A holokausztnak az úgymond tagadását akarják törvényileg szankCIONálni, s, hogy e méreg ízletesebbnek tűnjék (mintegy kompromisszumként), megfűszerezték még azzal, hogy a kommunizmus bűntetteinek tagadását is büntetnék. Mivel semmi kedvünk – Budaházy Gyuri példájára – hónapokig, ártatlanul börtönben sínylődni, addig kell minél több zsidó ármányról lerántanunk a leplet, míg e jogi szájkosár-nonszenszt össze nem barkácsolják. Azután kénytelenek leszünk elnémulni. (A szerző feltehetően királyi többest használ, a Kuruc.info ugyanis nem szándékozik az ügyben soha elhallgatni – a szerk.) Ugyanis elméletileg egyetlen új jogszabály sem lehet visszamenőleges hatályú. Vagy lehet, hogy csak áltatjuk magunkat? Hiszen eme éber héberek – ha bosszúálló érdekeik úgy kívánják – nagy ívben tojnak a római, s a polgári jogra! A nürnbergi koncepciós per során talán nem így jártak el? Kínzással és pszichikai terrorral vallomásra késztetett ártatlan embereket ítéltek halálra, olyan törvények alapján, melyek az állítólagos bűncselekmények idején még nem is léteztek!

Hack – nevéből ítélve, apai ágon – vagy zsidó, vagy sváb. Ha előbbi, ez nem igényel további kommentárt. Ha utóbbi, az tipikus példája számtalan német azon filoszemita megfelelési kényszerének, melyet XVI. Benedek pápa megnyilvánulásai közt is gyakran megfigyelhetünk. Nyilván sürgeti Hackékat a lisszaboni szerződéssel lassanként diktatúrává formálódó EU-vezetés is, hogy – jogharmonizáció ürügyén – minden tagállamra rákényszerítsék ezt a – eddig elsősorban csak a német ajkú tagállamokban létező – törvény-förmedvényt. Valószínű, hogy a Fidesz elzsidósításának is egyik célja, hogy parlamenti szavazatukkal biztosítsák az új jogszabály legitimálását. Az is nyilvánvaló, hogy nyílt szavazás esetén árgus szemekkel figyelik majd a nemmel szavazókat. Ők acetonnal se moshatják le többé magukról az antiszemitizmus pecsétnyomát, s ezzel búcsút is inthetnek további politikai karrierjüknek. Aki tehát nem stréberségből, az gyávaságból fog igent mondani.

Hack a TV-ben a megszokott érveléssel indokolta a törvény szükségességét: a kételkedők értelemszerűen antiszemiták, és egy újabb holokausztot készítenek elő! Ahmadinezsádhoz hasonlóan el akarják törölni a föld színéről Izraelt. (Teljességgel abszurd rágalom: a revizionisták túlnyomó többsége a légynek sem tudna ártani!) Az egyébként buzgón bólogató riporter mégis fel meri tenni a leleplező kérdést: Dogmák lennének a történelemtudományban?! Ekkor Hack hebegni-habogni kezd, és ostoba önellentmondása lelepleződik: A Jad Vasem központ kutatói revideálhatják nézeteiket, de mások (mi, neonáci revizionisták) nem! Vagyis, hogy az azonos nézeteket vallók közül ki melyik csoportba tartozik (ki kóser, ki nem; kit illet katedra, kit börtöncella), azt kizárólag ők dönthetik el! A cionista világuralmi maffia így teszi bírálhatatlanná magát: hiszen szerintük minden Izrael-kritikus holló-tagadó, s egyben újabb hollóra készülő is egyben!

Mellesleg kiderül, hogy Hack – legyen bár rafinált jogász – nem sokat konyít a történelemhez. Megjegyzi például, hogy a bűnök súlyának relativizálása is büntetendő, pl. ha valaki tagadja, hogy a Gulágot népirtásra hozták létre! Pedig köztudott, hogy arra csak másodlagosan! Sztálin bűneire semmiképpen sem enyhítő körülmény, de tény, hogy a Gulágot elsősorban nem népirtásra, hanem rabszolga-kényszermunkára hozta létre! Tudvalevő, hogy a – Sztálin által Európa leigázására provokált – II. világháborúban elpusztult, s az ostoba gazdaságpolitika következtében éhen halt „munkaerő” pótlására történtek a deportálások. A bányászatban és a fakitermelésben ingyenes, friss gyarmati munkáskezekre volt szükség. A kényszermunkában elhullottak helyére természetesen új rabszolgákat deportáltak. A különbség a két munkaszolgálatot megvalósító diktatúra között az, hogy míg a német nemzetiszocialisták megpróbáltak szelektálni, és elsősorban a munkakerülő zsidóságot, vagy a politikailag ellenálló elemeket vitték el dolgozni, addig a szovjetek egyszerűen „málenkíj robot” felkiáltással, válogatás nélkül hurcolták el a polgári lakosságot. Ezen kívül még említésre méltó tény, hogy a szibériai lágerekhez képest Auschwitz – színházával, s úszómedencéjével – mintegy jótékonysági intézménynek volt tekinthető.

De térjünk rá voltaképpeni témánkra, a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve utóéletére. E jegyzőkönyvről már sokszor írtunk, s aki kíváncsi az eredeti dokumentumra, az megrendelheti a Gede testvérektől, vagy letöltheti a világhálóról is. A történelem egyik legjelentősebb titkos dokumentumáról van szó, melyet a cári titkosrendőrségnek sikerült megkaparintania és nyilvánosságra hoznia. A zsidók természetesen tagadtak, hamisítványnak titulálva a jegyzőkönyvet (éppúgy, mint a leleplező Talmud-fordítások esetében). Mindenesetre a jegyzőkönyvben leírt zsidó világuralmi tervek 100 év alatt, különös módon, jelentős arányban megvalósultak. Azonban a bölcsek tanultak a terveiket veszélyeztető esetből, s azóta különös gondot fordítottak a KOHNspirációs titoktartásra, hogy semmilyen belső információ ne szivároghasson ki, ne juthasson napvilágra. Nyilvánvaló, hogy a felgyorsult történelem miatt egyre gyakrabban kell KOHNferenciázniuk, hogy az általános világuralmi alapelvek végrehajtását KOHNkretizálják. A titoktartás – néhány árulkodó körülmény kiszivárgása ellenére – lényegében sikeres volt, így a bölcsek eredményeire, további konkrét terveire jobb híján csupán következtethetünk.

Mondhatná valaki: felesleges ilyesmivel a történelmi kutatásnak foglalkoznia, hiszen nem állnak rendelkezésre dokumentumok, közvetlen bizonyítékok! Nem így van, nagyon is fontos és szükséges a további feltárás. Számtalan olyan, hasonló körültekintést igénylő mocsaras területe van a történelemnek, például épp a magyar őstörténet. Hiába prüszköl az Akadémia, teljesen jogos, hogy a töredékes forrásokat megpróbáljuk óvatosan összeilleszteni, hiszen a régészek is ezzel a módszerrel rekonstruálják a régi vázákat, melyekből időnként csak egy-egy cserép kerül elő. A világ sorsának alakulásából éppígy visszakövetkeztethetünk arra, hogyan konkretizálták és aktualizálták a bölcsek világuralmi terveiket.

Emlékezzünk csak: kezdetben volt a biblikus ígéret, hogyha hűek maradnak ördögi tulajdonságoktól hemzsegő bálványképükhöz, ez a végidőkben rabszolgájukká alázza az összes nemzeteket. A Talmudból kiderül, mennyire tisztában voltak azzal, hogy ez a sült csirke nem repül magától a szájukba; hogy fölényük megszerzésének módszere csakis a kiválasztójuktól kapott ravaszság lehet. Egy maroknyi – világhatalmi ambíciókkal megvert – héber saját fajtájának is csupán szűk, elit rétege sohasem engedhette volna meg magának, hogy nyíltan lopjon, raboljon. A gojok gyanútlanságát, tudatlanságát, hibáit, bűneit kellett kihasználnia. Bevezette hát a leplezett, tolerálható lopást, a hitelt és a kamatot. Megszerezte magának a kereskedelmet, a szeszfőzés és árusítás, az adóbehajtás monopóliumát. (Ahogyan Észak-Amerikában a „sápadtarcúak” szoktatták rá a „rézbőrűeket” a „tüzes vízre”, úgy Kelet-Európában a kaftánosok töltötték be e szerepet. Azzal a lényeges különbséggel, hogy míg a jenkik maguk is alkoholistává lettek, a zsidó, Jehovától való rettegésében, józan maradt. Ugyanez a szemita félelem rejlik egyébként az iszlám szesztilalma mögött is, hiszen Allah Javétól örökölte kegyetlenül megtorló, démoni vonásait!)

A kereskedelem kézbe kaparintása ennél még fontosabb cél volt, hiszen ez lehetővé tette a kereslet-kínálat, s az árak manipulálását, ezáltal ingyenes nyereségre jutván. Sokan azt gondolják, a zsidókat csak a pénz érdekli: ez végzetes tévedés! Elsődlegesen a hatalom fontos nekik, a pénz csupán az uralom megszerzésének eszköze! Számtalanszor megírtuk, hogyan adósították el a zsidó bankházak a középkortól a királyi családokat, nemességet és arisztokráciát, kihasználva ezek léha, felelőtlen életmódra való hajlamát. De több milliárd ember irányításához ez már nem bizonyult elegendő eszköznek. Mélyebben meg kellett ismerniük az ember természetét ahhoz, hogy a tömegeket irányítani lehessen. Ezért a judaizmus speciális szakterületévé lett a pszichológia, a szociológia és a történelemtudomány. Jó kabbalistaként tudták azt is, hogy az anyag feletti uralom kulcsa a szellem birtoklása. Tisztában voltak vele, hogy csak ha irányítani tudják a goj társadalom szellemi életét, képesek őt leigázni véglegesen. Legfontosabb feladatuk volt tehát megtalálni annak módját, hogyan manipulálható az emberi tudat. Lassanként egyfajta totális hipnózis lett a zsidóság – ellenünk bevetett – legfélelmetesebb fegyvere.

Első lépés volt az újkorban megszerezni a sajtót, s később a finanszírozásához elengedhetetlen reklám területét. Ez nyitotta meg azután az utat a divat irányításához is. Ezzel eljutottak a keresztény Európa – a vallás mellett második legfontosabb – ütőeréhez, a kultúrához. Világos volt számukra, hogy elsősorban ez biztosít identitást, erőt, tartást és védelmet a gojoknak, tehát ha előidézhetik ennek romlását, végleg ellenőrzésük alá kerül a meggyöngült emberiség. Ez a kultúrharc a XIX–XX. században érte el tetőfokát. Az első száz évben a folyamat már olyannyira előrehaladt, hogy a XX. századot már joggal nevezhetjük a történelem „zsidó századának”.

Eleinte természetesen a kulturális élet alkotó- és előadóművészeinek csak kisebb hányada lehetett zsidó, de ez az arány gyorsan változott. A gazdag zsidó családok biztosíthatták gyermekeik számára a gondtalan tanulás legjobb feltételeit, és segítették egymás gyermekeit bejutni a művészvilág legjobb pozícióiba. Egyetlen feltétel a szorgalom volt, amire egy Talmudon nevelkedett ifjút nemigen kell noszogatni. Tanulmányunk szűk keretei csupán néhány fontos szempont megemlítésére adnak lehetőséget.

A kritikai-esztéta szakterület elfoglalása stratégiai jelentőségűnek bizonyult, hiszen lehetővé tette a művészeti ízlésvilág teljes irányítását. A hagyományos esztétikai értékrendet, mely a művészet célját elsősorban a gyönyörszerző élményben és katarzisban látta, megkérdőjelezték, majd elutasították. Helyette megteremtették a bármi áron való, szinte kényszeres újszerűség hajszolását, majd a megbotránkoztatást, mint elsődleges művészi értéket. A forma és tartalom arányos egységét sikerült teljesen felborítaniuk, és létrehozni az értelmetlen, öncélú absztrakciót. A könnyű műfajok formáit sikerült egyre inkább elidegeníteni a klasszikus művészet rokon vonásaitól. A klasszikus formák lecserélésének démoni, undort keltő eszközökkel, szükségszerű következménye volt az igényes alkotóművészet teljes elsorvadása. Azonban a szórakoztató, könnyű műfajok formáit is megrontották, egyre inkább hipnózisuk eszközévé téve. A goj még azt sem vette észre, hogy ezeket az iszonyatos formai torzókat becsempészték még a szakrális területekre, a vallási és a nemzeti kultúra területeire is. Legtöbben még ma sem sejtik, hogy mindez tudatos judaista manipuláció eredménye, mely lelkünk megrontását tűzte zászlajára.

A művészet ezen kívül elsődlegesen profitszerző üzletté vált. Emellett egyre jobban elterjesztették a giccset és a pornográfiát. A folyamatok rendszerint Párizsból és Londonból, a szabadkőművesség két fellegvárából indultak ki, majd, átkelve az óceánon, az USA vegykonyhájába kerültek, hogy onnan már igazi kulturális méregként térjenek vissza a vén Európába. (A filmművészet terén később ugyanez a folyamat játszódott le!) Ha goj alkotóművész ma, megfelelési kényszerből értéktelen szennyet hoz létre, a zsidó művész azonban felhasználva a nemes goj hagyományokat, értéket, akkor nyilvánvalóvá válik a zsidó felsőbbrendűség. A kritika kegyetlen: ha a goj modern művet ír, joggal leszólja értéktelenségéért, ha hagyományos értékeken alapulót, akkor maradisággal, elavultsággal vádolják. A zsidó alkotó azonban azt tesz, amit akar. Ha tehetségtelen, modern művet fércel össze, ha pedig van némi tehetsége, lopkod a keresztény múlt értékeiből, mintegy „bio-moslékot” kotyvasztva. A zsidó kritika mindenképp kíméli és felmagasztalja, hiszen másként a kritikusra ütnék rá az antiszemitizmus bélyegét.

A kultúrájától elidegenedett ember – eleven robotként történő – irányítása már gyerekjátéknak tűnik.
Egyetlen kiút, végső lehetőség mutatkozik: tudatosan vissza kéne térni a keresztény művészetek hagyományaihoz, bármely nehéz is ez. Vissza kell tőlük foglalni az oktatásügyet, melyet már szintén régóta bitorolnak, s újra kell teremteni az ifjúság kulturális nevelését. A kultúrharc életben maradásunk, győzelmünk elengedhetetlen feltétele! Az elrabolt anyagi javak visszaszerzését meg kell előznie a keresztény szellem felszabadításának. Mert e nélkül a szebb jövő puszta illúzió marad!

Tarnóczy Szabolcs