Nos, mint tudjuk, egyre inkább értelmét veszíti a bal- és jobboldal megkülönböztetése a politikában, mert az igazi frontvonalak a világbirodalom oligarchiája és az annak járszalagjára fűzött erők, valamint az elnyomott tömegeket és a halálra ítélt nemzeteket képviselő társadalmi-politikai irányzatok között húzódnak. Hugo Chávez ebben a küzdelemben egyértelműen a hazája és a népe oldalán áll, Orbán Viktor azonban továbbra is ingadozik, illetve az erősebb fél irányába húz. Ami pedig a „latin-amerikai utat” illeti, a cionista ellenőrzés alatt álló nyugati médiumok igyekeznek elhallgatni azt, hogy az elmúlt tíz esztendő folyamán valóságos forradalom ment végbe a korábban az Egyesült Államok és a bankároligarchia korlátlan uralma alatt álló Latin-Amerikában. Az úgynevezett „neoliberális gazdaságpolitikát” első ízben Chilében próbálták ki Pinochet 1973-as puccsát követően, a „chichagói fiúk” elmeszüleményeire alapozva, majd a látszólagos „sikereken” felbuzdulva a 70-es évek végétől a világbirodalom urai – az IMF, a Világbank és a washingtoni kormányzat közbejöttével – majd minden országra rákényszerítették a „neoliberális gazdaságpolitikát”. A következmény ugyanaz lett, mint nálunk: emelkedő árak, rohamosan növekvő szegénység és munkanélküliség, a társadalmi különbségek gyors ütemű növekedése, a külföldi tőke gátlástalan benyomulása az egyes országokba, a nemzeti gazdaságok teljes elsorvadása, erkölcsi és kulturális hanyatlás, az egészségügy és az oktatás leépülése. Majd' két évtizeden át zajlott ez az őrület: Latin-Amerika népei még tovább szegényedtek, a saját hazájukat kiárusító korrupt „elitek” meggazdagodtak, az egyes nemzetek pedig elveszítették függetlenségüket. A kontinensen az amerikai kormányzat, az IMF és a Világbank - egyszóval a Föld egészét uralni kívánó bankároligarchia lett a korlátlan úr.

Az elégedetlenség parazsa azonban egyre forróbban izzott a felszín alatt. Első ízben Venezuela lázadt föl az őrületes kizsákmányolás ellen: 1998-ban Hugo Chávez – szocialista jelszavakat hangoztatva - megnyerte az elnökválasztást, majd pedig – a világ urainak meglepetésére – elkezdte megvalósítani programját. Ismét nemzeti tulajdonba vette a nemzetközi bankárkaszt kezére átjátszott energiaszolgáltatókat és ipari vállalatokat, szakított az IMF-fel és a Világbankkal, hozzákezdett a hazai kis- és közepes vállalkozások fejlesztéséhez, egyre több és több pénzt fordított az egészségügyre és az oktatásra, és nagyvonalú szociális programokat hirdetett a szegények megsegítése érdekében. A venezuelai példát rövidesen követték más latin-amerikai államokban: az új évezred első éveiben egyre-másra jutottak hatalomra olyan politikai erők, melyek szakítani kívántak az IMF-fel, a „nemzetközi befektetőkkel”, no és természetesen Washingtonnal. A latin-amerikai hagyományoknak megfelelően magukat „szocialistának” (esetleg szociáldemokratának), baloldalinak hirdető – ugyanakkor erőteljesen nacionalista jellegű – irányzatok jutottak hatalomra demokratikus választások eredményeképpen a következő országokban: Brazíliában, Argentínában (2003-ban) Bolíviában, Nicaraguában, Chilében és Peruban (2006-ban), Ecuadorban (2007-ben), Paraguayban (2008-ban). (És a mexikói baloldal is hajszál híján szenvedett vereséget 2006-ban.)

Mi, nemzeti érzelmű magyarok, akik átéltük az úgynevezett szocializmus 40 esztendős pusztítását, érthető módon utálunk mindenfajta baloldaliságot, és a „szocializmus” szó sem cseng túlságosan jól a fülünknek. (Habár a nemzeti szocializmussal azért kiegyeznénk.) Azonban a magyar és általában a kelet-európai radikális jobboldaliaknak semmi okuk sincsen arra, hogy gyűlölettel tekintsen a dél-amerikai „új” baloldali mozgalmakra, amelyek más utakon járnak, mint egykori elődeik: például elvetik a proletárdiktatúrát, és a saját nemzetük érdekeit előmozdító demokrácia, illetve a többpártrendszer feltétlen hívei. (Ellenfeleik demokratikus elkötelezettségüket természetesen kétségbe is vonják, aminek semmi jelentősége, hiszen ők csakis a nemzetközi zsidó bankároligarchia és az Amerikai Birodalom érdekeit képviselő rendszereket nevezik „demokráciának”.) Továbbá nem kívánják teljesen államosítani a gazdaságot, megelégednek a stratégiai ágazatok nacionalizálásával. Mindez a latin-amerikai új baloldalt a hagyományos európai szociáldemokráciához, netán a 70-es évek eurokommunizmusához közelíti. Ámde ezekkel az irányzatokkal szemben nagy hangsúlyt helyez a parasztság földhöz juttatására és életkörülményeinek javítására. Valamint – s talán itt a döntő különbség – a dél-amerikai szocialisták erősen nemzeti elkötelezettségűek, sőt, a bennszülött indián lakosság jogai mellett is erőteljesen kiállnak. Nacionalizmusuk pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy szembe mernek szállni az amerikai hódító törekvésekkel, és a nemzetközi pénzvilág diktátumával is dacolnak. Vagyis szeretnének végre kikecmeregni a gyarmati sorból. Ki kell tehát mondanunk: egyfajta nemzeti szocializmussal állunk szemben, s éppen ezért az európai jobboldali radikálisok számára az új latin-amerikai szocializmus rokonszenves lehet – noha természetesen számos kérdésben (abortusz, faji kérdések, a vallással kapcsolatos vélemények és a buzik megítélése ügyében) nyilvánvalóan nem hozhatók közös nevezőre az „új” baloldali latin-amerikai és a radikális jobboldali európai vélemények. (Habár a kereszténység erőteljes hatása következtében egyáltalán nem minden dél-amerikai szocialista abortuszpárti, továbbá vallás- és családellenes.)

Igaz, a latin-amerikai szocialisták buzgón hivatkoznak a marxizmusra is, főleg annak a kapitalizmusról és imperializmusról szóló tanításaira. Ugyanakkor a parasztsággal, illetve a nemzettel kapcsolatos marxi hitvallást nem tették magukévá. Sőt, tekintettel a katolicizmus erőteljes hatására, a dél-amerikai új szocialista mozgalmak keresztényellenesnek sem nevezhetők. És bizony tudomásul kellene végre venni: a szocializmus nem kizárólag baloldali jelenség! Hiszen a történelem folyamán létezett nemzeti és keresztényszocializmus is! A nemzeti szocializmus ígéretes törekvéseit a második világháború alatt és után sikerült teljesen hamis színekben lefesteni, és ily módon hitelét aláásni, ezzel szemben az európai keresztényszocializmus talpon maradt, és igen csak közel áll azokhoz az eszmékhez, amelyeket napjaink latin-amerikai baloldali erői hirdetnek. Némileg leegyszerűsítve a képletet: ha „kivonjuk” a marxizmusból a nemzet-, vallás- és parasztellenességet, nagyjából a keresztényszocializmushoz jutunk. Amely valójában nem áll távol a fasizmustól és a nemzeti szocializmustól sem.

Mármost a latin-amerikai népek lázadása két módon ment végbe. Legtöbb esetben egy demokratikus választás során hatalomra jutott egy radikális változást hirdető politikai erő, amely azután hol betartotta az ígéreteit, és tényleg szembefordult az Amerikai Birodalommal és a „nemzetközi” bankárkaszttal (Venezuela, Bolívia, Nicaragua), hol pedig csak óvatosan, „mérsékelten” küzdöttek, esetleg csak szavakban, amolyan orbáni módon. (Chile, Peru, Ecuador nevezhető „óvatosnak”, Brazília gazdasági téren inkább csak szavakban szakított a nemzetközi pénzoligarchiával, külpolitikai téren azonban néhány merész lépésével kiváltotta Washington haragját.) Argentína a „forradalom” egy sajátos útját választotta: 2001 karácsonyán, amikor az IMF újabb „megszorító csomagot” akart az ország nyakába varrni, az emberek az utcákra tódultak, és követelni kezdték a „nemzetközi befektetők” és az őket kiszolgáló tolvaj és hazaáruló politikai elit távozását. Az utcai tüntetések, útlezárások és sztrájkok heteken keresztül tartottak, két hét alatt öt államfő lépett hivatalba és mondott le, a zűrzavar a politikai életben teljessé vált. Még amolyan forradalmi népi tanácsok is alakultak, melyek felszólították az ország polgárait: ne fizessék be az adóikat (mivel a befizetett összegeket a politikai-gazdasági elit úgyis ellopja), hanem közvetlenül utaljanak át összegeket az általuk kiválasztott közintézményeknek. A leggyakrabban hangoztatott jelszó azonban így szólt: „Nincs több külföldi kölcsön!” Meglehetősen zűrzavaros időszak következett, végül 2003-ban Nestor Kirchnert választották Argentína elnökévé. Ő az ország bajaiért mindenek előtt az IMF-nek az országra kényszerített neoliberális gazdaságpolitikáját okolta. Kemény csata kezdődött az immár nemzeti érdekeket képviselő argentin kormány, valamint a Nemzetközi Valutaalap között. Kirchner azonban keresztülvitte akaratát: sikerült elfogadtatnia az IMF-fel, hogy Argentína a GDP 3%-át hajlandó csupán adósságfizetésre fordítani, felülvizsgálják bizonyos közüzemi vállalatok privatizációs szerződéseit, sőt, megállapodás született az adósságok átütemezéséről is. Argentína így tehát részben megszabadult a nemzetközi pénzoligarchia nyomása alól, amelynek meg is lett az eredménye: 2004-ben a gazdaság 8%-os (!) növekedést produkált. Az örökös válság végre megszűnt. A 8-9 %-os növekedési ütemet sikerült fenntartani, úgy, hogy közben 9,5 milliárd dollár adósságot is visszafizettek a Valutaalapnak, miközben a munkanélküliség is jelentősen csökkent. Ha Argentínának kölcsönre van szüksége, akkor ma már nem az IMF-hez, hanem az Amerika-közi Fejlesztési Bankhoz folyamodik, amely lényegesen kedvezőbb feltételek mellett ad hitelt, mint az IMF. Amellett pedig nem kíván beavatkozni az ország belügyeibe. Kirchner akkoriban kijelentette: „Nem ismételjük meg többé a múlt hibáit. Nem akarunk olyan megegyezéseket, amelyek megszégyenítenek minket... Hosszú éveken át térden csúsztunk a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a spekulációs tőke előtt. De egyszer és mindenkorra elegünk lett ebből.”

Követi-e vajon Európa a latin-amerikai példát? Nos, könnyen elképzelhető, hogy rövidesen egy forradalmi hullám söpör majd végig a kontinensen, melynek során a bankároligarchiát kiszolgáló helyi eliteket kiakolbólíthatják a hatalomból. Mi több, a bankárkaszt vezérelte Európai Unió is alaposan meggyengülhet, sőt, szét is eshet a népi elégedetlenség felszínre törése nyomán. De vajon hol kezdődik majd ez az új „a népek tavasza”? Jó lenne hinni, hogy nálunk, Magyarországon, mert ebben az esetben hazánk ismét történelmet írhatna. Sajnos azonban a Fidesznek, és személyesen Orbán Viktornak egészen biztosan nem lesz bátorsága ahhoz, hogy – a bolíviai Evo Morales és a venezuelai Hugo Chávez példája nyomán – jelentős változásokat indítson el, és szembeforduljon a bankároligarchiával és a Világbirodalommal. Orbán Viktor nem túl merész politikus, nem vállal nagy kockázatokat - ellentétben az igazán történelmi személyiségekkel -, mert ő csakis akkor lenne hajlandó bármiféle nemes ügy – vagy akár népfelkelés – élére állni, ha egészen biztos lenne a sikerben. Ezért az argentin példa hazánk számára az igazán járható út – de az is csak akkor, ha a tiltakozó mozgalom sok országra kiterjed, és a győzelem is szinte bizonyos.

Orbán Viktor kétségkívül jelentékeny politikus, de a látszat ellenére inkább egy sodródó, semmint az eseményeket, a történelmet alakító személyiség; bizonyos szempontból Nagy Imrére emlékeztet, aki végül a „forradalmi események hatására” népe mellé állt. Orbán Viktor is megtenné ugyanezt, ha a nép nagyobb nyomást fejtene ki rá, mint amilyet a világbirodalom bankároligarchiája kifejt, no és természetesen ha komoly esély lenne a népmozgalom győzelmére, mondjuk egy végzetesen meggyengült, összeomló birodalommal szemben. (Sokan azt gondolják, Orbán Viktor lelke mélyén valójában gyáva ember, mivel a saját karrierjét, családja biztonságát és jólétét nem hajlandó kockáztatni semmiféle mégoly hazafias, nemes, habár bizonytalan kimenetelű vállalkozás érdekében. Talán így van, azonban némiképpen árnyalnám a képet. Ő elsősorban a „provokációtól” fél. Attól fél, hogy ellenségei „belekényszerítik” valamiféle „erőszakos”, „forradalmi” szerepbe, csak azért, hogy „félelmetesnek” állítsák be, és leszámolhassanak vele, vagy legalábbis lejárathassák, mint „felelőtlen hőzöngőt” és „forrófejű lázongót”, aki alkalmatlan kormányfőnek, vagy egyáltalán politikusnak egy „békés demokráciában”. Ez a fajta félelem volt az oka annak, hogy 2006. október 23-án oly gyorsan eliszkolt a Fidesz-nagygyűlés helyszínéről, ahol már ütötték-verték a híveit, és később is a „provokációtól” való rettegése miatt igyekezett távol tartani magát mindenfajta utcai megmozdulástól a Gyurcsány-érában. Megjegyzem, ez a félelem a „provokációtól” beteges méreteket öltött a nemzeti oldalon, és sok értelmes, jó szándékú embert tart távol attól, hogy a magyarság ügye, vagy bármely más nemes ügy mellett bátran és nyíltan kiálljon, illetve felszólaljon.)

A globalizmusnak nevezett új gyarmatosítással szembeni ellenállás – a történelmi, kulturális hagyományoknak megfelelően – a Föld bizonyos területein az iszlám, Latin-Amerikában azonban a szocializmus (inkább rózsaszín, mint vörös) köntösébe burkoltan jelentkezik. Európában pedig – a vállalhatatlan kommunista múlt és a posztkommunista és „liberális” elitek ismételt árulásai, valamint korrupciója következtében – a jobboldali, nemzeti radikalizmus az idegen erők hatalmi törekvéseivel szembeni szabadságharc eszmei háttere. Az iszlám, a latin-amerikai új szocializmus, valamint az európai nemzeti radikalizmus más-más formában ugyan, de egyazon célért küzd: a nemzeti függetlenségért és a szabadságért.

Perge Ottó - Kuruc.info