyar gyalogos katonák számára, noha a harckocsi éppen a gyalogos számára nem nagy veszély, mert közel engedve magához a lánctalpai közé vágott kézigránáttal legyőzhető. De persze ott, abban a helyzetben a páncélosok megjelenése érthetően pszichológiai hatását tekintve sokkolta a gyalogos magyar egységeket. A harckocsikat orosz gyalogos hadosztályok követték. E nap, tehát 1943. január 14. katasztrofális eredményt hozott a Don-kanyarban harcoló hadosztályainknak: megsemmisült a 2. magyar hadsereg egyharmada.

E nap végére tehát teljesen nyilvánvalóvá váltak a következők:

      1.) A szovjet Voronyezsi Front hadseregei két helyen áttörték a 2. hadsereg védőállásait;

      2.) A harcok közben felmorzsolták hadseregünk egyharmadát;

      3.) Kettévágták hadseregünket, elszakítva egymástól az északi és a déli részeket;

      4.) Átkaroló hadmozdulattal bekeríteni igyekeztek a Don mentén álló, még megmaradt hadosztályokat.

A helyzettel Jány Gusztáv teljes mértékben tisztában volt, ezért kérte a felettes német parancsnokságot, hogy az engedélyezze „az ellenségről történő leválást”. Weichs tábornok azonban ezt nem engedélyezte, egyébként is a sztálingrádi ütközet végkifejlete miatt volt éppen elég baja, így parancsa az volt, hogy a 2. magyar hadsereg maradjon helyben, és folytassa a harcot.

Itt, e ponton megjegyzendő, hogy amennyiben sajnálatos – később végzetesnek bizonyuló – szervezési-adminisztratív hibák nem történnek a 2. magyar hadsereg hadrendbe állításakor, úgy alighanem másképpen alakul e sereg kötelékében harcoló vitéz mártírjaink sorsa is. Az a furcsa helyzet alakult ki ugyanis, hogy a magyar hadseregnek nem volt közvetlen alárendeltségi kapcsolata az otthoni fővezérséggel, nem volt összekötő magyar törzs a német főhadiszálláson, s hogy ezt a feladatot a berlini magyar katonai attaséra bízták, így az egész irányítási és kapcsolattartási rendszer meglehetősen nehézkes és kaotikus volt.

A folytatás tehát tragikus, és végül hadtörténetünk legnagyobb katasztrófájába torkollik majd: a még két hétig tartó doni hadműveletek során az oroszok 1943. január végére gyakorlatilag teljesen felmorzsolták a 2. magyar hadsereget. Soha nem látott veszteség érte Magyarországot emberéletben: 100 ezren hősi halált haltak, 60 ezren hadifogságba kerültek – több tízezren odaveszve majd közülük is –, és csak 40 ezren kerültek haza Magyarországra. Hogy érzékeljük, milyen iszonyatos és példátlan emberveszteség érte hazánkat, álljon itt csupán egyetlen adat összehasonlításképpen: a háború során az összes frontokon, tehát a csendes-óceáni és az európai harcokat beleszámítva 292 100 amerikai katona halt meg 1942 és 1945 között, míg a 2. hadsereg két hét leforgása alatt veszített el 100 ezret…

A magyar hadsereg pusztulásával egy időben megpecsételődött a Sztálingrádnál harcoló 6. német hadsereg – s vele együtt Európa – sorsa is: Paulus tábornagy kapitulált 1943. február 2-án. S csaknem ezzel egyidejűleg rendezték Casablancában a szövetségesek első csúcstalálkozóját is Churchill és Roosevelt részvételével 1943. január 13. és 24. között. Voltaképpen ekkor, ezen történelmi események döntötték el, s határozták meg kontinensünk további sorsát mind a mai napig. Sztálingrádnál eldőlt, hogy Európa mintegy fele az új, modern kori vörös népvándorlás áldozata lesz majd, Casablancában pedig a két, soha felelősségre nem vont háborús főbűnös döntött néhány tízmillió emberéletről azáltal, hogy kinyilvánította, a háborút Németország kapitulációjáig, azaz teljes megsemmisítéséig kell folytatni. Ily módon hazánk sorsa is megpecsételődött, s majd 1945-ben valóban a legrosszabb forgatókönyv szerint fejeződött be az Magyarország számára.

Bizonyos politikai-történészi körök részéről gyakran elhangzó vád, hogy mit kerestek a magyar honvédek hazánk határaitól mintegy 1500 km-nyire keletre, a Don partján, hogyan, s miképpen védték ott a hont. A dolog pikantériája, hogy ezt a kérdést általában azok a körök fogalmazzák meg, akik a jelenlegi amerikai külpolitika legszervilisebb kiszolgálói, illetve iraki és afganisztáni katonai szerepvállalásunk leghangosabb szószólói. Nos, Németország és szövetségesei valójában 1941-ben preventív csapást mértek a vörös cár, Sztálin birodalmára, hiszen nem volt kétséges, hogy amennyiben ezt nem teszik meg, Közép-Európa előbb-utóbb áldozatául esik a szovjet agressziónak. Viktor Szuvorov, a  GRU (szovjet katonai elhárítás) egykori tisztjének magyarul természetesen mindmáig meg nem jelent, német nyelven 1989-ben kiadott könyvéből ez megtudható.

Nevezetesen, hogy Sztálin már 1941. júliusában Németország és Közép-Európa lerohanására készült, s minthogy a Vörös Hadsereget csak támadásra képezték ki, teljesen érthető módon alkalmatlan volt a honvédelemre, ezért is érték iszonyú veszteségek az ún. nagy honvédő háború első szakaszában (1941-1943). Történelmünkben – nem mellesleg – volt már olyan korszak, amikor hadseregünk több alkalommal is preventív csapást mért egy szomszédos, állami létünket fenyegető, teljesen eltérő kultúrájú, vallású, állami struktúrájú hatalomra, s ez volt az oszmán-török birodalom. Amennyiben elítéljük Horthyt és az akkori vezérkart a 2. magyar hadsereg keleti frontra küldéséért, úgy el kellene ítélnünk Nagy Lajos királyunkat, Luxemburgi Zsigmondot, I. Ulászlót és Hunyadi Jánost is, mert megelőző csapásokat mértek – mélyen benyomulva annak államterületére – az oszmán-török birodalomra.

A 2. magyar hadsereg katonái hősök voltak, borzasztó körülmények között, akár hiányos felszereléssel és ellátással, dacolva a kegyetlen, csaknem -40 fokos időjárással és a szovjet túlerővel, igaz magyar katonaként teljesítették a feladatukat, s inkább hősi halált haltak, de gyáván nem futottak meg, még akkor sem, amikor a katonai helyzet már teljesen reménytelen volt számukra. A legnemesebb magyar katonai hagyományok őrzői ők, méltók a nagy elődök hosszú nemzedékeihez.

(A fenti írás a szerző 2009-ben ugyanitt megjelent cikkének újraközlése.)

Kapcsolódó: Az utolsó mohikán